Bár a médiában csak Áron szerepel rendszeresen, a hivatásukban mindketten sikeresek, a házasságukat belülről egyenlőnek érzik. Lefutották a félmaratont, Tanzániában vadállatok között sátoroztak, nekünk pedig meséltek arról is, mit éreznek, amikor a vívó-világbajnokság döntőjében 14 : 14 az állás.
PÓR ATTILA: Hallom, hogy holnap elutaztok. Merre mentek?
SZILÁGYI ÁRON: Egy viszonylag távolabbi helyre, Madeirára, a bakancslistánk egyik helyszínére.
P. A.: Melyik volt eddig a legemlékezetesebb utatok?
SZÁNTÓ BETTI: 2013-ban eljutottunk Kubába. Egy régi amerikai autóval mentünk körbe a szigeten, és a sofőr nem tudott angolul, mi nem beszéltünk spanyolul, úgyhogy ráböktünk a térképre, mondta, hogy si, és elindult.
SZ. Á.: Volt, hogy egy családnál szálltunk meg, és azt vacsoráztuk, amit ők. Szeretjük az ilyen utakat, amikor nemcsak turisták vagyunk, hanem egy picit beleshetünk az ottani emberek életébe is.
SZ. B.: Nekem még Afrika volt emlékezetes. A munkahelyemmel elmehettem Kenyába egy hónapot önkénteskedni, és utána szerettem volna az élményt Áronnal meg a szüleimmel is megosztani. Végül Tanzániát jártuk be autóval. Voltunk olyan táborban, ahol körülöttünk vándoroltak az állatok, édesanyám alig tudott aludni éjszaka, meg volt győződve arról, hogy az oroszlán kaparja a sátor szélét.
P. A.: Áron, te a vívással bejártad a világot.
SZ. Á.: Valóban sok helyre eljutottam, de ilyenkor a versenyre fókuszálunk, ha marad fél napunk arra, hogy körülnézzünk, azt már nagyra értékeljük.
P. A.: Életveszélybe kerültél valahol?
SZ. Á.: Venezuelában rendszeres volt az éjszakai lövöldözés. Forrongott az ország, tudtuk, hogy érdemes a szálloda két és fél méter magas betonkerítésén belül maradni. Hasonló volt 2008-ban Algír is, akkor katonai konvoj kísérte a buszt a szállás és a verseny között. De mindenhol vigyáztak ránk.
P. A.: Nyáron Kairóban győztél a világbajnokságon. Valóra vált az álmod: előtte már mindent megnyertél, csak a vb-arany hiányzott.
SZ. Á.: Természetesen örültem neki, euforikus érzés volt beadni az utolsó találatot, és az is leírhatatlan volt, amikor a dobogó legfelső fokáról énekelhettem a Himnuszt. De már nem kerekítek neki túl nagy feneket. Lezárult egy fejezet. Megyek tovább.
P. A.: Ez vicces.
SZ. Á.: Ne érts félre, az idei szezonnal teljesen elégedett vagyok, és biztos, hogy úgy fogok a bajnokságra visszaemlékezni, mint az egyik legmeghatározóbb versenyélményemre. De mindig olyan srác voltam, aki szeret előretekinteni, új célokat kitűzni, és ez nem változik meg a világbajnoki címmel sem. Még annyi lehetőség van a sportágban, hogy ez ellát munícióval a következő tíz évre.
P. A.: Az utolsó meccsedből akár filmet is lehetne forgatni, 14 : 14 után győztél.
SZ. Á.: Először bosszankodtam, hogyan engedhettem föl a srácot ennyire, de végül kitisztult a kép, és pontosan tudtam, melyik akciót kell választanom, és abban is biztos voltam, hogyan fog rá reagálni. Tehát az utolsó tust már viszonylagos nyugalomban tudtam végigvinni.
SZ. B.: Jó neked, én utálom a 14 : 14-et. Most is azt éreztem, hogy olyan közel van már a győzelem, hogy innen már nagyon rossz lenne veszíteni. A munkahelyemen néztem a meccset, a végén már a kollégáimmal és a főnökeimmel közösen szurkoltunk.
P. A.: Amikor nézed a közvetítést, Áron arcából mennyit tudsz kiolvasni?
SZ. B.: Az arcát nem mindig mutatják, és ugye a sisak miatt nem is mindig látszik. A vívásából meg a mozgásából szoktam kitalálni, hogy megy neki. Akkor nyugszom meg, amikor látom rajta, hogy robot-üzemmódba kapcsol, és teljesen kizárja a világot.
P. A.: A Mindenki egyért című dokumentumfilmben nagyon erős az a rész, amikor a csapat-világbajnokságon kikap a vívóválogatott. Az előtérben a magyar szurkolók sokáig tapsolják a fiúkat, eléneklik a Himnuszt, Áron a többi vívóval mosolyog. Utána bemegy az öltözőbe, és dühösen a sarokba vágja a sisakot. Betti, te már a mosoly közben is biztosan tudtad, mekkora vihar dúl a lelkében?
SZ. B.: Persze. Azért szeretem ezt a dokumentumfilmet, mert bemutatja, hogy a győzelem mögött mennyi munka, mennyi kudarc van. És hogy a sport komplex: nincs középút, csak mélységek és magasságok vannak.
P. A.: Egy élsportolóval milyen az élet?
SZ. B.: Mi sajnos sokat vagyunk távol egymástól, hol Áron programja, hol az én munkám miatt. Itthon dolgoztam egy bankban, de kaptam egy lehetőséget, hogy kimenjek néhány hónapra a londoni anyacéghez. Annyira megtetszett kint, hogy Áronnal arra jutottunk: megpróbáljuk egy kicsit távkapcsolatban, és utána meglátjuk, hogyan tovább. Egy ideig ingáztam. Mindenki kérdezgette, hogyan éljük ezt meg, és akkor mondtam, hogy Áron amúgy is sokat utazik, évente nettó három hónapot nincs itthon. Már megszoktuk, hogy mindig alkalmazkodunk, meg kell szerveznünk, hogy legyen időnk egymásra. Tíz éve én is a versenynaptár szerint élem az életemet, például az esküvőnket úgy időzítettük, hogy három héttel a vb után legyen. Miközben rengeteg szép oldala is van ennek az életformának. Amikor például Áron elér egy olyan célt, amiért régóta küzdött, az nekem is sokat ad. Vagy amikor jön egy kislány, és azt mondja, Szilágyi Áron akar lenni, az egyszerre bájos és vicces.
P. A.: Lékó Péterről olvastam, hogy amikor a kétezres évek elején a világbajnokságra készült, csak azért nem szerezte meg a jogosítványt, mert pazarlásnak gondolt minden percet, amit nem a sakkal tölt. Áron, ezt hasonlónak érzem ahhoz, hogy csak azért kezdtél dobolni, hogy fejlődjön a ritmusérzéked meg a láb-kéz koordinációd. A mindennapokban minden a vívásról szól?
SZ. Á.: Ennyire azért nem vagyok szigorú. Szeretem azt a mondást, hogy csak az a húr tud megfeszülni, ami ellazulni is képes. Ahhoz, hogy a vívásból kihozd magadból a maximumot, szükség van kreativitásra, amihez pedig elengedhetetlen a pihenés és a kikapcsolódás. De szeretem, ha a felkészülésen kívül más ingerek is érnek, például amikor még egyetemre jártam, a legsikeresebb versenyeimet a vizsgaidőszak után vívtam meg. És szakbarbár se szeretnék lenni, aki csak a víváshoz ért. De mondjuk az olimpia előtti tízhetes felkészülésben valóban nem tudok másra gondolni.
SZ. B.: A dob úgy jött, hogy Lázár Tibor, a Žagar dobosa megkereste Áront, mert érdekelte az összefüggés a sport és a dobolás között. Láttam Áronon, hogy ez az ő fantáziáját is megmozgatja.
SZ. Á.: Egyébként most sokat beszélünk a vívásról, de a mi esetünkben két karrierről van szó. Mert Bettinek is fontos az, amit csinál, én pedig megpróbálom ugyanúgy támogatni őt, ahogy ő támogat engem a sportban. Az én pályafutásom azért hangosabb, mert a sportot követik az emberek, de attól még Betti sikerei és céljai ugyanennyire fontosak nekünk.
SZ. B.: És nekem ez a támogatás jólesik. Mert kívülről csak az látszik, hogy Áron az olimpikon, de belülről egyenlőnek érzem a kapcsolatunkat. Nyilván, ha jön az olimpia, én engedek, a számomra fontos időszakban viszont Áron alkalmazkodik.
P. A.: Van közös hobbitok?
SZ. B.: Tavaly érdeklődni kezdtünk a borkultúra iránt, idén Franciaországba is megyünk majd ennek kapcsán. Ha van időnk, szívesen társasozunk a barátokkal vagy a családdal.
P. A.: Áron, anyukád a rólad írt könyvében célzott arra, hogy régen nehezen veszítettél a társasjátékban.
SZ. Á.: Az elején valóban a kompetitív énem jött elő, ami csak a győzelmet ismeri. De szerintem sokat javultam. Manapság már csak a páston szeretek versenyezni.
