Vámos Miklós kérdése:
Kedves Krisztián, te a könyvesszakma szinte minden oldalát és pozícióját körbejártad. Újabban azonban szerzői tevékenységed szögell ki. Elég sokat publikálsz nagy és már halott írók magánéletéről. Zavarna-e, ha elmúlásod után a tiédről tudósítana valaki? És: egyik lányod is szerzővé vált. Ő attól tarthat, hogy Nyáry Krisztián lányaként azonosítják. Te számítasz-e rá, hogy esetleg majd egyszer az ő apjaként azonosítanak az olvasók?
Nyáry Krisztián válasza:
Író barátaimat mindig azzal nyugtatom, ha aggódva megkérdik, az ő magánéletüket is megírom-e egyszer, hogy ahhoz előbb szépen meg kell halni, és utána még várunk pár évtizedet. Aztán ha élek, megfontolom. Ha nem, így jártunk. Három oka is van ennek. Nekem ahhoz, hogy egy élettörténetről írni tudjak, szükségem van némi rálátásra, azaz időre, hogy el tudjam választani a jelentéktelen és a fontos mozzanatokat, nem is beszélve a jelentéktelen és a fontos emberek elválasztásáról. Másrészt én dokumentumokból dolgozom, naplókból, levelekből, visszaemlékezésekből – minél több ilyen van, annál jobb. Ahhoz viszont idő kell, hogy ezek előálljanak. Harmadrészt pedig – és ez a legfontosabb – a tudományos vagy ismeretterjesztő szándékú megismerés és a magánélet védelme között mindig feszül ellentét. Egy honfoglaláskori sírba minden további nélkül bekukkant a televízió kamerája, egy felnyitott második világháborús katonasírt már csak távolról vesz, egy friss halottat viszont nem mutat meg. Így van ez a magunk után hagyott írásos nyomokkal is. Szerintem jó, hogy a hetvenes években megismerte az ország a Szabad-ötletek jegyzékét, mert így jobban ismerjük József Attilát. Viszont a költő életében vagy közvetlenül a halála után érzéketlenség lett volna pszichiátriai kezelésének intim dokumentumát nyilvánosságra hozni. Így van ez Radnóti Miklós vagy Gyarmati Fanni feltárulkozóan őszinte naplóival, de Szabó Magda vagy Kosztolányi Dezső szerelmes leveleivel is.
Ráadásul ezeket a dokumentumokat többnyire azért tudjuk elolvasni, azért van módunk bármilyen véleményt formálni róluk, mert íróik – esetleg leveleik címzettjei – azt akarták, hogy fennmaradjanak. Tudták, vagy legalábbis remélték, hogy életművük van olyan fontos, hogy életükre is kíváncsiak leszünk. Móricz Zsigmond például irodalmi műként tekintett legintimebb szerelmes leveleire is, az általa jól sikerültnek ítélt darabokat gondolkodás nélkül beépítette a műveibe, és naplójába is bemásolta őket. Gárdonyi Géza olyan titkosírással írta a naplóját, hogy halála után katonai desifrírozó szakértő fejtette meg. A szerző az első oldalon megszólítja a nyájas olvasót, akinek ezek szerint sikerült elolvasnia írását. Karinthy Frigyes azzal zárja titkos szeretőjének írott titkos levelét, hogy biztos benne: szerelmük és levelezésük története egyszer érettségi tétel lesz. A felesége haragja elől akart csak elbújni, nem a késő korok olvasói elől.
