Az Ökumenikus Segélyszervezet több mint 25 éve van jelen Ukrajnában. Nem ismeretlen számukra ez a terep, teljesen magától értődő tehát, hogy az orosz-ukrán háború kitörésének kezdetétől aktív szerepet vállaltak a menekültek megsegítésében. A szervezet Ukrajnában a Kárpátaljai Beregszászban, valamint Lviv és Kijev városokban humanitárius központot nyitott, a belső menekültek folyamatos támogatása mellett pedig már az újjáépítés irányába tett komoly lépéseket. Többek között létrehoztak egy három nyelvű honlapot is, hogy, tájékoztassák és információkkal lássák el mindazokat, akik fel szeretnék venni velük a kapcsolatot. Munkatársaik Ukrajnában és Magyarországon egyaránt nagy gondot fordítanak – a krízisellátás mellett – a háborús menekültek lelki traumáinak orvoslására is, különös tekintettel a gyermekekre, hiszen kiszolgáltatottságuknál és életkoruknál fogva ők a legsérülékenyebbek. A segélyszervezet az ország több pontján bentlakásos illetve napközis nyári táborokat szervez a Kijevből, Odesszából, Harkivból, Donyecből – hogy csak a hírekből leginkább ismert nagy városokat említsük – menekült gyermekek számára. Egyik budapesti táboruknak a Lotti és Maxim Montessori óvoda épülete ad otthont.

A plüssnyúl, aki egy kijevi bunkerben született

Sunnyval együtt érkezem az óvoda hatalmas tornatermébe, ahol legalább 80 gyerek zsibong egyszerre. Óvodásoktól egészen a középiskolásokig. Ha nem tudnám honnan jöttek, meg sem fordulna a fejemben, hogy borzalmas hónapok állnak mögöttük.
Kísérőm, Sunny egy plüss nyúl. Nyakában kék-sárga masnival. Kijevben született, március elején, az ostrom idején. Feszültségoldásként egy bunkerban varrta a 36 éves Diana L., aki családjával a városban maradt. Ma reggel én is feszültségoldásként tettem zsebre Sunnyt, mielőtt elindultam otthonról. Abban bízom, hogy rajta keresztül könnyebben kapcsolatot teremthetek majd a gyerekekkel. Egy bunkerban született kijevi plüssállatkával hamarabb szóba fognak majd állni, mint egy újságíróval, aki ismeretlen nyelven mindenféléket kérdezget a háborúról.
Jóformán időm sincs még körbenézni, kezdődik a délelőtti programsorozat.
Az Ökumenikus Segélyszervezettel együttműködő Piarista Gimnázium és az Evangélikus Diakónia, akik az iskolaidőszakban oktatási programokkal álltak a menekült gyermekek rendelkezésére, a nyári szünidőben élménytáborokkal igyekeznek gyógyítani őket. Munkatársaik és önkénteseik között szép számmal akadnak tolmácsok is.
A rövid napindító beszédet a „gyerkők”, ahogyan Révfalvi Dorottya, az Ökumenikus Segélyszervezet hazai menekültügyi programjainak koordinátora becézi őket, a tornaterem gumipadlójára kuporodva hallgatják végig. Én is leülök. Sunny akcióba lép. Vonzza az érdeklődő tekinteteket. Egy kislánynak különösen tetszik. Talán azért is mert összeöltöztek, mindketten az ukrán nemzeti lobogó színeit, a kék-sárgát viselik magukon.
Nem ülünk sokáig, kezdődik a mindenkit és mindent megmozgató zumba. Figyelem a felszabadultan táncoló gyerekeket. Korosztálytól és nemtől függetlenül mindenki egyszerre rázza. Boldognak tűnnek, nevet az arcuk.
„Izgultunk, hogy 80 gyerek közül vajon hányan zumbáznak majd, és mihez kezdünk azokkal a 14, 15 éves srácokkal, akik cikinek tartják?! És látod, mindenki táncol! – mondja nevetve Dorottya – majd hozzáteszi: olyan itt a táborban, mintha egy kicsit megállna a világ. Nincs légiriadó, nem hullanak bombák, nem dübörögnek a tankok. Nyugalom és biztonság van.”

Nem beszélnek a háborúról

Kisétálunk a tornateremből a kertbe, hogy beszélgessünk az Ökumenikus Segélyszervezet nyári táboroztatás programjáról, a nehezen vagy egyáltalán nem gyógyuló sebekről, melyeket a háborús traumák ütöttek a gyermeklelkeken. A tornateremből időnként kiszáll hozzánk a gyerkők viháncolása, ilyenkor Dorottya arcán mosoly suhan át.
„Az orosz-ukrán háború első pillanatától kezdve, február utolsó napjaitól jelen vagyunk és segítünk a menekülteknek. Szervezetünk több határ menti településen hozott létre bázisokat, ezekkel is bekapcsolódtunk a krízisellátásba attól a pillanattól fogva, hogy elgyötört emberek ezrei érkeztek Magyarországra. A kezdetektől tudtuk, hogy nem elég pusztán a fizikai szükségletek kielégítése, szállás, élelem. Ezeknek az embereknek ennél jóval többre van szüksége. Lélekben is támogatnunk kell őket, segítenünk kell nekik a traumáik feldolgozásában. Elsőként a gyerekekre és a gyerekes családokra gondoltunk. Ők a leginkább érintettek. Az ellátási pontjainkon gyereksarkokat rendeztünk be, a befogadó intézményeinkben pedig játszóházakat hoztunk létre. Tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy ha a háború elhúzódik, meg kell szerveznünk a menekült gyermekek tanulási programját, mindezt pedig szabadidős tevékenységekkel színesíthetjük. Ekkor kezdett el körvonalazódni a fejünkben a nyári táboroztatás lehetősége.”
Dorottya pozitív tapasztalatokról számol be. A tábor összetartó, nincs klikkesedés.

A gyerekek figyelnek egymásra, segítik egymást, és soha nem beszélnek a háborúról, másról beszélgetnek.

Örülnek a gondtalan, boldog pillanatoknak. Van közöttük egy orosz kislány, akit az ukrán gyermekek nem közösítettek ki, hanem maguk közé fogadtak.
„Azt mondják, hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással, én viszont a mi közösségünkben azt tapasztalom, hogy a gyerekek nagyon elfogadóak. Nyilvánvaló számukra, hogy mindenki szenved valamitől” – osztja meg velem pozitív tapasztalatait a segélyszervezet koordinátora.

A nyári táborok beváltották a szakemberek hozzájuk fűzött reményeit, ehhez nem fér kétség. Látszik a gyerekeken, hogy jól érzik magukat, felszabadultak, legalább egy kis időre sikerült elfelejteniük a mögöttük álló megpróbáltatásokat. Míg ők élvezik a gyerektársaságot és az izgalmas programokat, addig a szüleik nyugodtan dolgozhatnak, intézhetik a hivatalos ügyeiket. Az Ökumenikus Segélyszervezet szakemberei, pszichológusok, terapeuták, pedagógusok, fejlesztők, szociális munkások szintén a kezdetektől részt vesznek a menekült családok rehabilitálásában. Az említett erős háttércsapat orosz és ukrán nyelvű tolmácsokkal is bővült.

A gyermekek borzalmas történeteket cipelnek magukkal éjszakai menekülésekről, bombatámadásokról, lerombolt otthonokról és a halálról.

Kiabálni a nagymamának, és rádöbbenni, hogy azért nem válaszol, mert meghalt, eltalálta egy golyó, telefonon értesülni arról, hogy aput lelőtték, és nem tudták megmenteni, és akkor még nem is beszéltünk az elhallgatott traumákról, amelyek akár hosszú évtizedeken át rághatják a lelket. Hogy gyerekszájjal elbeszélhetőek-e a traumák, hamarosan megtudom.
A tolmácsolásban Fekete András, a szervezet munkatársa segít. Orosz szakon végzett az ELTE-n. Édesanyja orosz. András Magyarországon nőtt fel, és csak később, felnőttként fedezte fel magának Oroszországot és Ukrajnát. 15 évig élt Moszkvában, ahol fotósként dolgozott.
András szerint annyiban más gyermekeket tolmácsolni, mint felnőtteket, hogy a gyerekek érzékenyebbek. Előfordul, hogy ziláltabban beszélnek, ugrálnak a gondolatok között, és nem lehet mindig pontosan tudni náluk, hogy hol van a mondat vége.

Szófia törékeny, mézszőke, a szemei szürkéskékek. Már a tornateremben felkeltette az érdeklődésemet. Leghátul kucorgott, mérhetetlen bánat áradt a tekintetéből.
Bemutatom neki Sunnyt. András fordít. Az egészből csak annyit értek, hogy „Szanyi” meg Kijev – drukkolok, hogy célba érjen az üzenet, és hogy Szófia, ha csak pár mondat erejéig is, a bizalmába fogadjon minket. „Szanyinak” köszönhetően úgy tűnik sikerrel járunk. Szófia a tenyerébe veszi Sunnyt, de nem mosolyog. Egyetlen pillanatra sem. Az arca nagyon szomorú.

Szelíden, szinte beletörődve hagyja, hogy megfogjam a kezét, és kivezessem a nyüzsgő gyerekseregből. Ekkor tűnik fel Iva. „Szanyi” csábította közénk, meg a fotózó felnőttek, de a leginkább mégis András, akit rendkívüli módon kedvel. Amikor András segítségével megkérdezem a nevét, és azzal a lendülettel, ahogy meghallom az Ivát, büszkén rávágom, hogy Éva, a hétéves magyarul csattan fel: „Nem Éva! Iva!” – rögtön javítok, és kérdezek: „Kárpátaljáról jöttél? Ungvár? Munkács? Beregszász?” Iva heves fejrázással adja tudtomra, hogy egyik tippem sem talált. Elmondja, hogy az óvodában tanult magyarul. Andrástól megtudom, hogy Iva szülei oroszok, több éve élnek Magyarországon. A kislány édesanyja a Piarista Gimnáziumban tanít rajzot. A mai program önkénteseinek egy része a Piarista Gimnáziumból érkezett, így Iva is velük tartott, és nagyon szívesen beszélgetne „Szanyival”, a kijevi plüss nyuszival. Tetszik neki a kék-sárga csíkos masni, ami a nyakában van.

Szófia mellettem kuporog, 10 éves, Odessza volt az otthona. Nagyon halkan, szinte suttogva válaszolgat a kérdéseimre. Nem tudja megmondani, hogy mikor érkeztek Magyarországra. A nővérével és az édesanyjával menekültek el a háború elől. A Disney-hercegnőkről kezdem el faggatni, hogy oldjam a szorongását. Nem járok sikerrel. Szófia egyiket sem szereti, és a meséket sem. Azt viszont megtudom tőle, hogy valamikor „régen” Odesszában modern táncra járt. Rajzolni is szeret. Jól érzi magát itt a táborban, de még nincsenek barátnői. Kérdésemre, hogy mi a kedvenc állata, azt mondja, „koska” és elcsuklik a hangja. Cica, fordít András. A cica otthon maradt, nem tudták elhozni. Odessza nagyon szép város. Ott van a tengernél, de a koska és a tenger Ukrajnában vannak. Egyre halkul a kis hang, és egyre többször csuklik el. Szófia sír. András oroszul vigasztalja.
Felbukkan a csupa nevetés Iva. Továbbra is Szanyira fókuszál, na meg Andrásra. Iva elmondja, hogy a táborban különböző csoportok vannak. Az ő csoportjából már megismerkedett gyerekekkel, és barátai is lettek. Felhívja a figyelmemet arra a különös tehetségére, hogy trükkös dolgokat is le tud rajzolni. „Akinek az anyukája rajztanár!” – nyugtázom, mire helyeslően bólint. Iva vidám gyerek, szerencsére nem tudja, mi az a háború és mi az a bunker, ahol Szanyi született Kijev ostromának első napjaiban.

Megvásárolt menekülés

Alexandra és Anasztázia együtt érkeznek. Árad belőlük a kiskamaszok bohém lazasága. Véletlenül össze is öltöztek, mindketten Yodás pólóban feszítenek. Első blikkre testvéreknek tippelem őket, de kijavítanak, barátnők. Alexandra Közép-Ukrajnából, Krivij Rih-ből édesanyjával jött Magyarországra, március elején. Ez a város közel esik a frontvonalhoz. Anasztázia Kijevből menekült el családjával.
Alexandra azzal vigasztalta magát, hogy most legalább megismerhet más országokat is, persze jobb lett volna, ha nem a háború elől kellett volna rohanniuk, hanem egyszerű turistaként jöhettek volna Budapestre. Nagyon hosszúnak találja ezt a pár hónapot, amit hazánkban töltött, és őszintén megmondja, hogy már nagyon szeretne visszamenni Krivij Rih-be. Honvágya van. Az sem érdekli, hogy még mindig tart a háború.

Anasztázia szülei elváltak. A kislány anyukájával, nagymamájával, és öccsével a háború kitörésének kezdetén Kijevben rekedt. „Az oroszok akkor már elkezdték bombázni a város környékét, nem volt tanácsos elindulni – meséli. – Egy szobába zsúfolódtunk, hogy mind együtt legyünk, és ha megkezdődtek a bombázások, bebújtunk az ágy alá és imádkoztunk. Kijev külvárosában lakunk, itt van egy katonai bázis, ezért állandóak voltak a harcok. Rakétatámadások, lövések, bombák. Napközben csend volt, főleg reggel. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nagyon keveset tudtunk aludni a bombázások miatt.

Attól féltem, ha elalszom, többet nem kelek fel.

Egy jó dolgot is megemlítek. Viberen tartottam a kapcsolatot az osztálytársaimmal. Információt cseréltünk, aggódtunk egymásért. Nappal ki kellett mennünk vásárolni, mert szükségünk volt élelemre. Mindig nagyon körültekintőeknek kellett lennünk, óvatosnak. Három hét után jött egy információ, hogy menekülhetünk, és ekkor anya úgy döntött, hogy nem maradunk tovább. Autóval indultunk egy viszonylag csendes napszakban. Csapig jutottunk el, itt vonatra szálltunk. 6 órát vártunk a határon. Végül Záhonyon keresztül érkeztünk ide.”
„Szoktál álmodni a háborúval?”– kérdezem Anasztáziát. „Igen – válaszolja –, párszor már előfordult. Mindig ugyanazt álmodom. Egy óriási harcmezőn állok, tele minden orosz és ukrán katonákkal, bombák robbannak körülöttem. Olyan valóságos ez az álom, hogy, amikor felébredek, még percekig remegek a félelemtől.”
A 15 éves Dániel komoly, érdeklődő fiú. Korához képest egy kicsit talán túl koravén is. Így van ez, ha az embert már kamaszkorában összegyűri az élet. Ukrajna délkeleti részéből, Zaporizzsja megyéből egy Takma nevű községből érkezett. A háborús hírekben gyakran szerepelt a zaporizzsjai atomerőmű, ismerősen cseng a neve. Amikor Daniel és családja március elején elhagyták az otthonukat, az oroszok még nem foglalták el Zaporizzsját, most már az ő fennhatóságuk alá tartozik. Mielőtt bármit kérdezhetnék Dánieltől, ő kérdez engem. „Kik olvassák az újságot, ahová a riport készül?” – érdeklődik. „Sok nő olvassa” – válaszolok. Mindketten megállapodunk abban, hogy az jó, mert a nők empatikusak.
Dániel arról mesél, hogy 2022. február 24. előtt az ukrán sajtó hol vészjósló cikkeket közölt egy esedékes orosz-ukrán háborúról, hol megnyugtatta a lakosságot, hogy fegyveres konfliktus, bombázások, orosz támadás „szóba se jöhetnek”, semmi ok az aggodalomra, mindenki biztonságban van. Egy idő után az emberek már nem hittek a különböző hírportáloknak. Február 24-én reggel megkezdődtek a bombázások. Mindenki menekült. Hatalmas sorok álltak a benzinkutaknál, dugók alakultak ki az utakon, olyan zűrzavar vette kezdetét, hogy nagyon sokan, pont emiatt nem tudták elhagyni a várost és a környező településeket. Dániel családja higgadt maradt. Józanul szerették volna felmérni a szituációt, csak azután cselekedni. Két hónapig vártak, a bombázások miatt nem volt biztonságos elhagyni Takmát. Ráadásul az oroszok az utakat is felrobbantották.
Takmát, ahol éltek, az orosz katonák viszonylag hamar elfoglalták. Nem ütköztek nagy ellenállásba. Két ukrán csapat egy tankkal próbált megküzdeni az ellenséggel. A megszállók közölték a község lakóival, azért jöttek, hogy felszabadítsák őket a fasiszta ukrán rezsim alól. „Tudod, hogy mit jelent az, hogy fasiszta ukrán rezsim?” – szakítom félbe Dánielt. Ő megrázza a fejét. „Nem. Olvastam cikkeket erről, de nem tudtam értelmezni” – válaszolja.
Ukrajnának az a része, ahol Daniel lakik, közel van a Krím-félszigethez. Itt a lakosság zömében orosz nyelvű. „Szinte mindenki oroszul beszél a városban, függetlenül attól, hogy ukránok-e vagy oroszok” – magyarázza Dániel. Azt is hozzáteszi, hogy Zaporizzsjában és Takmában is oroszul beszéltek. Orosz a hivatalos nyelv, az oktatás az iskolában azonban ukránul folyik. A környékbeli települések elfoglalása után az oroszok elkezdtek berendezkedni, orosz boltok nyílnak, a telekommunikáció is orosz, és ősztől az oktatás nyelve is orosz lesz.

Dánieltől megtudom, hogy Takma lakói saját maguk szervezték meg a menekülésüket a községükből. „Kaptak egy fülest” arról, hogy bizonyos összekötő emberek személyenként 20 000 forintnak megfelelő hrivnyáért busszal „evakuálják” a lakosságot. A közvetítők „lefizették”, az orosz ellenőrzőpontok katonai vezetőit, akik kiengedték őket az orosz fennhatóságú területről. Ez a 20 000 forint értékű hrivnya jelen pillanatban 90 000 forintra nőtt. A szegényebb családok már március elején sem tudtak fizetni, de ez mostanra teljesen lehetetlenné vált számukra. Dániel anyukájával és testvérével átjutott az ellenőrzőpontokon. Azon szerencsések közé tartoznak, akiknek sikerült „20 000 forintos jegyet váltani” a buszra, és minden atrocitás nélkül átjutottak az orosz ellenőrzőpontokon.
„Mi a véleményed az oroszokról?” – kérdezem Dánielt. „Az emberek nagyon különbözőek. Nem ítélhetünk meg egy nemzetet egyetlen ember tettei miatt. Nehéz dolog ez, mert az emberek vagy jók, vagy rosszak” – mondja egy sokat élt öregember higgadt bölcsességével a hangjában.

Fotók: Németh Gabriella