Április vége volt, egyre inkább hozzászoktam a tényhez, hogy Ukrajnában háború van. Rendületlenül érkeztek a vonatok a Nyugatiba, kevésbé tűntek már fel az elgyötört arcok. Természetesen kollektívan szánakoztam, és felhívtam pár támogatói vonalat. Egyik este a világ legnagyobb online kézműves terén szembejött velem egy fotó. Kecses női kéz egy szomorú arcú plüssállatot tart. Az állatka nyakában kék-sárga szalag. „Stay with Ukraine.” A következő rövid levélkét olvastam a kép alatt.
„Kedves Barátaim! Tény, hogy a hazámban háború van, nem működik a posta, de én nem zárom be a boltomat. A varrás biztonságot ad nekem, ezekben a sötét időkben, elűzi a rossz gondolatokat és a pánikot. A művészet és a szeretet megőrzi a világot. Remélem, hogy a béke újra visszatér Ukrajnába!”
A világsajtó által generált kollektív részvét hirtelen hagyott magamra. Diana Kijevből, ha csak virtuálisan is, de megérkezett hozzám, amiről eddig a hírekből értesültem, az ő történetén keresztül egyszerre személyessé vált, nagyon közel jött. Felkerestem online. Diana azzal indított, hogy „Budapest beautiful”. 2013-ban járt a magyar fővárosban, de amikor hívtam, jöjjön el most is, azt válaszolta, ha eddig nem hagyta el Kijevet, akkor most már nem fogja. Képeket küldött a leragasztott ablakairól. Az ostrom első heteiben készítette őket.
Teremtő erő
Diana harminchat éves. Kijevben él. Grafikus. Ő is búzakalász szőke és kék szemű, mint a legtöbb ukrán lány. Neki is szomorú a tekintete, mint mostanában az ukrán lányoknak, és őt is „szívesen befogadnák” nyugat-európai és kínai férfiak, mint mostanában a hazájukból messzire űzött ukrán lányokat. Február 24-e óta megszaporodtak ugyanis az ilyen jellegű hirdetések a különböző internetes platformokon.
Diana körme rózsaszín gél lakkal van kilakkozva, szívecske minta díszíti. A markában egy pici medvét fog. A fotó 2020-ban készült, a koronavírus-járvány kirobbanásának évében. Ebben a zűrös időszakban indította el vállalkozását, a Teddy Toyst. A járványhelyzet miatt egyre kevesebb lett a grafikai munkája, úgy döntött, hogy belevág valami egészen újba, és tökélyre fejleszti az addigi hobbiját. Kézzel varr saját tervezésű plüssállatkákat. Vállalkozása napról napra népszerűbb lett, ő pedig csatlakozott egy nemzetközi plüssvarró műhelyhez. Számos európai országból, Amerikából is érkeztek hozzá megrendelések. „Ennek a művészi játékkészítő módszernek az a lényege, hogy mindent a két kezeddel kell csinálnod. A munkafolyamat egyetlen lépését sem szabad gépesíteni.
Az emberi kézben különleges, teremtő erő van. Ettől mosolyog mindegyik kis állatarcocska másként. A kezeddel lelket öntesz beléjük. Kis kincsekké válnak így.
Különben is nagyon szeretem az állatokat” – meséli. Diana azt mondja, összenőtt Kijevvel, és, hogy Kijev olyan gyönyörű, mint egy véget nem érő, örök szerelem. Itt született, itt nőtt fel, tele az egész város az emlékeivel, a város meg az ő lábnyomaival van tele, nagyon sok utcához, parkhoz fűzi valami kis történet.
Szerinte a város soha nem felejti el azokat az embereket, akik benne laknak. Számára Kijev otthon, a világ legbiztosabb pontja. Nagyon szereti a Dnyeper vadregényes szabadstrandjait, a szigeteket és a bolondos kis folyókat, ahogy egymásba gabalyodva nyargalnak közös céljuk felé. Kijev ettől a sok víztől lesz kék, és egészen más, mint bármelyik nagyváros a világon. Diana a város jobb partján él, a szülei pedig a balon. A Dnyeper folyó választja el őket egymástól.
Évekkel ezelőtt örökbefogadott egy macskát, Murchiknak nevezte el. A Murchik népszerű név az ukrán macskák között, olyasmi, mint nálunk a Mirmur. Egy lakótelepi kis lakásban élnek, ami tele van növényekkel, és Murchik, amennyire tudja, tiszteletben tartja a „házi dzsungelt”.
„Nem hittem el, hogy megtörténhet. Az utolsó pillanatig reméltem, hogy nem érkeznek meg. Abban bíztam, valami csoda folytán nem érnek majd ide, vagy egyszerűen csak meggondolják magukat és visszafordulnak. Mondogattam magamnak, hogy képtelenek lesznek rá, nem ennyire gonoszok. Nem tehetnek ilyet! – Emlékezik vissza a támadás első napjára. – Hajnal volt. Tél vége. Ilyenkor még sötét minden. 5 óra lehetett, amikor meghallottam az első robbanásokat. Hirtelen ugrottam ki az ágyból. Azon az éjszakán amúgy is nyugtalanul aludtam, tudtam, hogy megérkeztek, hogy itt vannak. Egyre erősödött a félelem. Már napokkal előtte lehetett érezni a feszültséget az embereken, a város kihalt lett, pont, mint a Covid idején.
Nem tudom mihez hasonlítani a robbanások hangját. Még soha nem hallottam ilyeneket, csak filmekben, de azok filmek.
Mint amikor szilveszterkor petárdáznak, de mégsem, sokkal erősebb, sokkal agresszívabb. A fegyvereknek más a hangjuk, azok, kelepelnek, kattognak, más a hangjuk a tankoknak is, aztán ott vannak a vadászgépek, alattomosak, morognak, ahogy közelednek, egyre erősödik az a mélyről jövő moraj, amely aztán mindent elborít. Hogyan tudjam elmondani neked, hogy megértsd, hogy el tud képzelni? Murchik felborzolta a szőrét és berohant a fürdőszobába. Nagyon sokáig nem jött ki. Az állatok az embereknél jobban érzik a veszélyt. Anyukám felhívott, megszakadt a vonal. Az első időkben sokszor rossz volt a telefonkapcsolat, és az internet is akadozott.”
A félelemről és menekülésről
„Nem éreztem félelmet, mást éreztem. Haragot, elkeseredést, dühöt és mérhetetlen szomorúságot, mindezek mellett nagyon izgatott is voltam. Idáig minden harcot megvívtam, amit az élet elém hozott. Küzdök, és nem adom fel. Engem az éles helyzetek inkább felhergelnek, dacolni kezdek és küzdeni. A stresszt is jól tűröm, tudom, hogy a pánik nem vezet jóra. Láttam, ahogy mindenki eszeveszetten kezd menekülni. Megmozdult a lépcsőház. Az emberek bezárták a lakásaikat, házaikat. Magukra hagyták az állataikat, mindent, amilyük volt, és rohantak. Az arcukra kiült a rettegés és a fájdalom. Soha nem gondoltuk, hogy egyszer majd menekülni kell az otthonainkból, hogy mindazt, amit szerettünk, felépítettünk, gondoztunk, magunk mögött kell hagyni. Tömegek özönlötték el a pályaudvarokat. Az autók libasorban haladtak egymás után.
Nem haragszom azokra az emberekre, akik a menekülést választották. Egész egyszerűen csak képtelen vagyok felfogni, hogy tudták magukra hagyni az állataikat.
Soha nem tudnék megválni Murchiktól. Olyan, mint egy családtag, hozzám tartozik. Bármi is történjen, mindig együtt maradunk.”
Kitartani, alkotni, létrehozni
A háború miatt a 2022-es tavasz gyakorlatilag mindenhol másképp indult, mint a többi. Március első heteiben felbolydult a Nyugati pályaudvar környéke, elgyötört emberek százai érkeztek, és valaki cirill betűkkel üzenetet írt a járdára a Teréz körúton egy szálloda elé. Semmit nem értettem belőle. Míg hazaértem, legalább öten szólítottak le, hogy segítsem ki őket egy kis pénzzel, Ukrajnából menekültek. Közülük négy színmagyarsággal blöffölt, legfeljebb a szomszédos kocsmák egyikéből „menekülhetett” az ivócimborák elől, az ötödik, egy fáradt arcú asszony Beregszászról érkezett, a zsebeiből hrivnyát vett elő, bizonyítékul, hogy nem akar átverni. Aznap este valamelyik külföldi hírcsatornán láttam egy közvetítést a kijevi pályaudvarról. Megakadt a tekintetem egy lányon, aki magához ölelt egy kisállathordozót, próbált felnyomakodni a vonatra, hogy elhagyja Kijevet.
Diana azonban tényleg egy percig sem akarta otthagyni szeretett városát. „Mi nem hagytuk el Kijevet, itt maradtunk – meséli. – A szüleimmel és a macskámmal együtt bezárkóztunk az otthonunkba. A kezdetektől együtt vagyunk. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni. Nem rémálom volt, valóság. Leragasztottuk az ablakainkat, hogy a detonációkkor ne repüljön ki az üveg. Sok ember elrejtőzött, lemenekültek a metrókba, óvóhelyekre, pincékbe, de mi nem akartuk üresen hagyni a házunkat. Jöjjön, aminek jönnie kell. Rajtunk kívül többen így határoztak, a helyükön maradtak. Minden nap olvastuk a híreket, aggódtunk. Amikor üvölteni kezdtek a szirénák vagy felerősödtek a robbanások, lövések, a rejtekhelyünkre bújtunk. Nagyon sokan meghaltak, rettenetes felidézni mindezt. Mindenkin másként jött ki a félelem. Én mindig magamnál tartottam a varródobozt, meg az anyagokat, nem tudom miért, pedig nem azok a legféltettebb kincseim, de akkor valamiért az első dolog volt, hogy felkapjam őket, természetesen Murchik után, és fedezékbe rohanjak velük.
Az elején reszketett a kezem varrás közben, fokozatosan nyugodtam meg, ahogy öltögettem az állatkákat. Csak az a baj, hogy mindegyiknek szomorú lett az arca.
Egy rózsaszín macskát varrtam először. Az járt a fejemben, hogy ők most rombolnak, a kezeikben fegyverek vannak, én teremtek, létrehozok valami kedveset. Nekem akkor a varrás jelentette a menedéket. Eldöntöttem, hogy a búvóhelyünkön született állatkákkal fogok üzenetet küldeni az embereknek, hogy itt vagyok, nem menekültem el. Mindegyik állatka nyakába ukrán nemzeti színű szalagot kötöttem. A művészet és a szeretet megvédi a világot.”
Diana azt is elmondta, hogy egyébként tudja, hogyan kell fegyvert használni, de arra nem került sor, hogy lőnie kelljen vele. Megdöbbentett a bátorsága, a ragaszkodása és az elszántsága, az a szenvedélyes szeretet, amit a városa, az országa és a népe iránt érez. Azt írta, reméli, hogy a háború az ő győzelmükkel ér véget, és akkor majd meglátogat Budapesten, nem menekültként érkezik hozzám, hanem barátként. Habár jelen pillanatban nincs otthona, munkája, mégis boldogságot érez, mert az emberek nagyon jók egymáshoz. Összefognak, vigyáznak egymásra, még a hátrahagyott állatokról is gondoskodnak. Van vizük és élelmük. Önkéntesek csatlakoznak a segélyszervezetekhez. Ő is önkéntes.
„Tudom, hogy a jó le fogja győzni a rosszat. Kijevbe kezd visszatérni az élet.
Megpróbálunk örülni a kis dolgoknak, olyasminek, mint egy kávézás vagy találkozás a barátainkkal, akik túlélték.
Mindennap halljuk ugyan a szirénákat, de jót várunk, és bár nem tudjuk, hogy mi fog velünk történni a jövőben, reménykedünk. Hálát adok istennek, hogy élünk, megköszönök minden napot, és hálás vagyok a bátor katonáinknak, az embereknek, akik segélyekkel támogatnak minket. Hiszem, hogy egyszer minden rossz véget ér!”
Kiemelt kép: Diana/Getty Images/nőklapja.hu