Üdv újra itt, vagy ott. Nem tudom épp hol áll a fejem, kicsit őrültek háza van nálam. Most épp Magyarországon forgatok, nagyjából minden nap augusztusban, de aztán folytatom, vagy újrakezdem angliai életemet szeptembertől. Nem is megyek most ebbe jobban bele, még visszatérünk rá, de most szeretnék még az elmúlt hónapok emlékeiben elmerülni. Kicsit furább innen, Budapestről visszatekinteni, de lássunk neki.
Rendszer nélkül
Bournemouth, ahol élek, a cside-csodás Dorset tartomány része, ami az úgynevezett Jurassic Coast partszakaszáról híres. Na ennyit a tényekről. Sajnos nem érzem magamban a tehetséget, hogy útikalauzt írjak, de elkísérhettek a nem túl rendszerezett barangolásra, ahol visszaemlékezek ezeken a gyönyörű helyeken szerzett élményeimre, átélt érzéseimre. Este 11 óra körül van, a szobámban élesítem a kis égősoromat, a hangulatvilágítást a szép álmok végett, amikor két német önkéntes jelenik meg, laptoppal, mobillal, Google-térképpel, hogy ideje megtervezni a holnapi kirándulást. Különböző angol helységneveket sorolnak nekem, én bólogatok, hát, mindegyik nagyon szuperül hangzik (még mindig az első hetemnél járunk, nem jártam még sehol se a tengerparton meg a Mary Shelley pubon kívül). Te melyikre szavazol? Nekem egészen mindegy, csak együtt menjünk – mondom én, majd letesszük voksunkat Swanage mellett, és megbeszéljük, hogy a reggel 10 órás Breezerrel megyünk (jelentsen ez bármit is). A Breezert lekéssük. Nem könnyű ez, na, korán is van, meg kiderül, hogy a németek pontossága, mint oly’ sok más sztereotípia, itt most nem állja meg a helyét. Széttárjuk a kezünket, hát lekéstük na, a következő buszig menjünk haza. A német fiú (akit mostantól, csak úgy fogok hívni: Ő) felveti, hogy „the weather is so nice”, menjük el sétálni. Úgyhogy Ő és én bevesszük a partot és az élet értelmén mélázunk. Jó, nem azon talán, de hogy akarok-e gyereket és miért nem, az most is terítékre kerül. (Nem tudom, én valahogy mindig ilyen eszmecseréket szeretek folytatni. Napsütötte reggeleken az angol tengerparton meg pláne.)
Ez a 20 éves fiú meg olyan nyitott, nem akar meggyőzni semmiről, csak kérdez, és meghallgat, kíváncsi, és egyszerűen csak jó vele beszélgetni.
Az idő elszalad, szednünk kell a lábunkat a buszmegállóba, ahol megtudom végre, mi az a Breezer. Hát kitalálhattam volna, ha jobban tudnék angolul, vagy mit tudom én, szóval ez egy nyitott tetejű busz, ami elrepít minket Swanage-ba. Persze a nyitott tetős részen foglalunk helyet, mert ha már ilyenre van lehetőség, akkor élnünk kell vele (mint ahogy az emeletes buszokon is mindig fentre ülünk és pont). Február 26-a van ekkor, szétfagytunk mire odaérünk, de tökre megérte. Magamba szívhatom az angol vidék illatát (más választásom nincs is, ugyanis letaglózó erővel fújja a képembe a szél), látok legelésző birkákat az úton, amely látvány valamiért teljesen magával ragad. Ezt imádom amúgy azóta is, Bournemouth-ban is csak sétálok 200 métert a lakástól, és fűben heverésző kecskékkel találkozhatok, annyira jó ez.
Szabadon, az orrunk után
Megérkezve Swanage-ba, az első dolgunk besietni az állomáson lévő szupermarketbe kiolvadni kicsit, de aztán nekiveselkedünk a városnak, vagyis kávézót keresni, hogy tovább melegedhessünk. Egy nagyon jópofa kis helyet találunk, a Java Coffee House-t, igazi kedvemre való bohém berendezéssel. Angol teát rendelek, és hosszasan videózzuk, egy csapatként, ahogy a tej fehéren fodrozódik a barna lében. Azt hiszem, talán itt válunk barátokká. Végül kissé keserű szájízzel távozunk, mert a többieknek fejenként kell annyit fizetniük, mint amennyi – azt gondoltuk – egybe lesz az egész.
Szóval emiatt talán nem ajánlanám a helyet, de őszintén szólva Angliában minden egészen drága. De legalább sok a charity shop. Miután elköltünk egy halom pénzt forró vízre teafilterrel, elindulunk az orrunk után, addig-addig míg kiderül, hogy igazából már túrázunk végül is. Megint legelésző bárányokkal meg szamarakkal találkozunk az előttünk elterülő zöldben. Velük sokáig elidőzünk, és tanakodunk, hogy merre tovább, mikor rájövünk, hogy a Durlston Country Parkban vagyunk. Itt már nem mindenki volt benne biztos, hogy tovább kéne mennünk (utolsó busz elérése végett, meg ilyenek), de az a helyzet, hogy én kiszúrtam a térképen, hogy vezet onnan egy út a Durlston kastélyhoz, és ugye tudjunk, hogy nekem küldetésem a kastélyok és várak meghódítása Angliában, amely feladatot az unokaöcsém bízta rám. Úgyhogy menni kellett. Meggyőztem társaimat, hogy ez a táv nem táv nekünk, és visszaérünk a pályaudvarra mielőtt leszállna az este, és lekésnénk az utolsó buszt. Szerencsére Ő is társam volt ebben, Ő olyan lelkesedéssel szaladt előre a zöld dombokon, mint egy kölyökkutya. Elértünk hát a nevezett kastélyhoz, ami sajnos nem igazán emlékeztetett egy kastélyra. Ma már látogatóközpontként üzemel, étteremmel és kilátóval. Onnan tudtunk elköszönni az épphogy lemenni készülő Naptól, aztán elindultunk visszafele. Olyan jó időt mentünk, hogy még egy charity shopba is be tudtunk nézni, ahol Ő talált magának egy nagy tükröt, annyiért, amennyiért megteázott utunk kezdetén. Így sok-sok új élménnyel és egy álló tükörrel gazdagodva tértünk vissza Bournemouth-ba. Végül hajnali 2-kor kerültem ágyba. Addig Ővele beszélgettem a konyhában. Nem tudom már, pontosan mikről, arra emlékszem, hogy hajnalban már csak nevettünk a fáradtságtól. És azt sem tudtam akkor még, hogy hamarosan – sok év után először – újra szerelmes leszek.
Szöveg és kép: Schmidt Sára
A sorozat korábbi részeit itt olvashatjátok el.