Az ember ebben az életkorban a legsebezhetőbb; gyerekkor és felnőttkor határán. Még ragaszkodunk a szülőkhöz és az otthon biztonságához – ki jobban, ki kevésbé –, de már megkérdőjelezünk mindent, ami velünk történik, és amit mondanak nekünk. Kezd kialakulni egy saját értékrend, a saját, világhoz való hozzáállásunk. Ugyanakkor nagy bennünk a megfelelési vágy is: barátoknak, kortársaknak, szülőknek, tanároknak. Néha ezek az elvárások össze is tudnak roppantani.

Amíg az én házamban laksz

Félreértés ne essék, tudom én azt, hogy a szülőknek a kamaszkor és az ezzel járó „leválás” fájdalmas, hiszen a gyerek, akinek a sírására felriadtak éjszakánként és csak nagy nehézségek árán tudták visszaaltatni, már nem mindig tart igényt a jelenlétükre. Tökéletesen elvan otthon egyedül, a városban gond nélkül közlekedik, azaz elkezdi élni a saját önálló életét. A barátokkal egyre több időt tölt, bandáznak, jól érzik magukat. Mert barátokkal lenni nagyon jó. Ahogy nő az ember, a barátaira egyre inkább egy amolyan „második családként” tekint, akik között biztonságban van és önmaga lehet. Ez nem vérségi, hanem szeretetbeli, szövetségi kötelék, ami nagyon erős, és amit bizony a szülőnek is tiszteletben kell tartani.

Ha a barátnőm megosztja velem a titkait, az olyan történeteket, amiket csak én tudhatok meg, akkor azt soha senkinek, semmilyen körülmények között nem adhatom tovább. Bocsi anya, de a kisujjeskü az kisujjeskü.

Fontos, hogy a tini felnőtté válását a szülő el tudja fogadni és megérteni, hiszen ő is és mindenki keresztülment és keresztül fog menni ezen. Rengeteg káros jelenség származhat abból, ha nem hagyják felnőni a gyereket, ha mindent a lába elé raknak. Később nehezebben fog tudni boldogulni a való életben és nehezebben fogja tudni megtalálni a saját útját. Egy barátomat a szülei rettentően féltik, szinte mindentől. Körülbelül tizennégy éves koráig az anyukája kísérte el az iskoláig, mert félt, hogy elütik az autósok a reggeli forgalomban. Egy másik alkalommal az osztályunk korcsolyázni ment és ugyanezt a barátomat – annak ellenére, hogy nagyon szeretett volna eljönni – nem engedték el otthonról, mondván, hogy meg fog sérülni, el fog törni valamije. Pedig nem életre képtelen: amikor az osztályunkkal kirándulni voltunk, egy hétig távol az otthontól, a barátom szinte kivirult; élvezte a szabadságot, a barátai társaságát, az önálló élet örömeit.
Úgy gondolom, egy 17 éves tinédzsert nem szabadna ennyire korlátozni, nem szabadna a szülőnek ennyire magához láncolni, mert ez senkinek nem jó. Nem jó a gyereknek, mert nem tud lélegezni és tapasztalatokat szerezni, és nem jó a szülőnek, mert egy bizonytalan, önmagáról gondoskodni képtelen felnőttet nevel. A szülőnek hagynia kellene a gyereknek, hogy felfedezze a világot, hogy hibázzon és tanuljon belőle.

Felnőtt vagy gyerek?

Sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a felnőttek néha nem tudják hova tenni a kamaszokat.

Felnőtt vagy gyerek? Nos, szituációtól függ. Legalábbis a felnőttek szerint.

Gyerek, mert egyszerűen képtelen összeszedetten gondolkozni, komoly dolgokat egyáltalán nem vesz komolyan, fontos témákra nincs még rálátása, és egyáltalán, amíg nem tölti be a tizennyolcat, gyerek és kész. Hányszor de hányszor találkoztam ilyesfajta hozzáállással, valamikor joggal, valamikor nem. Tizenhárom éves koromban nagyon szerettem volna, hogy a felnőttek egyenrangú partnerként kezeljenek. Anyukám mondott nekem valamit, amiből érezni lehetett, legalábbis én éreztem, hogy úgy szólt hozzám, mint egy gyerekhez. Dühösen vágtam a szemébe: „Ne kezelj úgy, mint egy gyereket, már nem vagyok az!” Ez a felháborodás akkor talán még nem egészen volt jogos, viszont anyukám döbbent arckifejezését soha nem fogom elfelejteni. De valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki hozzávágta ezt felháborodásában a szülei fejéhez. Rengeteg kamasz hallja azt a körülötte lévő felnőttektől, hogy „Te még csak egy gyerek vagy!” és „Te ezt még nem érted” vagy „Ezt honnan tudhatnád?”

Higgyék el, kevés olyan megalázó dolog van egy tini számára, mint ezek a mondatok.

Kifejezetten fájdalmas, ha van egy ötletünk vagy gondolatunk, amit meg is osztunk a környezetünkkel, és ilyen fogadtatást kapunk. Idegesítő, ha az embert emberszámba se veszik. Életbevágó, főleg egy tinédzser fejlődő önbecsülésének, hogy a felnőttek ne hurrogják le egyből, hanem hallgassák végig, fontolják meg a gondolatát, akkor is, ha az éppen nem tűnik annyira érettnek vagy ésszerűnek, ebben az esetben magyarázzák el neki higgadtan, a felvetése miért nem állja meg a helyét. Tényleg vannak olyan dolgok, amikre még nincs pontos rálátásunk, ilyenkor egy felnőtt segítségére van szükségünk, aki türelmesen és nem fennhéjázva elmagyarázza, hogyan is működnek az életben bizonyos dolgok. Nem lehetetlen küldetés, tessék csak megpróbálni!
És mikor felnőtt a kamasz? Amikor valakinek le kell ugrania a sarki boltba tojásért a készülő sütihez, amikor vigyázni kell a kisebb testvérekre otthon buli helyett, amikor egy nehéz szituációban kell éretten, megfontoltan viselkedni. Főleg iskolában, érettségi előtt halljuk nagyon sokat a „Lassan felnőttek lesztek, illene úgy is viselkedni” szlogent. Tudjuk, hogy a kamaszkor végén a felnőttkor vár, fölösleges minduntalan emlékeztetni rá. Addig is, amíg odáig eljutunk, amolyan „majdnem felnőtt” állapotban vagyunk, már nem vagyunk gyerekek, de még nem vagyunk felnőttek. Bonyolult helyzet, amit nem könnyít meg az, amikor a felnőttek hol gyerekként, hol felnőttként skatulyáznak be minket. Még gyerekek vagyunk, akiknek jól jön egy kis iránymutatás, de már felnőttek, akik képesek önálló döntéshozatalra.

Kertész leszek…

Persze a túlzott iránymutatás se jó. Az iskola utolsó évében minden, de minden a pályaválasztásról szól. Vannak nyilván szerencsések nem kis számmal, akiknek konkrét terveik vannak, melyik egyetem, melyik szak stb., de vannak szép számmal olyanok, akiknek halvány lila fogalmuk sincs, és csak tanácstalanul vonogatják a vállukat, amikor kérdezgetik őket, melyik egyetemre szeretnének felvételt nyerni, mik szeretnének lenni. A család ilyenkor tud segítséget nyújtani, viszont az egyáltalán nem jó, ha átmennek a munkaügyi tanácsadó szerepkörébe. Így is elég stresszes arról dönteni, mit szeretne csinálni az ember élete hátralevő részében, erre a szorongásra még rá lehet tenni egy lapáttal, olyan tanácsokkal, mint: „Legyél ügyvéd, apád és nagyapád is az!” „Legyél orvos, azok mindig jól keresnek!” „Ne legyél művész, mert éhen halsz!” „Nem menj tanárnak, nyomorogni fogsz!”.

Az érettségiző meg ott áll a záporozó ötletek kereszttüzében és még mindig fogalma sincs, mi legyen belőle, és amikor ténylegesen eljön a döntés ideje, engednek az otthoni hagyományoknak és az orvosi vagy jogi szakra adják be a jelentkezésüket, akkor is, ha egyáltalán nem érdeklődnek az adott pálya iránt.

Ez később munkahelyi kiégéshez vezet, illetve ne feledkezzünk meg róla, hogy csak azok keresnek jól a választott szakmájukban, akik ténylegesen élvezik és értenek hozzá. 17-18 évesen elég nehéz a jövőbeli helyünkről dönteni, az lenne jó, ha a szülő ilyenkor hagyna a gyereknek egy kis időt, akkor is, ha már leérettségizett és dolgoznia kell, akkor is, ha már jár egy iskolába, egyetemre, mert ezek lehetnek csak alternatív megoldások. Nagyon nehéz úgy tevékenységet választani, hogy még alig van élettapasztalatunk. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy valakik negyven- esetleg ötvenpluszos korukban, sok átdolgozott év után jönnek rá, miben is tudnak igazán kiteljesedni.
Ebben pályaválasztási dilemmában a fő iránymutató – szerencsés esetben – valójában az iskola, ahol pályaorientációs foglalkozásokkal tudják terelgetni a diákokat a számukra megfelelő munkakörök felé, valamint az olyan szintén a pályaválasztást segítő rendezvények, mit az EDUCATIO Szakkiállítás, ahol a diákok tényleg kaphatnak valamiféle iránymutatást a jövőjükre nézve.

Ez de ciki!

Elvárások persze nem csak a felnőttek felől érkeznek. Körülbelül 12-13 éves kor körül kezdenek kínosnak számítani eddig természetesnek vélt szokások. Már nem puszilhat meg anyu vagy apu a barátok előtt, már nem szólíthatnak mókuskának, macikának, cicuskának, mert vér ciki, és te leszel egy évig a röhögés tárgya. Így hát az eddig megszokott puszik és becézések lassan elmaradnak – csak társaságban, otthon még megmaradnak – és mindenki eljátssza az érett felnőttet. Hetedik osztálytól kezdve én sem engedtem anyukámnak, hogy megpusziljon, nemhogy az osztálytársaim előtt, de még az utcán sem.

A kamaszkor kezdetén sokan vágynak a kortársak elismerésére, félnek, hogy ők lesznek az osztály lúzerei, ha mókuskának hívják őket.

Ez a szerepjátszás szerencsére nem tart örökké, ahogy növünk, egyre inkább feloldódnak ebbéli gátlásaink, leválik rólunk a komolyság tettetett máza. Velem ellentétben a barátnőm soha nem hajolt el egyetlen puszi elől sem, amit én annyiszor kikerültem. Most már „érettebb” fejjel látom, ez a sok tettetés, ez a sok színjátszás felesleges. Ha valakinek nem gáz az, ha néha cicuska, és nem gáz, ha néhanapján kap egy puszit a barátok előtt, akkor a barátok se tekintsék ezt ördögtől valónak. A szeretet nem volt, és soha nem is lesz ciki.

A cikk szerzője, Horváth Sára gyakornoki programunk gimnazista résztvevője. Kiemelt kép: Unsplash