Megannyi különböző élet a környezetünkben, de akár egy hetilap oldalain is. Oly sokfélék vagyunk, másképpen látjuk a világot, de vajon valóban annyira másként? A negyvenéves énekes, aki tizenhét évvel ezelőtt megnyert egy tehetségkutató versenyt, és azóta is koncertezik, lemezeket ad ki. Nem volt könnyű gyerekkora, de most szép családja van, sikeres. Vagy az amerikai színésznő, aki először el sem akarta hinni, hogy egy közkedvelt széria fontos szereplője lehet, de amikor úgy érezte, meg kell válnia a sorozattól, megtette. Egy asszony, aki tizennégy éve nevelőszülő, és már tizenkét gyereket nevelt hosszabb-rövidebb ideig szeretettel, türelemmel, hogy ha majd örökbe fogadják őket, legyen érzelmi muníciójuk. Nem magának nevelte őket, mégis beletett apait-anyait. Az üzletember, akinek az lett fontos, hogy gyerekeket tanítson, és a saját példáján keresztül megmutassa, bármi lehet belőled, ha tanulsz… Akár még milliárdos is.

Állj ki magadért – mondják –, ne másoknak akarj megfelelni! Fontos, megszívlelendő tanács, bár néha elég nehéz betartani. Van, aki annyira szereti a munkáját, hogy mindent, saját magát is alárendeli az éppen aktuális feladatnak, mások tudatosabban élik az életüket. Hogy melyik a jó, vagy melyik még jobb, nehéz eldönteni. Mert hiába is szeretnénk kiállni magunkért, ha a természetünk mást diktál. Ha inkább másokért állnánk ki. Mondjuk, a közönségért. Vagy a közösségért. 

Néhány éve történt, hogy valaki csúnyán becsapott minket, elvállalt egy munkát, aztán lelépett a pénzzel. Amikor a szerkesztőségben elmeséltem, majd mindenkinek volt hasonló története. Mondtam, hogy fel fogom jelenteni, ám egyöntetűen lebeszéltek róla. Hagyd, nem éri meg… csak a méreg lesz vele… járhatsz a bíróságra… úgysem kapod vissza a pénzt… De nem is a pénzt akartam visszakapni, azért valóban nem érte volna meg. Egyszerűen úgy éreztem, nem szabad annyiban hagyni. Ha mindenki úgy gondolkodik, akkor ne csodálkozzunk a gátlástalanság eluralkodásán. Hiszen miért is ne keresse az illető csalással a pénzt, ha következmények nélkül megteheti? Szóval, léptem. Ha úgy tetszik: kiálltam magamért. Sőt, komolyan úgy éreztem, azért az emberért is, aki átvert. Rendőrség, bíróság, ítélet, semmi… évekig. Húsvét körül csörgött a telefon. Ő volt az. Kérte a folyószámlaszámunkat, hogy átutalhassa az összeget, amit négy éve megítéltek. És ami egészen meglepő fordulat: elnézést kérve megköszönte a türelmünket.

Mondhatnám: érdemes volt. Legalábbis remélem… Ami persze nem jelenti azt, hogy azóta mások nem csaptak be.