A modellből írónővé avanzsált Sandra Paul most a Daily Mailnek írt egy hosszú publicisztikát arról, hogy tapasztalatai szerint milyen előnyökkel is jár az, ha az ember megnyeri a genetikai lottót – már ami a megjelenését illeti. 

Mint írja, nagyon nehéz megbirkóznia a ténnyel, hogy megöregedett – még úgy is, hogy „fénykorában” elárasztották bókokkal, és az amerikai Vogue címlapján is többször szerepelt. 

„A (mindkét értelemben vett) öreg modellbarátaimmal Aranyöregeknek becézzük a mostani összejöveteleinket. Így hát nagyot nevettem, amikor a legkisebb unokám, csillogó, Persil-fehér fogaival nemrég kíváncsian fürkészett, majd megkérdezte: »Nagyi, miért aranyszínűek a fogaid?«. Bizony, vannak pillanatok, amikor a 82 évem minden egyes másodpercét érzem. És bevallom, ez általában akkor fordul elő, amikor a tükörbe nézek, annál gyorsabban ugyanis semmi sem emlékeztethet arra, hogy messze vagyok már attól a fiatal teremtéstől, akit tizenévesen bókokkal halmoztak el” – kezdte írását a nő.  

Sandra Paul topmodellként 1969 márciusában (Fotó: McKeown/Daily Express/Hulton Archive/Getty Images)

Azt írta, fiatalkorában megszokta, hogy a munkája során folyamatosan dicsérték a fotósok, valamint azt is, hogy a nők szúrósan méregették, a férfiaktól pedig egyenesen el is várta, hogy utánaforduljanak. Sosem szenvedett hiányt udvarlókban, de a szépsége nem csak ezzel az egy előnnyel örvendeztette meg.

„Élveztem a munkások füttyögését, és az alkalmi kacsintásokat, amikor becsekkoltam a repülőre. Nem, ez nem helyes, de attól tartok, az élet könnyebb, ha csinos vagy. Még a magánparkolókban is le tudtam parkolni, ha tágra nyitott szemekkel, reménykedve néztem az illetékesre” – emlékezett vissza.

Aztán ahogyan anyuka lett, és egyre idősödött is, ezek a bókok egyre ritkábbá váltak. Számára igen megterhelő volt átélni ezt az „átmeneti időszakot”, amelynek során igencsak hiányolta a többiek hízelgését. 

„Emlékszem, hogy sok időt töltöttem tükörbe bámulva ebben az átmeneti időszakban. Ha az emberek ezekben az időkben azt látták, hogy aprólékosan tanulmányozom magamat, annak nem a hiúság volt az oka, hanem az a komor felismerés, hogy fáradtabbnak, barázdáltabbnak tűnök. Sajnos egyszerűen csak egy sokkal kevésbé szemet gyönyörködtető, kevésbé ragyogó, kevésbé feszes, idősebb nő lettem.

A modellmunkák lassan elapadtak. Fokozatosan délutánok, majd egész napok teltek el felkérések nélkül – amire fénykoromban nem volt példa –, és egyre lehangoltabbá váltam.

Uborkát tettem a szememre, nyolc órát aludtam, egyik gyógymódot a másik után próbáltam ki, csak hogy legyűrjem az éveket” – emlékezett vissza. Aztán egyszer csak beütött a krach: nem csak hogy elmaradtak a bókok az ellenkező nem irányából, egy férfi egész egyszerűen a szemébe mondta, hogy megöregedett: „Egy férfi egy vacsorán őszinte érdeklődéssel azt mondta: »Csomó kis szarkaláb van a szemeid körül. Talán ezért nem mosolyog soha a feleségem…«”.

Ezután már csak hab volt a tortán, hogy 44 éves korában elkezdődött a menopauzája, egyre kevesebb feladata volt otthon, felnőttek a gyerekei, és mindennek következtében, ötvenéves korára súlyos depresszióval küzdött, önmaga árnyékává vált. „Úgy éreztem, csak sodródtam az életben, mint egy üres kagylóhéj” – fogalmazott. Nem adta fel azonban, hogy többet hozzon ki az életéből annál, hogy fiatalkorában szép volt. 

Sandra Howard író 2014-ben Londonban. (Fotó: Anthony Harvey/Getty Images)

„Kissé keserű volt a felismerés, hogy ha nem lettem volna olyan fotogén fiatalon, talán egyetemre mentem volna, és olyan karriert találtam volna, ami az évek múlásával még inkább magával ragad. A modellvilágon kívüli barátaim sokkal higgadtabbnak tűntek, és kevésbé voltak a kinézetük megszállottjai, mint mi, Aranyöregek, akiknek még mindig szükségük volt a sminkcuccaik felhalmozására. Emlékszem egy kiemelkedően szép modellre, akinek az évek múlásával gondjai akadtak a férfiakkal, mire az italhoz nyúlt. Bár még mindig pislákolt benne egykori szépsége, úgy tűnt, soha nem találta meg azt a kiteljesedést, ami miatt érdemes élni. (Én pedig,) Csak amikor 60 éves koromban végre lett annyi önbizalmam, hogy megvalósítsam titkos ambíciómat, a regényírást, akkor nyertem vissza az izgatottság rég elveszett érzését” – azóta pedig nem kevesebb mint öt regényét adták már ki. Úgy véli,

a regényírásban teljesen megtalálta magát, ráadásul immáron mások is sokkal komolyabban veszik őt és a nézeteit – akár politikai ügyekben is. 

„Bár még mindig szeretem elképzelni, hogy az emberek azt gondolják, »nem is néz ki olyan rosszul a korához képest«, amikor találkozunk, nincsenek illúzióim. Rég elmúltak azok az idők, amikor egy gyógyszerész a nyugdíjas státuszomat firtatta, vagy amikor felhúztam a szememet rajta, hogy egy kedves ember felajánlotta nekem a helyét a vonaton vagy a metrón. Ma már örömmel és hálásan fogadom el a helyet. Azt is imádom, amikor elbűvölő fiatalemberek kiveszik a csomagot a ráncos, öreg kezemből, és könnyedén fel- vagy leviszik a lépcsőn. És amikor ezt megteszik, még mindig rájuk mosolygok, és próbálok a lehető legbájosabb önmagam lenni. A minap megcsúsztam a mozgólépcső alján (kínos), és egy nagydarab, testes fickó elkapott, majd leültetett. Ösztönösen rebegtettem a szempilláimat, amikor megköszöntem neki. A régi szokásokat nehéz levetkőzni!” – foglalta össze írásában. 

A hosszú publicisztikát azzal a kijelentéssel zárta, hogy nem hajlandó öregesen gondolkodni és viselkedni. Imád autós kirándulásokon részt venni, túrázni, és igyekszik nem a „nyikorgó ízületeivel” foglalkozni.

Mint mondja: „Hogy hogyan éljük meg az öregedést, az a gondolkodásmódunktól függ. Talán ha mindannyian pozitívan tekintenénk az öregedésre, lélekben fiatalabbak maradnánk. Tudom, hogy bármilyen életkort érek is el a jövőben, szem előtt fogom tartani azt a régi mondást, miszerint »Csak annyira vagy öreg, amennyire annak érzed magad!«” .

Na, ezt nevezzük mottónak! 

Kiemelt kép: A topmodell Sandra Paul 1968. december 20-án – M. McKeown/Daily Express/Getty Images