Sokáig a reklámszakmában dolgozott szövegíróként. Az első regénye harminchét éves korában jelent meg. Mindig tudta, hogy egyszer majd írói pályára lép, vagy csak ekkor érett meg önben a gondolat?
Régóta tudtam, hogy az írással szeretnék foglalkozni. Gyerekkoromban folyton történeteket írtam, mindenki azt mondta, hogy egy nap majd író lesz belőlem, én pedig arra gondoltam, hogy csak azt ne! Számomra az írók rettentő boldogtalan embereknek tűntek. Tizenhét éves voltam, amikor elküldtem az első könyvem kéziratát egy kiadónak. A Sajtok, uborkák és szaxofonok között címet kapta, egy tízéves kisfiú volt a főszereplője, és történet az 50-es évek Floridájában játszódott. Sok kéziratomat utasították vissza, mielőtt végre megjelent az első kötetem. Az egyik legjobb barátom, a dalszerző és énekes Jenny Wilson bátorított, hogy ne adjam fel, aztán amikor megszületett a második gyerekem, gyomorszájon vágott a felismerés, hogy eljött az ideje, hogy végre komolyan foglalkozzam az írással. Így hát felmondtam a munkahelyemen, eladtam a nyaralót, amit a reklámiparban szerzett bevételemből vásároltam, és teljes munkaidőben kezdtem írni. Három év alatt készültem el a Släktfeber (Családi láz) című könyvemmel, ami nagy sikert aratott Svédországban.

Az utóbbi évtizedben a skandináv krimi népszerű műfajjá nőtte ki magát Magyarországon. Mit tapasztal, hogyan fogadják a magyar olvasók a Bogáncsméz romantikus történetét?
Elképesztően okos és átgondolt visszajelzéseket kapok. Nagyon közel érzem magamat a magyar olvasókhoz. Magyarország számomra egy olyan országnak tűnik, ahol sok gondolkozó, érzékeny és olvasó ember él. Svédországnak pedig sokkal színesebben kellene képviselnie az irodalmát.

Fotó: Carolina Andersson Renaud

Az Instagram-profilján láttam, hogy olvasta Szabó Magda Ajtó című regényét. Hogy tetszett? Olvasott más magyar írótól is?
Imádtam Szabó Magda Ajtó című regényét! Pont az a fajta könyv, amit szeretek: egy egyszerűnek tűnő történet, ami komoly, egzisztencialista kérdéseket boncolgat. Mindezt érthető nyelvezettel és finom, meleg humorral teszi. Ezért szeretem Kristóf Ágotát is. (Kristóf Ágota, vagy ahogy a világ ismeri; Agota Kristof, a magyar származású svájci író francia nyelven írta könyveit – a szerk.) Úgy érzem még több magyar írót kell megismernem! A következő Kertész Imre lesz.

Az utóbbi időben Magyarországon egyre több az olvasást népszerűsítő program, kezdeményezés. Mit tapasztal, Svédországban milyen az olvasás helyzete?
Szerintem Svédországban rosszul áll az olvasás szénája. Már nem látom, hogy az emberek nyilvánosan olvasnának, a könyvtárak pedig zajos közösségi terekké váltak, ahol a könyvek szerepe már csak másodlagos. Néhány éve annyira feldühített a helyzet, hogy egy könyvet is írtam róla Blybröllop (A könyvtáros, akinek elege lett) címmel. Egy könyvtárosról szól, aki kulturális forradalmat indít. Ez egy sötét humorú történet, aminek egy része a svéd könyvtárosokkal folytatott beszélgetéseimen alapul. A szülővárosom könyvtára számomra valódi menedéket jelentett, nélküle nem az az ember lennék, aki ma vagyok. Úgy gondolom, az állam részéről több olyan kezdeményezésre lenne szükség, ami olvasásra ösztönözné a fiatalokat. Gondoskodjanak róla, hogy a könyvtáraknak széles szépirodalmi repertoárjuk és hozzáértő könyvtárosuk legyen (olyan, akihez nekem volt szerencsém iskolásként). Emellett úgy gondolom, hogy az írók munkáját az egész társadalomnak ösztönöznie és értékelnie kellene.

Sara Paborn: Bogáncsméz, Alexandra Könyvesház Kft., 4599 Ft

Visszatérve a regényéhez: az egyik főhőse, Ebba idilli házasságban él, amikor rátalál a mindent elsöprő szerelem. Választania kell a férje és a szeretője között, de a döntés nem a várt boldogságot hozza el. Az én olvasatomban ez a történet annak a tanulsága, hogy nincsenek jó és rossz döntések, csak döntések, amelyeknek viselnünk kell a következményeit.
Pontosan. Minden döntésnek ára van. Még annak is, amit a normák mentén hoznak meg és „biztonságos” választásnak tűnnek. Az élet arról szól, hogy viseljük a döntéseink következményét.

A könyvben Ebba egy vidéki faluba utazik, ahol a nyolcvanas éveiben járó Veronikával szeretne interjút készíteni a hosszú és boldog házasság titkáról, az idős hölgy viszont egy fiatalkori szerelméről kezd mesélni. Volt valós modellje Veronikának, vagy egy az egyben a képzelete szüleménye?
Néhány évvel ezelőtt rátaláltam egy olvasói levélre egy női magazinban. Egy nyolcvankét éves nő a fiatalkori szerelméről írt a lapnak dolgozó médiumnak. A férje negyven év házasság után, két éve hunyt el, és azóta egyre többször jutott eszébe ez a férfi, aki éjszakánként az álmaiban is visszatért. Azt akarta tudni, hogy vajon az illető így szeretné-e újra felvenni vele a kapcsolatot. Ezt nagyon megindítónak találtam. A levél beindította a fantáziámat, ez ihlette ezt a történetet. A könyvben Veronika azt mondja, hogy

elveszíteni valakit olyan, mint bezárni egy szoba ajtaját, amiben egész életedben éltél. De lehetséges, hogy akadnak még elfeledett szobák, amiket be lehet lakni.

Nem Ebba az első irodalmi karakter, akinek a lelki gyógyulása akkor kezdődik el, amikor kiszakad a megszokott közegéből, esetében a nagyvárosból. Kíváncsi vagyok, önnek volt-e hasonló élménye?
Ó, igen! Rengetegszer! Amikor utazom, mindig más megvilágításba kerülnek a dolgok. Történetek, érzelmek, emlékek, hangulatok vagy éppen a megbánás érzése áraszt el attól függően, hogy éppen hol vagyok. Sokfelé élek a világban, de számomra és a gyerekeim számára a stockholmi otthonunk jelenti a biztonságos bázist, amit egy Benny nevű perzsa macskával osztunk meg.

Milyen hatással van önre a természet? Ihletforrásként tekint rá?
Határozottan. A természet nagy gyógyító. Arra törekszem, hogy minden nap kenuzzak vagy sétáljak az erdőben. Még a szemetet is összeszedem, amit mások hátrahagynak. Valakinek képviselnie kell a természet érdekeit. Ültess több fát, védd a növényeket, mert nélkülük mi sem élhetünk!

Jól sejtem, hogy különösen foglalkoztatja a boldogság mibenléte? A témáról cikket is írt egy svéd lapba.
A boldogságot sokan a közösségi média eszközével, az ego-kultúrán keresztül próbálják megragadni, amit én nagyon károsnak tartok. Kudarcnak érezzük az életünket, amikor boldogtalanok vagyunk (és gyakran vagyunk azok), pedig a létjogosultságunk alapja egyszerűen az, hogy élünk. A gazdag, nyugati kultúrában, ahol az élet nem jelent egyet a folyamatos küzdelemmel, talán túlértékeljük a boldogságot. Hiszen kiszámíthatatlan, nem támaszkodhatunk rá. A könyvben Veronika apró dolgokban leli örömét.

Ha magunk mögött hagyjuk a boldogságunkért folytatott végeláthatatlan küzdelmet, talán végre jól érezhetjük magunkat a bőrünkben.

Fogadjuk el, ha szorongunk, vagy ha éppen boldogtalanok vagyunk.

Fotó: Henrik Folkesson

Mit gondol, hogyan élhetünk elégedett életet a 21. században?  
Lépjünk ki a közösségi média világából. Tegyünk valamit, ami jelentőséggel bír. Töltsünk időt a természetben. Szerezzünk barátokat. Olvassunk. Foglalkozzunk olyan dolgokkal, amikben örömünket leljük. Értékeljük az apró örömöket. Én például szeretem meginni a kávémat házunk napsütötte lépcsőjén. Persze ha nincs lépcsőnk, egy pad is megteszi. 

Dolgozik éppen valamin? Számíthatnak öntől újabb regényre a magyar olvasók? 
Éppen a Svartstick (Titkos öltések) című regényem utolsó fázisánál járok, és nagyon izgatott vagyok. A történet Svédországban, a gyönyörű Dalarna megyében játszódik. Akárcsak a legutóbbi könyvem, ez a regény is több idősíkon zajlik: 2021-ben, 1958-ban és 1979-ben. Három nőről, három titokról szól. Az egyik helyszín egy 50-es évekbeli szupermarket. Erről a témáról egészen sokat tudok, mert a nagymamám volt az első az ország déli részén, aki élelmiszerboltot alapított, ő maga válogatta össze az árut. A könyv nálunk márciusban jelenik meg, és teljes szívből remélem, hogy eljut majd a magyar olvasókhoz, ahogyan azt is, hogy hamarosan eljutok Magyarországra. Szeretnék ellátogatni egy termálfürdőbe Budapesten!

Kiemelt kép: Henrik Folkesson