David idegesen járkált fel-le a kórház folyosóján, testvére, Jack próbálta nyugtatni. „Nyugodj le, Dave! Azt hiszed, soha senkinek nem született gyereke!”

David mosolygott. „Tudom – magyarázkodott. – Csak olyan feszült vagyok. Mindig is apa szerettem volna lenni!” Erre Jack megveregette a testvére hátát. „Készülj fel, haver, apuka leszel!” – válaszolta abban a pillanatban, amikor meglátta, hogy az orvos éppen feléjük tart. Ám az ábrázatában volt valami, ami azonnal letörölte a mosolyt az arcukról.
Az orvos szörnyű hírt közölt: a szülőszobában váratlan komplikáció lépett fel, sem Rita (David felesége), sem a kisbaba életét nem tudták megmenteni. David némán hallgatta az orvost, fel sem fogta a szavait, még sírni sem tudott, aztán hirtelen térdre rogyott… Jack az ölében vitte ki őt a kórházból, mint egy kisbabát.

Napokkal később, Rita és a kisbaba temetése után David kezdte felfogni, hogy egyedül maradt a házban, amelyben egy gyönyörűen berendezett babaszoba is üresen tátongott.

Üresnek érezte a házát és a szívét is, az idő múlásával pedig rájött: ezt az űrt nem haraggal, hanem szeretettel kellene megtöltenie. David felvette a kapcsolatot a helyi illetékes hivatalokkal, mert elhatározta, hogy örökbe szeretne fogadni egy gyereket. Az ügyintéző már az elején kiemelte, hogy ritkán adnak örökbe gyereket egyedülálló szülőknek, bár tény, hogy az utóbbi időben egyre többször fordult elő.

„Jó életem van – mondta David. – Mindent meg tudnék adni egy gyereknek, és főleg szeretetet. A feleségemmel mindig arról álmodtunk, hogy szülők leszünk – valóra szeretném váltani ezt az álmot.”
Az ügyintéző segített kitölteni Davidnek a hivatalos papírokat, és megkérdezte tőle, hogy gondolkozott-e azon, hogy sajátos nevelési igényű gyereket fogadjon örökbe. „Minden gyerek különleges, mindegyiknek megvannak a sajátos igényei – válaszolta. –

Sosem tudhatjuk, mit hoz a sors. Azt a gyereket fogadom örökbe, akinek rám van szüksége.”

David végigment a hosszú örökbefogadási procedúrán, több beszélgetés és tanfolyam után végre eljött a nagy nap. Felhívták, hogy lenne egy fiú…

„Egy kisfiú, aki már három örökbe fogadó családot is megjárt – kezdte az ügyintéző. – A neve Sam. Kétéves. És Down-szindrómás. Egészségügyi problémái vannak, amelyeket kezelni kell.” David közbevágott: „Hol van a kisfiú? Elviszem orvoshoz, bármire, amire szüksége van, megkapja.”

Amikor David először meglátta Samet, azonnal látásra megszerette. Sam eleinte félénk volt, de David szeretetétől hamar feloldódott. Sam tündéri baba volt, a férfi nem értette, hogy mondhatott le róla bárki. Az orvosok felhívták az apuka figyelmét arra, hogy Sam szíve folyamatos kontrollt igényel, és lassabban fog fejlődni, mint az átlagos kisfiúk, de egyébként minden rendben van vele.

Illusztráció: Getty Images

David és Sam között tökéletes volt az összhang, a férfi alig várta, hogy munka után érte mehessen a bölcsődébe, ahol a kisfiú tárt karokkal szaladt felé.

Az évek gyorsan teltek, Sam szépen fejlődött, a szíve is jól funkcionált. Boldog, kedves kisfiú lett, és mindenki szívébe belopta magát barátságos természetével. David viccelődve azt mondta, Sam nagyobb társasági életet él, mint ő. Amikor Sam 12 éves lett, felmerült benne az igény, hogy az apukája nélkül is csináljon programokat – szeretett volna például a barátaival lógni. Bár David féltette a fiát, bízott benne, ezért teljesítette a kérését.

Aztán egy napon a férfi kapott egy hívást egy ügyvédtől. „Mr. Wallace, az örökbe fogadott fia szüleinek a megbízásából hívom önt…” – mondta az illető. David ideges lett, meg sem akarta hallgatni az ügyvédet. „Nem érdekel, azok az emberek magára hagyták a fiamat. Semmi olyat nem mondhat, amit hallani akarnék.” Az ügyvéd próbálta meggyőzni, hogy Sam érdeke lenne, hogy meghallgassa. David nagy nehezen beleegyezett egy találkozóba.

A találkozásukkor az ügyvéd egy levelet nyújtott át Davidnek. „Ennél jobban én sem magyarázhatnám meg a történteket, Mr. Wallace” – tette hozzá az ügyvéd. David felbontotta a levelet, és elkezdte olvasni:

„Kedves Mr. Wallace, ha ezt olvassa, az azt jelenti, hogy a szeretett feleségem mellett nyugszom.

Köszönöm, hogy szereti az én édes Samemet, és gondját viseli. Mielőtt Sam megszületett, az orvosok közölték velünk, hogy Down-szindrómás. A diagnózis nem változtatott semmin, örömmel fogadtuk az érkezését. Elképzeltük, hogy milyen hosszú és boldog életünk lehet egy családként, de nem így alakult. Amikor Sam három hónapos volt, kórházban feküdt, hogy elvégezzenek rajta néhány vizsgálatot. Ám amikor a feleségemmel, Emilyvel haza akartuk hozni, a kórházba vezető úton karamboloztunk egy teherautóval. Emily szörnyethalt. Én túléltem, de mindkét kezem és mindkét lábam lebénult. Az elmúlt 12 évet lélegző halottként töltöttem, aki csak sírt és istent átkozta. Nem az az apa vagyok, akit Sam érdemelt. Jobb életet akartam a fiamnak, ezért mondtam le róla. Jól tettem, mert ön a legjobb apa. Szeretném, ha egy nap elmondaná Samnek, hogy a vér szerinti szülei szerették és akarták őt. Nem akarom, hogy a fiam azzal a tudattal éljen, hogy mi elhagytuk őt. Az ügyvédem át fogja adni önnek a papírokat Sam örökségéről, amely kezeléséért már ön felel. Köszönöm még egyszer, hogy szereti Samet.”

Az ügyvéd ezután tényleg átadta a hivatalos papírokat, amelyek szerint Sam 1,2 millió dolláros (közel félmilliárd forintos) vagyont örökölt, és amelynek kezelője a fiú 18 éves koráig David lett. A férfi elgondolkodott, vajon Sam korábbi nevelőszülei akkor is ilyen könnyen lemondtak volna róla, ha tudnak a pénzről? Ezután megértette: a fiú vér szerinti apja azért tartotta titokban a vagyonát, hogy örökbe fogadói szívből szeressék Samet, ne a pénzéért.

Az AmoMama olvasójának történetét Manuela Cardiga jegyezte le, aki a szereplők nevét a kérésükre megváltoztatta. 

Kiemelt illusztráció: Getty Images