Természetesen nehéz elvonatkoztatni az orosz-ukrán háborútól, a világszerte megfigyelhető gazdasági bizonytalanságtól és az inflációtól, nem is beszélve a folyamatosan bennünket fenyegető rezsi- és online oktatás démontól, de aki idén akarta, és anyagi körülményei is engedték, remek zenei programok sokaságával kicsit kiszakadhatott a valóságból. Olyan zenekarok léptek fel, mint a progresszív-metál alapvetés Tool, de volt Pet Shop Boys, a David Lynch-csel dolgozó Chrystabell, Moderat, Eagles of Death Metal, DIIV, Dead Can Dance, Red Hot Chili Peppers és Harry Styles koncert is, vasárnap pedig nálunk járt a pszichedelikus gitárszólamokban utazó multiinstrumentalista Tash Sultana – hogy a fesztiválok fellépőiről ne is beszéljünk. 

És végül augusztus 30-án felkerül a pont az i-re, vagyis inkább a szimbolikus korona a nyári koncertnaptárra: aznap lép fel ugyanis a Pixies, méghozzá Magyarországon először. 

A világ egyik legfontosabb zenekara

Noha kultuszuk csúcsán is megmaradtak az alternatív rock zenei univerzumában, dalaikat azok is ismerik, akik adott esetben akár nem is tudják, hogy mi az a Pixies. Különösen a Where is My mind című számukat, amellyel a kultfilmmé vált Harcosok klubja zárul, és amelyet rengeteg sorozatban is használtak (és legalább 50 előadón kívül a Placebo is feldolgozta).

A filmjelenet és a dal, amit szinte mindenki ismer:

A zenekar 1986-ban alakult: az akkor húszas évek elejét taposó Black Francis (más néven Frank Black, eredeti nevén Charles Thompson – ének, ritmusgitár), Kim Deal (basszusgitár, vokál), Joey Santiago (gitár) és David Lovering (dob) gyakorlatilag megreformálták a gitárzenét, olyan új hangzást hoztak létre, amiből aztán gyakorlatilag minden fontos, a 90-es években világhírűvé vált zenekar táplálkozott. Zenéjüket úgy is szokták jellemezni, mint a surf- és a punk rock szokatlan házassága, amelyet Black néha teljesen szürreális, bibliai utalásokban is bővelkedő dalszövegei és üvöltő éneke, Kim Deal emblematikus vokáljai, stílusteremtő basszusjátéka, Joey Santiago kiváló gitárja és David Lovering feszes dobolása tett teljesen egyedivé. 

Négy átlagos arc béna cuccokban

A Pixies maga volt a korszak antitézise: a 80-as évek külsőségekben tobzódó esztétikájában meglehetősen furcsának hathatottt egy olyan banda, amelynek tagjai még csak arra sem ügyeltek, hogy legalább egymáshoz illő ruhákat viseljenek, klipeket sem igen készítettek, ha mégis, az biztos, hogy nem fért be az MTV kínálatába. Talán pont újszerűségük miatt, de amíg aktívak voltak, nem alakult ki körülöttük kultusz – igazán nagy sikerük csak Nagy-Britanniában volt, de ott mindent vittek.

Széles körben való ismeretségükhöz talán sokat tehetett hozzá, amikor Kurt Cobain egy Rolling Stone interjúban bevallotta, hogy gyakorlatilag a Pixiest nyúlta, amikor megírta a Smells Like Teen Spirit című számot. Márpedig ez lett a rocktörténet leghíresebb dala, ami azóta is rendre feltűnik a világ legjobb számainak listáján. „A tökéletes popdalt akartam megírni – nyilatkozta Cobain 1994-ben, nem sokkal a halála előtt, egy évvel a Pixies feloszlása után. – Gyakorlatilag a Pixies-t akartam nyúlni, be kell vallanom. Amikor először hallottam a Pixiest, olyan erős kötődésem alakult ki a zenekarhoz, hogy úgy éreztem, abban a bandában kellett volna játszanom. Vagy legalábbis egy Pixies-cover bandában.”

A Pixies: David Lovering, Black Francis, Joey Santiago és Kim Deal egy holland fesztiválon 1989-ben. (Fotó: Gie Knaeps/Getty Images)

De a Radiohead és a Blur zenekar sem alakult volna meg, ha nincs Pixies. Zenéjük hatott PJ Harvey-ra, a Pearl Jamre, a The Strokes-ra, sőt a kései David Bowie lemezeken is megtalálható a nyomuk (Bowie szerint a Pixies volt a 80-as évek legjobb zenekara). A Foo Fighters frontembere (korábbi Nirvana-tag) Dave Grohl is azt nyilatkozta egyszer, hogy Black Francis az ő „énekes hőse”, és, hogy szerinte „ő a legjobb dalszövegíró”. Amikor a U2 frontembere, Bono 2020-ban 60 éves lett, írt egy 60-as listát:(60 dal, ami megmentette az életem) a Rolling Stone magazin számára. Ezen természetesen a Pixies egyik száma is rajta van. A Monkey Goes to Heaven kapcsán írt „szerelmeslevélben” (mindegyik szám előadójához írt egy ilyen kis üzenetet) azt írta, hogy az a szám

„érinthetetlen. És összehasonlíthatatlan. Az egyesek által grunge-nak nevezett dolog ősrobbanása.”

Van visszaút?

Nem elírás volt, a Pixies 1993-ban feloszlott, a zenekar két legerősebb arca, Kim Deal és Black Francis 12 éven át még csak szóba sem állt egymással. 2004-ben már hatalmas kultusz övezte a bandát, az a korosztály is felfedezte magának őket, akik még kicsi gyerekek voltak akkor, amikor zenekar aktív volt. Így szinte elkerülhetetlennek tűnt, hogy újra összeálljanak; eleinte még csak turnézni, természetesen a korábbi gázsijuk sokszorosáért. Aztán végül épp, amikor a rajongók legnagyobb örömére új dalokon kezdtek dolgozni, Kim Deal kilépett a zenekarból, immáron örökre – a Deal rajongók a basszeros azóta is aktív The Breeders nevű zenekarára nyergeltek át. Őt (a 2019-ben elhunyt) Kim Shattuck követte, akit amúgy még abban az évben, 2013-ban ki is raktak a zenekarból (Shattuck szerint azért, mert túl extrovertált volt a többiekhez képest), az ő helyét pedig 2014-ben Paz Lenchantin vette át. 

Joey Santiago, Black Francis, David Lovering és Kim Shattuck a New York-i The Bowery Ballroomban adott koncertjükün 2013. szeptember 20-án. (Fotó: Andrew H. Walker/Getty Images)

A tagcserék nem állították meg őket: a kulitkus státuszba emelkedett lemezek (Surfer Rosa–Come on Pilgrim, Doolittle, Bossanova, Trompe le Monde) után 2014-ben megjelent az Indie Cindy. Az Indie Cindy pop noir-ja a szétválás előtti irányvonaluk folytatása volt, a közönség azonban egyáltalán nem szerette – elmaradt a katarzis. Éppúgy, ahogy a 2016-os Head Carriernél is, ami pedig a korábbi Pixies nyersességét próbálta idézni. Sok zenekritikus leginkább kínosnak tartotta, olyan lemeznek, amelyről lesüt a közepes erőfeszítés, és amiből hiányzik a korábbi dinamika. Ezért is volt olyan nagy szó, amikor 2019-ben kiderült, hogy 2020-ban Pixies koncert lesz Budapesten, és hogy addigra egy újabb reményekkel kecsegtető lemez is napvilágot lát majd. A Beneath the Eyrie meg is jelent, a budapesti koncert viszont a koronavírus-járvány miatt elmaradt (ennek lesz most pótlása a Budapest Parkban).

David Lovering, Black Francis, Paz Lenchantin és Joey Santiago Mancasterben 2019 szeptemberében. (Fotó: Shirlaine Forrest/WireImage/Getty Images)

A Beneath the Eyrie-ről egy fokkal jobb kritikák születettek, még ha azok leginkább csak szerény fellendülésnek tartották, egy kellemes, de kissé igénytelen, egyébként tiszteletreméltó próbálkozásnak, ami azonban ahhoz kevés, hogy azon korábbi rajongók (akik árulásnak érezték az új Pixies-lemezeket) szívét visszahódítsa. „Olyan, mintha a Bossanova B-oldalát hallgatnád, amiről valahogy lemaradtál – írta róla a Pitchfork kritikusa, majd hozzátette, hogy viszont végre olyan anyag, ami kíváncsivá tehet az új Pixies-re, akik, úgy tűnik, hozzáigazították ritmusokat az életkorukhoz.

Végül eljött 2022, a Pixies pedig, ha egy „kicsit” megkésve is, de augusztus 30-án végre fellép Budapesten,

és noha sokan abban bíznak, hogy inkább a régi dalok közül játszanak majd (a világkörüli turné setlistjei alapján igen), valójában teljesen új dalok is lehetnek. Hiszen hihetetlen vagy nem, de 2022 szeptember 30-án újabb lemezzel rukkolnak elő. A Doggerelről eddig két kislemez jött ki, a There’s a Moon On című dal fogadtatása pedig koncerten is elég jó volt.

A Pixies idei turnéjának kritikái is vegyesek: van, aki szerint ez már csak lelketlen pénzhajhászás, mások úgy vélik, hogy a 80-as évek és a rocktörténelem gyakorlatilag legfontosabb zenekara talán újra méltó lehet egykori önmagához. Természetesen ezt döntse el mindenki maga: a holnapi koncertre még kaphatók jegyek a Budapest Park oldalán.

Kiemelt kép: Pixies