Juliane Koepcke nem is sejtette, mi vár rá, amikor 1971. december 24-én felszállt a LANSA 508-as járatára. A 17 éves lány édesanyjával tartott a perui Limából a keleti Pucallpa városába, hogy meglátogassa édesapját, aki az Amazonas esőerdejében dolgozott. A lány pont a repülés előtti napon kapta kézhez az érettségi bizonyítványát, és azt tervezte, hogy szüleihez hasonlóan zoológiát fog tanulni.
De az egyórásnak indult repülés hamar rémálommá változott, amikor a gép hatalmas zivatarba került a dzsungel felett szállva. „Most már mindennek vége” – mondta Juliane édesanyja, mielőtt zuhanni kezdtek a tragikus végzetükbe. Ezek voltak az utolsó szavai.
A dzsungelben nőtt fel
Juliane Koepcke 1954. október 10-én született Limában, két német zoológus gyermekeként, akik Peruba költöztek, hogy a vadvilágot tanulmányozzák. 1970-től kezdve Koepcke apja folyamatosan lobbizott a perui kormánynál, hogy megvédje a dzsungelt a fakitermeléstől, a vadászattól és a beépítésektől. A dzsungel iránt elkötelezett Koepcke család elhagyta Limát, hogy létrehozzák Panguanát, egy kutatóállomást az Amazonas esőerdejében, ahol Juliane is felnőtt, és megtanulta, hogyan kell túlélni a világ egyik legváltozatosabb és legkönyörtelenebb ökoszisztémájában. A lány sokáig nem járt iskolába, a szülei tanították, de aztán a helyi hatóság rájuk parancsolt, hogy hagyományos oktatásban is részt kell vennie, végül beiratkozott Limában egy középiskolába, hogy ott tegye le a vizsgáit, és másfél évre rá –a tragikus baleset előtti napon – kézhez is kapta az érettségijét.
Apja, Hand Wilhelm Koepcke biológus volt, aki Pucallpa városában dolgozott, míg édesanyja, Maria Koepcke ornitológus volt (Screenshot: YouTube)
„Úgy nőttem fel, hogy tudtam, semmi sincs igazán biztonságban, még a szilárd talaj sem, amelyen jártam – mondta Koepcke, akit most már Dr. Dillernek hívnak, a The New York Timesnak 2021-ben. – Az emlékek újra és újra segítettek abban, hogy a nehéz helyzetekben is megőrizzem a hidegvéremet” – utalt 1971 karácsonyának megrázó estéjére, amikor 25 perccel a felszállás után megtörtént a tragédia.
A LANSA 508-as járatának lezuhanása
A Lineas Aéreas Nacionales Sociedad Anonima (LANSA) perui légitársaság meglehetősen hányatott sorsú volt, egy sor baleset miatt mind a hírneve, mind a flottája jelentősen csökkent. Mire 1971 decembere elérkezett, már csak egyetlen repülőgépe maradt, az, amelyen Juliane is utazott.
Koepcke az édesanyja mellett ült a 19F ülésen a 86 személyes repülőgépen (a személyzettel együtt 92 ember volt a járaton), amikor hirtelen egy hatalmas zivatar közepén találták magukat alig a repülés negyedénél. A repülőgép koromfekete felhők örvényébe repült, az ablakokon keresztül villámok villogtak. Juliane imádott repülni, ezért ő egykedvűen fogadta a vihart, anyukája viszont aggódni kezdett.
Juliane nem sokkal a baleset előtt (Screenshot: YouTube)
Ekkor a gép körülbelül 21 000 láb, azaz 6400 méteres tengerszint feletti magasságban repült. A személyzet úgy döntött, hogy folytatja a repülést ezen körülmények között is, állítólag azért, mert a sűrű karácsonyi menetrendnek való megfelelés miatt nagy nyomás nehezedett rá. Ez a döntés azonban végzetesnek bizonyult.
Ahogy a poggyászok kipattantak a fej feletti rekeszekből, Koepcke édesanyja azt mormogta: „Remélhetőleg minden rendben lesz.” De ekkor egy villám belecsapott a motorba, ami leállt, és a gép darabokra tört. „Hogy mi történt valójában, azt az ember csak fejben próbálja rekonstruálni” – mondta Koepcke az interjúban, aki emlékszik az emberek sikolyaira és a motor zajára, míg végül csak a szél zúgását hallotta a fülében.
„A következő dolog, amire emlékszem, hogy már nem voltam a kabinban. Kint voltam, a szabadban. Nem én hagytam el a gépet; a gép hagyott el engem.”
Juliane Koepcke még mindig az üléséhez szíjazva rájött, hogy a zuhanás során valahogy kirepült a repülőgépből, és a helikopterek rotorjához hasonlóan forogva szabadesésben tart az általa brokkolihoz hasonlított végtelen esőerdő felé. Ezután elvesztette az eszméletét. Amikor felébredt, még mindig be volt kapcsolva a biztonsági öve. Csurom vizes volt a szakadó esőtől, testét pedig vér és sár borította.
Túlélni az esőerdőt
Az agyrázkódástól és az élmény okozta sokktól szédülve Koepcke csak az alapvető tényeket volt képes feldolgozni. Tudta, hogy lezuhant a gép, és hogy ő túlélte. Tudta, hogy az egyik szemére nem lát jól. De még ez az információ is olyan megterhelő volt a számára, hogy visszacsúszott az eszméletvesztésbe, és másnap reggelig fel sem ébredt.
Bár eltört a kulcscsontja, megsérült a szeme, a gerince, a sípcsontja, és a karján is egy hatalmas vágás éktelenkedett, nem igazán voltak fájdalmai – dolgozott az adrenalin. Csupán egy teljesen átázott miniruhát viselt, szemüvege és fél pár cipője elveszett a zuhanás során, ez is nehezítette a dolgát, hiszen folyamatosan szakadt az eső, a talaj pedig csupa sár volt, és mindenhol kígyók voltak. Azonban a lány nem félt – ismerte a terepet, mert az alig harminc kilométerre volt apja kutatóbázisától, ahol a gyerekkorát töltötte.
Jelenet egy a balesetről készült 1976-os német filmből (Fotó: FilmPublicityArchive/United Archives via Getty Images)
Fél napba telt, mire teljesen fel tudott állni. Először az édesanyja keresésére indult, de nem járt sikerrel. Miközben további túlélők után kutatott, rábukkant egy kis patakra. Bár ekkor már reménytelennek érezte a helyzetet, eszébe jutott apja tanácsa, hogy kövesse a vizet a folyón lefelé, mert ott van a civilizáció. „A kis patak egy nagyobbba torkollik, aztán egy nagyobbba, majd egy még nagyobbba, és végül segítségbe fogsz ütközni.”
Így hát Koepcke megkezdte fáradságos útját lefelé a folyón. A szárazföld helyett a mederben ment majdnem végig, mert állítása szerint a kígyóktól jobban tartott, mint a vízben néha-néha felbukkanó aligátoroktól. Túrája negyedik napján rátalált három utastársa maradványára, akik még mindig az üléseikhez voltak szíjazva. Olyan erővel zuhantak fejjel előre, hogy egy méter mélyen a föld alá kerültek, a lábuk pedig egyenesen az ég felé állt.
Nagyon közel álltak egymáshoz az édesanyjával, a képen Juliane négyéves:
Az egyik test egy nőé volt; Juliane félt, hogy esetleg az anyja maradványa az, de egy bottal megpiszkálta, így láthatóvá vált, hogy az áldozat körme ki volt lakkozva – az anyjáé pedig sosem volt. Szerencséjére az utasok között talált egy zacskó édességet, amely az erdőben töltött hátralévő napjai alatt egyetlen élelemforrásként szolgált neki, ugyanis eszközök híján, és mert túl gyenge és sérült volt, nem tudott állatokra vadászni vagy különböző gyökereket kiásni a földből, a legtöbb könnyűszerrel elérhető dolog pedig mérgező volt – ezt szerencsére tudta Juliane is, és nem evett belőlük.
Nagyjából ekkor Koepcke mentőrepülőket és helikoptereket hallott a magasban, és próbálta felhívni a figyelmüket – sikertelenül. A lezuhant repülőgép Peru történetének legnagyobb keresőexpedícióját indította el, de az erdő sűrűsége miatt a repülőgépek nem tudták kiszúrni a baleset roncsait, nemhogy egyetlen embert. Juliane egy idő után már nem is hallotta őket, és ráébredt, hogy feladták a túlélők utáni kutatást – végleg magára maradt. Ha túl akarja élni, csakis magára számíthat.
A hihetetlen megmenekülés
Amikor már kilencedik napja kóborolt a dzsungelben, rábukkant egy kunyhóra – úgy döntött, hogy megpihen benne. Visszaemlékezése szerint arra gondolt, hogy valószínűleg meg fog halni odakint, egyedül az esőerdőben. A karján lévő sebet ekkor már kukacok lepték el, és miközben egyre mélyebbre fúrták magukat a lány húsába, hatalmas fájdalmat okoztak neki. Nem messze rábukkant egy gázolajas tartályra, és emlékezett, hogy gyerekkorában az apja ezzel kezelte le a kutyájuk elfertőződött sebét. Rálocsolta tehát a sebre, és bár a fájdalom csaknem elviselhetetlenné vált, de a módszer működött: az élősködők elpusztultak, Juliane pedig csaknem harminc férget szedett ki a sebből (később még ötvenet távolítottak el belőle).
Amikor már kezdte volna feladni a reményt, hangokat hallott. Három perui favágó érkezett, akik a kunyhóban laktak.
„Az első ember, akit láttam, olyan volt, mint egy angyal” – emlékezett vissza. De a férfiak nem egészen így éreztek. Megijedtek a csapzott, sérült, és szőke hajú lánytól, akire azt hitték, hogy egy Jemanjábutnak nevű vízszellem lehet, aki szintén világos hajú. A favágók az ijedtségük ellenére hagyták, hogy még egy éjszakára ott maradjon, másnap pedig csónakkal elvitték egy közeli kisvárosban található helyi kórházba. 11 gyötrelmes, dzsungelben töltött nap után Juliane Koepcke megmenekült.
Juliane Koepcke napjainkban (Fotó: Wikimedia Commons)
Miután ellátták a sérüléseit, a lány újra találkozott az apjával. Ekkor tudta meg, hogy bár édesanyja is túlélte a zuhanást, de nem sokkal később belehalt sérüléseibe (csakúgy, mint 13 másik utas). Juliane ezután segített a hatóságoknak megtalálni a gépet, és néhány nap alatt sikerült megtalálniuk és azonosítaniuk a holttesteket is. A fedélzeten tartózkodó 92 ember közül ő volt az egyetlen túlélő.
Élet a majdnem halál után
A traumatikus balesetet követő élet nehéz volt Juliane számára. Látványossággá vált, a média pedig nem mindig mutatta be érzékenyen. A korábban repülésrajongó lány mélységes félelem alakult ki a repüléstől, és évekig visszatérő rémálmai voltak.
De ezt is túlélte, ahogyan a dzsungelben is. Végül 1980-ban biológusként végzett a németországi Kiel egyetemén, majd doktori fokozatot is szerzett. Visszatért Peruba, hogy emlősökkel kapcsolatos kutatásokat végezzen. Megházasodott, és immár Juliane Dillerként folytatta munkásságát.
Werner Herzog rendezővel a baleset helyszínén 1998-ban:
1998-ban visszatért a baleset helyszínére a hihetetlen történetét bemutató Wings of Hope (A remény szárnyai) című dokumentumfilm kedvéért. A Werner Herzog rendezővel közös repülőútján ismét a 19F ülésen ült, épp úgy, ahogy azon a végzetes úton is. Koepcke terápiásnak találta az élményt.
Annak ellenére, hogy mára túljutott az esemény okozta traumán, egy kérdés a mai napig foglalkoztatja: miért ő volt az egyetlen túlélő? Erre pedig valószínűleg sosem lesz válasz.
Kiemelt kép: Getty Images
