Két cipő – két világ. Az egyik az áldozaté, a másik az elkövetőé. A budapesti Rendőrmúzeum kiállításán szinte egymás mellett áll két emlékezetes gyilkossági ügy vitrinje. Az egyik az 1989-es komlói gyermekgyilkosságot idézi, ahol egy négyéves kislányt gyalázott és ölt meg a házukban lakó asszony, akihez a gyerek egy pohár vízért csengetett be. A kislány ruhái is ott vannak. Kis kék nadrág, fehér póló, piros vászoncipő.
A szomszédos tárló az 1997-es taxisgyilkosságot idézi, melyben két tizennégy éves lány az egész országot megrázó kegyetlenséggel rugdalt halálra egy taxisofőrt. Vagy egy órán át rúgták, taposták, hergelték egymást és önmagukat. Mindketten az akkor divatos, lehetetlenül vastagtalpú patacipőt viselték. Ez a két nehéz lábbeli is ott van a tárlóban.
Azért senki se gondolja, hogy ha elmegy a Mosonyi utcai Rendőrmúzeumba, ott majd végigborzongja a termeket, mint valami véres panoptikumban. Erről szó sincs. A kiállítás rendezői tekintettel voltak az emberi méltóságra, az a gond, hogy az elkövetőkre ez nemigen jellemző…
A csendőr legyen nőtlen!
Az intézmény jogelődje az 1908-ban létesített Bűnügyi Múzeum volt, ám az ott látható relikviákat a nagyközönség nem nézhette meg, mert az intézmény egészen 1999-ig zártkörűen működött, jobbára oktatási célt szolgált rendőrök és egyéb fegyveres testületi tagok számára. A mostani múzeum látogatható, de mielőtt beütnénk a keresőbe az útvonalat, jó, ha tudjuk, hogy a kiállításnak van egy kizárólag tizennyolc éven felüliek számára megnézhető része.
A történeti terem nincs korhoz kötve, itt végignézhetjük, milyenek voltak a régi rendőregyenruhák, hogyan alkalmazkodtak divathoz, korszellemhez, hogyan szürkültek el a szovjet befolyás időszakában. (Akkor jelent meg a tányérsapka, a váll-lap és a derékszíj is.)
A múzeumi kutatóknak Androvicz Gábor muzeológus segít, akitől rengeteg érdekességet tudtam meg, például a csendőrökről. Az 1945-ben feloszlatott félkatonai szervezet tagjai a falvakban és a tanyákon teljesítettek szolgálatot, míg a rendőrök a városokban. És
engedélyt kellett kérniük a nősüléshez, egyszerre ugyanis mindössze az állomány tíz százaléka lehetett családos. A csendőrök önellátó gazdálkodást vittek, és azért volt kakastoll a kalapjukon, mert az az éberséget szimbolizálta.
Láthatjuk a kényszerítő eszközök fejlődését is, vagy mondjuk inkább így: változását. Kardok, gumibotok, tonfák, szíjak, bilincsek, spray-k nézhetőek meg – békés körülmények között.
Lányok a kútban
A másik, a bűneseteket és azok felderítését bemutató részben sokunk régi ismerőse fogad: Kántor. A legendás rendőrkutya a preparátoroknak köszönhetően maradt meg az utókornak, meg persze a róla írt regényeknek, és az ezek alapján készített ötrészes filmsorozatnak. Mellette ugyancsak kitömve áll Tuskó, aki a forgatáson az akkor már nem élt Kántort alakította Madaras József partnereként.
A tizennyolc éven felülieknek fenntartott részben először egy patinás festmény tűnik fel. Hogy kerül ide a fényképek közé? 1764-ben készült, és az orkutai vérvád áldozatát, az ötesztendős korában meggyilkolt Balla Istvánt ábrázolja. Az agyonszurkált test megörökítésére egy közelben dolgozó oltárfestőt kértek fel, ő festette meg a kis testet két nézetből. A bűntény megrázta a közösséget, elég volt egy szó, és máris elterjedt, hogy zsidók kínozták és ölték meg a fiúcskát, a testen lévő sebekben többen héber írásjeleket véltek felfedezni.
Az ügy további jelentősége, hogy Mária Terézia közvetlenül ezután tiltotta meg, hogy a kihallgatáskor kínzást alkalmazzanak. A kisfiú valódi gyilkosa sosem lett meg.
A tablókon, tárlókban és installációk segítségével megidézett gyilkossági ügyek között sok az ismerős. A tiszazugi méregkeverő asszonyok, Soós Lajos és bandája, a százhalombattai rém, a cinkotai sorozatgyilkos, és még sok történet. Az egyik fotón a legendás nyomozó, Kovács Lajos figyeli, ahogy munkatársai megtalálják Szlávy Bulcsú holttestét. Minden ügy más miatt emlékezetes, másféle tanulságot hordoz. Van, ahol a nyomozás közben elkövetett hibákat taglalják, és van, ahol az ember csak áll, mert elfogy a képzelőereje, ha azt próbálja megérteni, mi visz ilyesmire egy embert… Ilyen a Jancsó Ladányi Piroska által elkövetett gyilkosságsorozat. Törökszentmiklóson az ötvenes években egyre másra tünedeztek el a fiatal lányok. Végül kiderült, hogy ez a testi, szellemi, erkölcsi nyomorban élő teremtés végzett mindegyikükkel, haláluk után felfoghatatlan dolgokat művelt velük, majd a kútban rejtette el a testeket. Ennek a háznak a makettje is látható a kiállításon.
Mágnás Elza, a Szépművészeti Múzeumból elrabolt képek, a szegedi ötös gyilkosság, a magyar Bonnie és Clyde – sorjáznak egymás után a történetek. A Viszkisnek is van külön része, ő maga is eljött, megnézte a róla szóló vitrint. Mi pedig szemrevételezhetjük a rablások során használt parókáit, napszemüvegeit és azt a naplót, amelybe rögzítette, mire mennyit költött.
Női nevek, utazások, italfélék sorakoznak a rubrikákban. A bűnjelek nem másolatok, a „Műszaki okok miatt zárva. Megértésüket köszönjük” felirat is igazi, maga Ambrus Attila készítette még otthon, ezzel tartotta távol az ügyfeleket a kiszemelt intézménytől akció közben.
A nyomrögzítés, a felderítésbe bevont szakértők munkájának fejlődése is nyomon követhető. Vérnyomok keresése, fegyverszakértő, cipőtalpak, ujjlenyomat – csupa filmekből is ismert, és a valóságban legalább olyan izgalmas részterületek. Tudta valaki, hogy az ujjlenyomat azonosítás nem kizárólag géppel történik? A folyamat elején és a legvégén is ember dönti el, hogy a hurkok, ívek, örvények kihez tartoznak. A modern tudomány, az emberi DNS-sel kapcsolatos vizsgálatok és a rohamosan terjedő térfigyelő és biztonsági kamerák időszakában szorul a hurok a bűnözők körül. Így legyen!
A szerző Gyilkosok nyomában című cikksorozata itt olvasható.
Kiemelt képünk illusztráció – Alphonse Bertillon fényképet készít rabosító fényképezőgépével az 1900-as években. Fotó: Mondadori via Getty Images
A képekért köszönet a Rendőrmúzeumnak
