„Magam sem értem miért, de egyszerűen nem tudom letenni őket, dugiban olvasom fogmosás és pelenkázás közt” – írta a barátnőm a Sally Rooney-könyvekkel kapcsolatban. (Ugyanaz a barátnőm, aki annak idején Liv Ullmann életrajzi könyvét is ajánlotta nekem.) Egyébként visszatérő komment az ír szerző három kötetével kapcsolatban, hogy egyben harapják be az olvasók. Emlékszem, én is vérig voltam sértve, amikor valamilyen alantas, földi dologgal megzavarta a családom az olvasást és emiatt ki kellett szállnom a Rooney-buborékból, amibe kényelmesen befészkeltem magam. Bár megírásuk sorrendjében akartam haladni a könyvekkel, eltévesztettem, és a Normális embereket olvastam először – aztán az is maradt a kedvencem. (Van egy olyan elméletem, hogy mindenkinek az lesz a legkedvesebb kötete, amelyiket először olvasta, mert akkor találkozik először a Rooney-ra jellemző szikár és sallangmentes írásmóddal, illetve az általa megalkotott karakter-prototípussal.) Rooney viszont nem ezzel, hanem a Baráti beszélgetésekkel futott be 2017-ben, a harmadik, Hová lettél, szép világ című kötetének tavalyi megjelenését pedig már-már hisztérikus fogadtatás övezte.
Lépéspróbák egymás felé
Itthon először a Normal people magyar fordítása jelent meg, amely Marianne és Connell se vele-se nélküle kapcsolatát mutatja be a gimnáziumtól az egyetemi évekig. Így elsőre egy nagy klisének tűnhet a sztori, de nem az, és éppen ebben rejlik Rooney zsenialitása. Teljesen más perspektívákat és arányokat kapunk tőle, mint amit az ehhez hasonló szerelmi történeteknél megszoktunk. Hiába van meg az iskolai focisztár és a népszerűtlen, outsider lány kettőse, sablonos karakterek helyett normális emberek a főszereplők. És normális alatt most azt kell érteni, hogy mentális probléma, feldolgozatlan lelki sérülés és önsorsrontásra való hajlam azért mindkét főszereplőnél akad. Itt is van iskolai bál, de ezen nem jelenik meg a rút kiskacsából hattyúvá változott lány, ugyanakkor nem is azt látjuk, hogy otthon egy párnát ölelgetve és bőgve jégkrémet kanalaz a dobozból. Ehelyett Rooney inkább a lelkiismeretfurdalással küzdő, örökké tépelődő fiút mutatja meg.
Úgy ír a két fiatal egymás felé tapogatózásáról, hogy zsigerileg átélhető, amit éreznek: a szerelem, a testi vonzódás, a szégyen, a bizonytalanság, a megfelelni akarás. Nagyon meg lehet szeretni ezt a két szereplőt, és erősen lehet drukkolni nekik, hogy ne szúrják el.
De persze elszúrják, újra és újra. Éppen ezért kapta meg egyesektől kritikaként a könyv – Rooney másik két kötetéhez hasonlóan –, hogy egy nagy „szenvelgés” az egész, amire ráerősít az is, hogy nagyszabású események nem történnek benne. A szereplők beszélgetéseiből bontakozik ki a történet, és ezek fontosabbak, mint az előttük vagy utánuk történő konkrét cselekedetek. Akinek ez az analitikus lélekboncolgatás mint téma eleve nem jön be, az feltehetőleg unalmasnak fogja találni ezt a könyvet.
Barátság, szerelem, e kettő kell nekem
Rooney első könyve, a Baráti beszélgetések központi témája a szerelmi viszonyokon kívül két lány, Frances és Bobbi barátsága. A 21 éves Frances egyfolytában barátnőjéhez, Bobbihoz hasonlítgatja magát, akit önmagánál sokkal vonzóbbnak, tehetségesebbnek és talpraesettebbnek tart. (A barátnők közötti dinamikának ez az eleme kicsit Elena Ferrante Nápolyi-regényeit juttathatja eszünkbe.) Mindkét lány a dublini Trinity egyetemre jár (Rooney regényeinek visszatérő helyszíne) és közös felolvasóesteken adják elő Frances verseit. Egy ilyen fellépés alkalmával ismerkednek meg egy házaspárral, akik onnantól fogva fontos részeivé válnak a lányok életének és bonyolult érzelmi viszonyrendszerek alakulnak ki a négyes különböző tagjai között. A házasfelek, Nick és Melissa már a harmincas éveikben járnak, kialakult életük látszólagos egyértelműsége és sikeressége megbabonázza az útkeresés fázisában vergődő Francest és Bobbit. Aztán fokozatosan repedezni kezdenek a kívülről irigylésre méltónak látszó házasság falai: egy új szerelem, megcsalás, féltékenység és megbocsátás uralják az oldalakat – de ismét csak nem klisésen. Nincs fekete-fehér helyzet, nincs egyértelmű bűnbak, nincsenek megcsaltak és áldozatok, vagy ha úgy tetszik, mindannyian azok egyszerre.
Rooney megoldása, hogy beleolvashatunk a szereplők e-mailjeibe és sms-eibe rendkívül valóssá és természetessé teszi a karakterek közötti kommunikációt. Talán ez a legszerethetőbb Rooney írásaiban: nincsenek mesterkélt párbeszédek, nem ad életszerűtlen mondatokat karakterei szájába.
A komoly témákról is húsba vájó könnyedséggel ír, ha élhetek ezzel a képzavarral: nincsenek feleslegesen eltúlzott drámai jelenetek, tragikumhajhászás vagy nyomorpornó, mégis – vagy talán pont ezért – nagyon mélyen átélhetőek olvasóként Frances traumatikus élményei, legyen az az apja alkoholizmusa vagy a saját, nehezen felismert betegsége. Mindezt Rooney nagyon finoman adagolja: egy szó, egy gesztus, egy telefonbeszélgetés, egy kád szélére rogyás. Az ilyen apró részletek miatt (is) lehet nagyon szeretni ezeket az írásokat.
A világ peremén, láblógatva
Rooney harmadik köteténél, a Hová lettél, szép világnál éreztem azt, hogy én ezt már olvastam valahol. Nem is akárhol: Rooney-nál. Megint két barátnő, megint bonyolult szerelmi viszonyok, megint önsorsrontó tendenciák. Persze aztán ez a könyv is letehetetlennek bizonyult, a Rooney-varázs még így is működött. Amellett, hogy valóban ismerősnek hatottak a könyv egyes helyzetei és karakterei, Rooney nagyon sok új, érdekes kérdést feszeget, amelyek a korábbi kötetekben egyáltalán nem, vagy nem ekkora hangsúllyal szerepeltek. Ebből a könyvből tudhatunk meg a legtöbbet Rooney saját világlátásáról és küzdelmeiről: a könyvbeli Alice ugyanis regényíró, aki a hirtelen jött siker után megkérdőjelezi az írás értelmét és társadalmi hasznosságát, miközben belátja, hogy igazából semmi más nem érdekli és semmi máshoz nem is ért. Visszatérő téma a társadalmi helyzet, az előjogok, az anyagiak jelentősége (vagy éppen jelentéktelensége). Itt a legtöbb a társadalmi-filozófiai-politikai jellegű fejtegetés, de emellett persze az érzelmek analízise is intenzíven zajlik a négy főszereplő között.
Itt érezhető legerősebben a világ emberek általi elcseszettségének mint alapvetésnek a gondolata, és az a kérdés, hogy az apokalipszis kapujában lehet-e/szabad-e boldognak lenni.
Alice és Eileen már dolgozó felnőttek és egymásnak írt hosszú e-mailjeikben elmélkednek a munka értékén, a művészet és a vallás szerepén, a politikai fonákságokon, hatalmi játszmákon és a saját helyükön ebben az egész bonyolult rendszerben. A két lány és az őket kerülgető két fiú, Simon és Felix legfőbb kérdése az, hogy vajon méltóak-e mások (és saját maguk) szeretetére. Rooney szereplőinek összes konfliktusa, kellemetlen vagy éppen megalázó helyzete ebből az ősbizonytalanságból fakad, amelyet változó sikerrel próbálnak feloldani.
Milleniálok és boomerek kedvence
Nálunk két példány van otthon a Hová lettél, szép világból: egy magyar nyelvű az én könyvespolcomon, és egy angol nyelvű a 16 éves kamasz szobájában. Először fordul elő, hogy egyszerre ugyanazt a könyvet olvassuk. (Csak persze ő eredeti nyelven, a mostani fiataloknál – hálisten – van egy ilyen trend.) Azt hiszem, ennél jobban semmi nem szemlélteti, hogy Rooney könyveiért ugyanúgy lehet rajongani tinédzserként, amikor az ember még előtte van a NAGY ÉS FONTOS DOLGOKNAK, amikről ezek a könyvek szólnak (első szerelem, első szex, első munka) és negyven, ötven, hatvan… pluszos felnőttként, amikor egyszerűen jólesik az egykor átélt, de ma már kivitelezhetetlen, napi 24 órában zajló, sülve-főve barátságról és olyan háromszavas sms-ekről olvasni, amelyeken túlzás nélkül valaki teljes további életének alakulása múlhat.
Persze vannak, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a „milleniál nyekergéssel”, a nyitottabbak viszont érdeklődve olvashatják egy olyan generáció gondolatait, akik számára például a munka és a karrier mindenekfelettisége nem magától értetődő.
Itt kell szót ejtenünk a könyvekben szereplő jelentős mennyiségű szexről. Ami teljesen indokolt, hiszen őrületes amplitúdójú érzelmekről olvashatunk, amivel együtt jár a testiség, és annak ábrázolása is. Mégpedig milyen ábrázolása! Rooney szexjelenetei ugyanolyan normálisak és hétköznapiak, mint a szereplői: nincs felesleges glanc, nincsenek gyertyák, kockás hasizmok és libbenő szaténok. Vannak viszont vágytól égő, bizonytalan, szégyenkező, boldog fiatalok, kimondott és ki nem mondott kérdésekkel, aminek eredményeképpen a széptől a felejthetőn át a kifejezett rossz szexig minden előfordul. Néhol talán túl nyersnek hatnak ezek a jelenetek és a leírásukhoz használt szavak, ugyanakkor éppen ettől valóságosak.
Dübörög a Rooney-kultusz
„Óriási könyv… Egy nap alatt kiolvastam. És ezzel nem vagyok egyedül” – ezt Sarah Jessica Parker mondta a Baráti beszélgetésekről, aki az És egyszer csak… forgatási szüneteiben is Rooney könyveit olvasta. De más hírességek is nyíltan rajonganak, például Taylor Swift vagy Lena Dunham, a Csajok című sorozat alkotó-főszereplője, aki Instagramján büszkén pózol egy Hová lettél, szép világ-ajándékcsomaggal: vászontáska, képeslapok és halászsapka hirdeti az új könyvet.
Trendi lett Rooney-t olvasni és trendi lett Rooney-s cuccokat hordani.
A harmadik könyv megjelenését már komoly merchandising övezte: az esernyőtől kezdve a pólókon át a ceruzákig mindent lehetett kapni a könyv címével, illetve a borítót díszítő illusztrációval. New Yorkban egy utcai kávéárusító kisteherautó is „Rooney-festést” kapott, nyílt pop-up üzlet és utcai falfestmény is tisztelgett a könyv előtt.
Emily Temple, a Literary Hub nevű irodalmi portál vezető szerkesztője szerint ez szinte példátlan egy irodalmi regény kiadása esetében. A Rooney-mánia szerinte a „Ferrante-lázat” idézi, vagyis az Elena Ferrante álnevű írónő iránti megszállottságot, akit a Briliáns barátnőm című regényével kezdődő tetralógia tett nemzetközi hírességgé. Mindez annak fényében kicsit visszás, hogy maga Rooney erős kapitalizmuskritikát fogalmaz meg mindhárom regényében, és mi sem áll tőle távolabb, mint egy könyvmegjelenéshez kapcsolódó színes-szagos marketingkampány (ez úgy látszik, a kiadóját kevéssé érdekli). Vidékre költözött a férjével, szinte teljes elszigeteltségben él és alig ad interjút, ez a hirtelen jött felhajtás nem neki való.
Én úgy vagyok vele, hogy ha már a fiatal lányok amúgy is folyton halászsapkát hordanak és vászontáska lifeg a vállukon, akkor ezek nyugodtan reklámozhatnak egy jó könyvet és hirdethetik büszkén, hogy a viselőjük olvas. Ahogy itthon is menő a POKET automatákból zsebkönyvet venni és magunkkal hordani –Vecsei H. Miklós projektjének közösségteremtő ereje legalább olyan fontos, mint maga az olvasás. Olvasónak lenni, olvasóközösséghez tartozni – ha ez most a trend, hát jöjjön!
Már itt is vannak a sorozatok
Manapság kézenfekvő sorozatot csinálni minden jó alapanyagból, és nincs ez másként Rooney könyveivel sem. Nem sokat teketóriáztak, a három könyvből kettőnek már el is készült a mozgóképes változata a BBC és a Hulu közreműködésében, itthon az HBO Maxon nézhetőek. A Normális emberek képernyőre adaptálásában Rooney is aktívan részt vett és ez meg is látszik a végeredményen: sikerült visszaadni a könyv intim hangulatát. (Bár rám a könyv elementárisabb erővel hatott.) A viszonylag ismeretlen brit színésznő, Daisy Edgar-Jones tökéletes választás Marianne szerepére, olvasás közben pont ilyennek képzeltem a törékeny főhősnőt. A filmes tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező ír színészt, Paul Mescalt is megszerettem Connell szerepében, bár vele kapcsolatban többen megjegyezték, hogy a könyv alapján más karakterre számítottak. A két fiatal színész karrierjét szépen beindította a minisorozat: Edgar-Jones begyűjtött érte egy Golden Globe-jelölést és ő játssza a főszerepet a mozikban jelenleg futó Ahol a folyami rákok énekelnek című, Reese Witherspoon produceri irányítása alatt született filmben, Mescal pedig Emmy-jelölést kapott, majd az Elena Ferrante regényéből készült Az elveszett lány című sikerfilmben szerepelt.
A Baráti beszélgetésekből készített minisorozat fogadtatása már vegyesebb volt, mint az egyértelműen méltatott Normális embereké. Rooney itt már teljesen szabad kezet adott az alkotóknak és kevésbé vett részt a sorozatkészítés folyamatában. A legtöbb negatív kritika unalmasnak bélyegezte a legújabb alkotást, amelybe nem sikerült izgalmasan átültetni a szereplők közötti online kommunikációt. A Normális emberek hiteles és megérintő intimitásábrázolása helyett itt a szereplők közötti kémia teljes hiányára lehet panaszkodni, pedig a Francest játszó totális újoncot, Alison Olivert és a Nicket alakító Joe Alwynt egyébként külön-külön méltatták a kritikusok játékukért, csak éppen egymással szemben nem hozták azt a szenvedélyt, ami miatt a Marianne-Connell párost imádni lehetett.
Persze felmerül a kérdés, hogy a harmadik könyvből is lesz-e sorozat. Önmagában a könyv szerkezete nem a legideálisabb a filmadaptációra, hiszen nagyrészt hosszú e-mailekből épül fel. Az előző két sorozat egyik rendezője, Lenny Abrahamson nemrég azt nyilatkozta, hogy nincs teljesen kizárva egy újabb tévés projekt lehetősége, de ha lesz is, biztosan nem a közeljövőben. A sorozat helyett tehát várjuk inkább Rooney új könyvét! Én nagyon drukkolok, hogy témájában jelentősen térjen el az előző háromtól, megőrizve ugyanakkor a rá jellemző egyedi és intim hangot.
Kiemelt kép: Getty Images/Canva
