Sterczer Hildát a legtöbben Erőss Zsolt hegymászó feleségeként ismertük meg, gyakorlatilag végig nézve életének legnehezebb perceit. 2013 májusának végén egy ország figyelte aggódva a híreket, amikor a Mount Everest első magyar meghódítója, Erőss Zsolt társával együtt eltűnt a Himaláján. Bár mindenki más még reménykedett, felesége, Sterczer Hilda élő adásban jelentette be, hogy felesleges az újabb mentőexpedíciók szervezése – a férje meghalt. A következő hetekben a média szisztematikusan próbálta megtörni a nő keménységét, de mindhiába, ő kitartott, és sikerült talpon maradnia. 

Szeptember 22-én érkezik a mozikba az erről az időszakról szóló film Magasságok és mélységek címmel, ami soha nem látott közelségből mutatja be nemcsak azt, hogy milyen hegymászónak lenni, hanem Zsolt és Hilda kapcsolatát, a tragédiát, és az azt követő időszakot is, amikor a fiatal özvegynek szembe kellett néznie a média támadásával és a gyásszal is.

Hilda folytatta azt, amit megkezdtek Zsolttal, és ami talán furcsa lehet egy kívülálló számára, a hegymászásról sem mondott le: Hópárduc néven egy olyan falmászó oktatást hozott létre, ami nemcsak közelebb hozza a gyermekeket ehhez a sporthoz, de fejleszti a figyelmüket és a mozgásukat is. Olyan iskolát alapított, ahol mozgáskoordinációs nehézségekkel küzdő gyerekeket tanítanak mászni. „Sokan amikor meghallják a szervezetünk nevét, az iskola nevét, akkor azt mondják, milyen cuki, honnan jött az ötlet, mert talán már nem emlékeznek arra, hogy Zsolt beceneve volt Hópárduc” – meséli.

Találkozónk stílusosan a Róka-hegyi kőfejtőnél történt, amely népszerű a sziklamászók körében – ide szokta ő is hozni a tanítványait –, apropója pedig a film teaser trailerének rendhagyó bemutatója volt, amire több újságírót is elhívtak, hogy megismerkedhessünk az alkotókkal, interjúkat készíthessünk, és belekóstolhassunk mi is a sziklamászásba Hilda és csapata segítségével. Nem tudom, mire számítottam (valószínűleg egy megtört, keserű nőre, akivel csak úgy lehet érinteni a halál témáját, mintha tojáshéjakon tipegnénk), de Hilda minden – nevezzük így – előítéletemre rácáfolt. Alkatra – nem meglepő módon – vékony de csupa izom, erős nő, a természete viszont egyáltalán nem keményedett bele a csaknem tíz évvel ezelőtti tragédiába. Bár saját bevallása szerint is rengeteg munka van ebben, az együtt töltött néhány óra alatt számtalanszor bizonyította, hogy nagyon jó humorú, és képes fesztelenül nevetni is. A mászást pedig annyira szereti, hogy még egy magamfajta betegesen tériszonyos újságírót is észrevétlenül meggyőzött arról, hogy kipróbáljam – és ne bánjam meg. „Ez az egész arról szól, hogy kilépj a komfortzónádból. Hidd el, utána nagyon büszke leszel magadra, hogy megcsináltad!” – biztatott, majd elmagyarázta, hogy ez egy flow-élmény. „Csak a következő mozdulat létezik, hova nyúljak, semmi másra nem gondolok közben. Teljesen ki tud kapcsolni.” A mászás, akár az ilyen jól biztosított sziklamászás is közel visz a törékenység élményhez. Ahhoz, hogy az életünk, az egészségünk nemcsak a mi kezünkben van.

Fotó: Molnár Kata Orsolya

A teaser-előzetesben elhangzik az a mondat, hogy egy hegymászónk nehéz az érzelmeiről beszélni, mégis készült egy életrajzi film rólad. Mennyire volt nehéz a számodra, hogy ennyire megnyílj?
Ez a mondat leginkább Zsoltra vonatkozott, de azért meg kellett tanulnom, bár nekem könnyebb volt beszélni, mert maga a pszichológusi munka, és a mentálhigiéniás szak elvégzése nagyon sokat segített, és ezzel lettek meg a szavak arra, hogy aztán Csoma Sándorral (a film rendezője – a szerk.) együtt tudjunk dolgozni, és hogy azok az érzések, amikről nehéz beszélni, bekerülhessenek a filmbe. 

Volt olyan, ami nehézséget okozott a forgatás alatt? Erről, Zsoltról és rólad, a gyászfolyamatról már készült egy könyv, annak írásában is részt vettél. Mennyire volt másabb, vagy megterhelőbb a film?
A könyv egy másik aspektust fejteget. A Szilvivel (Révész Szilvia, az interjúkötet szerzője – a szerk.) részben ismertük is egymást, és az egy lelki, keresztény istenkereső vonalat vett, az volt a fókuszban, a filmnél pedig kimondottan a gyász. És hát annyira sokat beszéltünk már a gyászról (ezen a rendezvényen – a szerk.), hogy misztifikálódik, vagy közhelyesnek tűnik – de a film maga az elvesztésből fakadó fájdalmat, és az abból való kilábalást mutatja be.

Segített neked a forgatás a gyászfeldolgozásban?
Nem, mert mire 2019-ben találkoztunk Sándorral, már elég jól voltam. Nekem már ‘15 májusára sikerült a gyászt lezárnom, és onnan még épülnöm kellett egy ideig, de ez addigra sikerült.

Milyen érzés volt látni a forgatást, látni magadat és a szerelmedet, a szerelmeteket megvalósítani, eljátszani valaki által?
Az volt az elképesztő, amikor a filmben megjelenik Pál Emőke, és bemutatkozik Sterczer Hildaként – jé, ez én vagyok! „Mit keres ez a nő az én Zsoltommal?”, gondoltam magamban. A film visszahozta mindazt, amin a terápián dolgoztunk. A film forgatókönyvének írásában nem vettem részt, de Sándor az alapján készítette el, amiket megosztottam vele. Még a pszichológusommal is összekötöttem, aki még részletesebben el tudta mondani, milyen folyamatokon mentem keresztül. Sándor megírt egy előzetes vázlatot, amit én elolvastam, és nekem nagyon vissza kellett mennem abba az időszakba, hogy átérezzem, hogy ez most rendben van vagy nincsen. A forgatásokon nem vettem részt, de küldött képeket róla, és igen, érdekes volt, hogy egyszerre éreztem úgy, hogy én is ott vagyok, hiszen átéltem, de most mégis kívülről látom az egészet. Ez a „kettős látás” egy nagyon furcsa élmény.

Magasságok és mélységek forgatása közben Pál Emőke (Sterczer Hilda) és Trill Zsolt (Erőss Zsolt) Fotó: Hekli Andrea

Nem triggerelte a régi érzéseidet? 
Kétségtelen, hogy ez az egész visszavitt. Zsolt halála óta minden veszteség erősebben hat, azonnal a mélybe ránt. És ez a film is persze, ha nem is az akkori mélységbe, de akkor is visszarángat. Ez egy ólomsúly: amikor megnézem, akkor megint merülök egyet, de azt is tudom, hogy én most nem ott vagyok, le tudom vágni magamról, és egy pillanat alatt a felszínre tudok úszni. Tehát ez már nem egy állandó, lebegő érzés, ami fojtogat, hanem én ezen már túlvagyok, még ha vissza is tud rántani.

A film a gyászfeldolgozásról is szól. Milyen kapaszkodót adhat olyannak, aki hasonló élményen megy keresztül?
Voltak olyan influencerek, akik gyászt éltek meg, és azt mutatták, hogy „de én már másnap felálltam, és élem az életemet”, de ez hazugság. Ennek a filmnek az az ereje, hogy megmutatja, hogy az a valóság, hogy van fájdalom. Még akkor is, ha rajtam ezt akkor nem látták. Többek között azért is készült ez a film, mert azt éreztem, hogy akkor muszáj volt a média előtt keménynek mutatnom magam, és meg is kaptam, hogy nem is gyászolom a férjemet… A film pedig megmutatja a másik oldalt, hogy amúgy de, gyászoltam, csak nem a külvilág felé. És szerintem ez egy érték, hogy látunk magunk körül embereket, akik borzasztó fájdalmakat hordoznak. Nem fognak sírni előttünk, de tudjunk róluk, hogy azért bennük nagy fájdalmak vannak. Fontos, hogy oda tudjunk állni melléjük, és megkérdezni, hogy „ma milyen napod volt”, és nem csak fél év után érdeklődni, hogy „na, túl vagy már rajta”? Vagy hogy „még mindig pszichológushoz jársz, hogy tudsz ennyit beszélni erről”?

Voltak ilyen kérdések feléd is?
Igen, akadtak… Egyik barátnőm kérdezte pont ezt az utóbbit, hogy hogy tudok még mindig erről beszélni. Fogalma sincsen róla! Hát egy kutyát is mennyi ideig gyászolunk, nem még egy embert… A film megmutatja, hogy igenis, ér gyászolni, és mindenkinek a saját útját kell megtalálni. A filmbeli Hildától elhangzanak olyan mondatok, hogy aki hegymászó, az érti. Úgy fogalmaztam meg, hogy a gyász az olyan, mintha egy nagyon keskeny hegygerincen mennék, és látom, hogy ott van a tábor alattam, és tök jó lenne gyorsan lerongyolni oda mindenen keresztül, de akkor biztosan szakadékba esel. Azért kell egy pszichológus, hogy megakadályozza a hülyeséget. Mert az ember úgy van vele, hogy a könnyebbik úton akar menni, de nem! A hosszabbikon kell menni, mert a könnyebbik az a szakadék. A pszichológus szükséges, hogy irányt mutasson, mert a lélek sokszor meg szeretné úszni, de ezt nem lehet megúszni.

Az, hogy mindketten hegymászók voltatok, mennyire befolyásolta a világhoz és az élet-halál kérdéséhez való hozzáállásodat?
Te még nem másztál fel, így nem tudod, hogy ez egy életérzés. Ez alapvetően meghatározza az ember hozzáállását a világhoz. A mászás során, főleg, ha minél extrémebb, közelebb kerülünk az élet és halál mezsgyéjéhez. Egy mászó pedig éppen azért tudja jobban értékelni az életet, mert közel van a másik oldalhoz. Ha beszélünk olyannal, aki megkapta mondjuk a halálos diagnózist, ugyanazt mondja el: hogy sokkal jobban értékeli azt, ami van az életben. És ezt adja a mászás is. Sokkal intenzívebben éljük meg a hétköznapi életünket is, mert tudjuk, hogy mit lehet veszíteni, mert közel járunk hozzá. Tehát a mászás a természet közelsége, az én emberi mivoltomnak a közelsége. Lerántja azt a civilizációs burkot rólunk, hogy én mindent uralok, mindent kontrollálok, mert ó, nem! Valami erősebb nálam.

Fotó: Molnár Kata Orsolya

Ez a film mennyire befogadható olyanok számára, akik soha nem másztak, nem értik ezt a filozófiát? Említetted, hogy vannak olyan mondatok a filmben, amiket a hegymászók érteni fognak. De egy laikus kívülálló számára mennyire befogadható?
Szerintem abszolút, mert ez nem egy hegymászófilm. Az csak annyira van benne, hogy kontextusba helyezze az egészet, hogy tudjuk, kikről van szó. De ez a film alapvetően egy nőről szól, aki elveszítette a férjét, és ez univerzális. Vannak veszteségeink, és mondhatni, teljesen mindegy, hogy milyen szinten, mert van, aki gyerekként a kutyáját veszíti el, akkor az az első nagy trauma az életében, ha valaki a szüleit, akkor pedig az. De maga a trauma az akkor is ott van, és a kérdés az, hogy ezzel mit tud kezdeni. A film pedig abban is tud segíteni, hogy ha nem voltak még ilyen veszteségeink, akkor együtt tudjunk érezni azokkal, akiknek van. És tele vagyunk ilyenekkel, hiszen az elmúlt két évben covid volt, egy csomó ember meghalt, háború zajlik mellettünk, tehát ez a világ nem egy kedves hely. Rengeteg olyan ember van, aki sérült. A film segít abban, hogy meg tudjuk érteni azokat, akiknek nehéz, és lehet, hogy bennünk is van ilyen, és a moziban döbbenünk erre rá, vagy rájövünk, hogy van bennünk valamilyen feldolgozatlan trauma, amivel nem foglalkoztunk, mert el tudjuk nyomni szuperül, és akkor legalább ez felszínre jön. Vagy ha később ér valami ilyesmi, akkor legalább van hova nyúlnunk.

A Magasságok és mélységek hivatalos trailere:

Kiemelt kép: Molnár Kata Orsolya