A viktoriánus korszakot úgy emlegetik, mint azt az időszakot, amikor a gyerekek és kamaszok még jól viselkedtek, gondosan öltözködtek, és akik felé az volt az elvárás, hogy látni, de hallani ne igazán lehessen őket. (Régen minden jobb volt ugyebár – vagy talán mégsem.) Néhány évvel ezelőtt a Manchesteri Egyetemen Ruth Colon PhD az ország legnépszerűbb parkjait kezdte kutatni, mégpedig olyan szempontból, hogy hogyan használták őket az emberek: kiderült, hogy a parkok annak ellenére, hogy a társadalmi harmónia előmozdítására tervezték őket, valójában az antiszociális viselkedés helyszíneivé váltak. Mégpedig azért, mert a viktoriánus kori gyerekek valójában ugyanolyan fegyelmezetlenek voltak, mint a maiak: a korabeli újságok arról számoltak be, hogy gyerekek és fiatalok ültek a parkok padjain, szidalmazták a járókelőket, illegálisan halásztak a dísztavakban, esetleg ellopták a fák gyümölcseit…
Hölgyek a múlt évezredből
A BBC-n eredetileg 1970. június 8-án adásba került felvétel alapján egy újabb érdekes kép rajzolódik ki az 1800-as évek végének tinédzsereiről. Noha nagyon másként éltek, a felsőoktatásba még nem jelentkezhettek lányok, azért voltak dolgok, amelyek a mai tinikre is éppúgy jellemzőek: például, hogy önfejűek voltak, és érdekelték őket a technológiai újdonságok.
Az alig tízperces videó azzal kezdődik, hogy Frances ‘Effy’ Jones (akiről eredeti fotókat is láthatunk) elmeséli: tizenhétéves korában, a bátyja unszolására ment el az egyik közeli üzletbe, hogy az annak kirakatában látható, furcsa szerkezet felől érdeklődjön. Kiderült, hogy nem más mint egy korabeli írógép keltette fel érdeklődését – Effy pedig nemcsak új ismeretet, hanem munkát is szerzett kíváncsiskodásának (és bátyja biztatásának) köszönhetően.
Az üzletben megtanították gépelni, majd egy mai szemmel nézve igen szokatlan munkát kapott: az volt a feladata, hogy amolyan hús-vér reklámként a kirakatban ülve gépeljen – miközben a potenciális vásárlók tömegei odakintről figyelik, hogyan csinálja (és hüledeznek a technológiai vívmány rémisztő forradalmiságán). Ezután nem sokkal gépelési tanfolyamok indultak Anglia-szerte, és egyre több nőt kezdtek el foglalkoztatni gépíróként…
Miután heti nyolcshillinges fizetéséből össze tudott spórolni egy kerékpárra való összeget, hobbiból biciklizni kezdett (amihez külön, a célnak megfelelő öltözetet is szerzett), néhány barátnőjével pedig gyakran kerékpártúrákat tettek Anglia déli partjainál. Az egyik ilyen kirándulásuk során még meg is büntették őket – no nem amiatt, hogy nő létükre biciklizni merészeltek (bár a bíróságon nagyot néztek ennek hallatán), hanem mert egy útjavítás miatt egy szakaszon a járdára hajtottak. Az ötshillinges bírságot végül a barátnői dobták össze Effy-nek.
A második megszólaló, Berta Ruck arról mesélt, hogy az internátusban bajba került, amiért az iskolai feladatok elvégzése helyett (igazi lázadó módjára) inkább rajzolgatott.
Ez a tehetsége végül azonban a londoni művészeti iskoláig juttatta, az esős, ködös fővárost pedig rendre emeletes lovaskocsival (amolyan korabeli busszal) járta – és igyekezett elkerülni, hogy hosszú szoknyájára sár tapadjon. Ahogyan meséli, a sár felfogására akkoriban lószőrből készült alsószoknyát viseltek a nők, de sajnos ez a ruhadarab sem volt képes megóvni őket a sártól, és egy-egy nap végére gyakran térdig koszosak voltak. Ezután (tévézés helyett) órákat töltöttek azzal, hogy a sarat söprögették a szoknyájukról – ezt ugyanis minden viselés előtt meg kellett tenniük.
Azt is elmesélte, hogy mikor este tíz körül (miután a vendége eltávozott tőle) aludni tért, gyakran hallotta az eresze alatt elhaladó, egymást ittasan cipelő munkásosztálybeli férfiak énekét – sőt, egy ilyen nótát el is dalol a felvételen. Ezen kívül visszaemlékezett arra is, hogy azokban az időkben, amikor ő fiatal volt, az utcán mindenki kalapot viselt, és az emberek eljegyzésig uramnak és hölgyemnek szólították egymást.
Az alábbi videón a Berta által felelevenített dal egy hosszabb változata hallató:
Kiemelt kép: Illusztráció – Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images