Aki ismer, tudja, hogy Kiwi, a kiskutyátok nemcsak fontos, de szinte központi része is az életeteknek. Mikor és hogy került hozzátok?
Tudni kell, hogy mi egy garzonban lakunk, és sokáig úgy gondoltuk, hogy majd akkor lesz kutyánk, ha házba, legalábbis nagyobb lakásba költözünk. Utólag úgy látom, igazából csak a kifogásokat gyártottuk: kevés a harminc négyzetméter hármunkra, egész nap a városban dolgozunk, és különben is kinek marad ereje a kutyával sétálni, miután hullafáradtan hazaér a munkából? Aztán jött a vírus, a karantén, a home office, és hirtelen elfogytak a kifogások. Reggeltől estig otthon voltunk, délután az erdőt jártuk, és fejben már tudtam, hogy a lakás melyik sarkában szorítanék helyet egy új lakótársnak. 2020 tavaszán Kiwire véletlenül, Az új kutyád Facebook oldalát böngészve találtam rá. Ezen az oldalon olyan kutyusoknak keresnek új otthont, akik jelenleg ideiglenes gazdinál élnek, tőlük pedig, ha minden jól megy, a végleges gazdájukhoz kerülnek.
Kiwivel minden jól ment?
Kiwi szerelem volt első látásra. Én mindig egy szálkás tacsira vágytam, Csabinak, a vőlegényemnek viszont az volt az egyetlen kikötése, hogy ha lesz kutyánk, bármi lehet, csak ne tacskó. Kiwi keverék kutyus. Hosszú testével, a szálkás szőrével és a szakállas kis pofájával van egy kis tacskó beütése, de a fekete-fehér bundája és a csálé, bársonyos fülei miatt akadhat a felmenői között border collie is. Amikor megláttam a fotóját, egyből azt gondoltam, hogy ő tökéletesen megfelel mindkettőnk elképzeléseinek.
Azonnal vittétek haza?
Nem fogadtuk örökbe rögtön, ekkor még úgy éreztük, hogy nem állunk készen az örökbefogadásra, viszont hónapokon keresztül követtük a sorsát, szerettük volna, hogy jó helyre kerüljön. Aztán egy júniusi napon úgy döntöttünk, hogy ha ennyire a szívünkön viseljük a sorsát, voltaképpen haza is vihetnénk.
Innentől már sima út volt?
Nem egészen. Kiwit egy vidéki tanyáról mentették, ahol tizenhét társával együtt borzasztó körülmények között élt. Sokáig félt az érintéstől, könnyen lehet, hogy bántották is. Később a várpalotai menhelyről került Az új kutyád csapatához. Eleinte nem volt szerencséje a gazdikereséssel. Volt olyan, aki az utolsó pillanatban, az örökbefogadási papírok felett lépett vissza. Amikor elküldtem a bemutatkozó levelünket, kiderült, hogy Kiwi már gazdára talált. Ajánlották, hogy válasszunk másik kutyust, de persze akkor
mi már tudtuk, hogy nem egy kutyával szeretnénk megosztani az életünket, hanem Kiwivel.
Pár nap múlva aztán mégis jelentkeztek, hogy visszavitték hozzájuk Kiwit, és ha még mindig szeretnénk, találkozhatunk vele.
Jó ég, miért került vissza?
Kiwi borzasztóan félénk kiskutya volt, a férfiakról konkrétan rettegett, sokáig Csabi sem tudta megsimogatni. Egy háromgyerekes családhoz került, ahol valószínűleg arra számítottak, hogy Kiwi majd a gyerekek játszótársa lesz, de akkor még ő is legalább annyi figyelemre, türelemre és gondoskodásra szorult, mint egy kisgyerek. Nem volt ideális kombináció.
A tiétek viszont már láthatóan az. Mi kellett ahhoz, hogy összeszokjatok?
A karantén nekünk nagyon segített, ott tudtunk lenni Kiwi mellett, amíg megszokta az új otthonát. Az elején nem is szívesen hagytam volna magára. Nem azért, mert féltem, hogy szétrág valamit – ilyen különben sosem történt –, egyszerűen azt gondoltam, hogy könnyebben alkalmazkodik az új környezetéhez, és a szabályokhoz, a napirendhez, ha mellette vagyunk és segítünk ebben.
Mi kellett a részetekről ahhoz, hogy mindez jól működjön?
Érdekes, mert azok a problémák, amiktől tartottunk, hogy majd kihívást jelentenek, nem fordultak elő. Kiwi az ideiglenes gazdiknak hála már szobatiszta volt és nagyon jól viselkedett. Viszont rengeteg türelemre volt szükség ahhoz, hogy szépen lassan megtapasztalja, velünk nem kell tartania semmitől, mellettünk biztonságban érezheti magát.
Sokáig tartott?
Nagyjából fél évre volt szükség, hogy Kiwi elkezdjen oldódni. Most viszont rá sem ismernél! Imádja az embereket, ha vendégek jönnek hozzánk, nem fér a bőrébe. A napokban hazacsörögtem Csabinak, hogy pakoljon össze egy kicsit, mert felugrik hozzánk a nagymamám. Kiwi a vendégváró rendrakásból egyből levágta, hogy valaki jön, úgyhogy beült az ajtóba és izgatottan várt. Ha lemegyünk a parkba, már ő szalad az emberek elé egy jó szó vagy simi reményében. Hihetetlenül életvidám, nyitott, játékos emberszerető kutyus lett. Jó, igazából egy tündér.
Nektek milyen a kapcsolatotok vele?
Nagyon sokat számít, hogy rengeteg időt tudtunk együtt tölteni, miután örökbe fogadtuk. Teljesen egymásra hangolódtunk. Ugyan nem képes beszélni, mindig kommunikálja az igényeit, és azt is tökéletesen érti, hogy mi mit szeretnénk tőle. Mindig érzi, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk, hihetetlenül empatikus. Hallgat a nevére, visszajön, ha hívjuk, és persze trükköket is tud, például ha azt mondom neki, hogy kukucs, eltakarja a szemét a mancsával.
Plusz terhet mennyire jelent szerinted, hogy Kiwi mentett kutyus? Többet kellett vele foglalkozni emiatt?
Természetes volt, hogy foglalkozni kell vele, sőt mi is igényeljük az együtt töltött időt. Persze minden kutyának mások az igényei, fokozottan igaz ez azokra, akik előélettel érkeznek a gazdájukhoz. Az sem árt, ha az embernek van róla elképzelése, hogy milyen a kutyás lét. Ebből a szempontból mi szerencsés helyzetben voltunk, előtte sokat vendégeskedett nálunk az apukám csivava-tacskó keverék kutyája, Kávé. Ő világított rá, hogy milyen jó megosztani a kirándulásokat egy kutyussal. Egy idő után szabályosan hiányzott mellőlünk a kutyatársaság, amikor az erdőben sétáltunk vagy túrázni mentünk. Szóval sosem éreztük tehernek, hogy Kiwivel foglalkozzunk. Biztosan minden gazdi ezt mondja, de igaz, hogy rá fordított energia ezerszeresen megtérül. Rengeteget kaphat egy kutyától az ember.
Ti például mit?
A legszembetűnőbb a feltétlen szeretet. Kiwit nem érdekli, ha kócos vagyok, ha pattanás nőtt az államon, ha nem úgy sikerült egy cikk, ahogyan elképzeltem. Minden kutya nagy tanító. Érdemes tőlük azt is ellesni, hogy hogyan éljük meg a pillanatot. Kiwi száz százalékig ott van abban, amit éppen csinál: legyen szó arról, amikor pillangót kerget a réten vagy amikor kifekszik az erkélyre napozni. Ráadásul ragadós az öröme. Azelőtt voltak kételyeink, ma már el sem tudjuk képzelni nélküle az életet. Talán az is ilyen, amikor az embernek gyereke születik.
Ha már gyerekes lét: mennyire vagytok szigorú szülők/gazdik?
Amikor Kiwi hozzánk került, beszereztem az összes fellelhető Cesar Millan könyvet, de hamar rájöttem, hogy azok a módszerek, amikkel ő dolgozik, egyszerűen nem válnak be Kiwinél, aki egy hangos szóra jobb esetben összerezzent, rosszabb esetben elindult világgá. Az ő szocializálásához gyengédségre volt szükség. Ennek ellenére a határozott, biztonságot sugárzó energia is kell, nálunk ezt Csabi képviseli, de azt látom, hogy olyankor érzi magát a legjobban, akkor a legkiegyensúlyozottabb, amikor mindkét pólus jelen van a kis hétköznapjaiban.
Ez megint kicsit olyan, mint a gyereknevelés, nem?
Nekünk még nincs gyerekünk, ezért nem is tudom hitelesen összehasonlítani a kettőt, de Kiwi nálunk valóban családtag. A kutyák hihetetlenül értelmes lények, akiknek nagyon gazdag az érzelemvilága, mindegyikük igazi személyiség. Azt hiszem, ha mi, emberek leszállnánk a magas lóról, és nem a hierarchia csúcsáról tekintenénk le a bolygón élő többi fajra, rájönnénk, hogy az értelem nem kizárólag a mi kiváltságunk, hogy mennyi csodálatos lény létezik még rajtunk kívül.
Kiemelt kép: Fejes Réka
