Akinek van gyereke, az nyilván töltött már el végtelennek tűnő délutánokat a játszótéren. Amíg csak kívülről látjuk ezeket az elkerített, gyerekzsivajtól hangos területeket, addig valószínűleg nem is sejtjük, mennyi kihívást tartogat, amikor az ember a játszótér vérkeringésében találja magát. Kívülről általában csak az látszik, hogy a legtöbb gyerek önfeledten játszik, a szülők a padokon ülnek és beszélgetnek, néhányan sírnak, mások veszekednek, de kívülről nézve mindez kerek egésznek tűnik. Belülről azonban egészen más a helyzet. Van, amikor szinte idilli képet mutat, van, amikor egy közepesen rossz szappanopera hangulatát idézi, de bizony az is előfordul, hogy Bosch Az utolsó ítélet című festményére emlékeztet.
Tánc a borotvaélen
A játszótér ugyanis egészen szürreális terület. Zárt tér, amely azért jött létre, hogy különböző korú és temperamentumú, más és más nevelési elvek alapján cseperedő gyerekek együtt, vagy legalábbis egy területen érezzék a lehető legjobban magukat, miközben még nem fejlődtek ki, vagy épp csak fejlődőben vannak azok a készségeik, amelyek segítik őket békésen beilleszkedni a közösségbe. És ott vannak persze a felnőttek is, akik több-kevesebb sikerrel próbálják segíteni vagy épp akadályozni ezt a beilleszkedést, és akiknek sokszor meglehetősen sok fejfájást okoz, hogyan lehetne gyerekük, és esetleg maguk számára is kellemesebbé tenni a játszótéren töltött órákat. Mindezt úgy, hogy a játszótéren szinte garantáltak a kiélezett helyzetek, hiszen minden játékból limitált darab vagy férőhely áll rendelkezésre, és főleg csúcsidőben, azaz az óvoda, iskola végeztével többen akarnak játszani, mint ahány hely van.
Apropó, csúcsidő. Az sem mellékes, hogy ezekben az említett délutáni órákban, amikor egyszerre szabadul ki a környék összes gyereke valamelyik intézményből, kicsit a lelkiállapot is más, mint mondjuk nyáron, amikor a gyerekek – szüleikkel ellentétben – kisimultabbak. Délután 4 és fél 5 körül az ovisok és az iskolások mint börtönéből szabadult sas lelkek lepik el a játszótereket és vezetik le azt a sok-sok feszültséget, amely a nap folyamán felgyülemlett bennük. Meggyőződésem, hogy ezek azok az órák, amikor a játszótér átmegy kicsit dzsungelbe, és némi rutin, valamint kötélidegek kellenek ahhoz, hogy az ember elviselje, főleg, ha a gyerekének egészen konkrét elképzelési vannak arról, hogy hogyan, mivel és kivel akar szórakozni.
Régi Duna, kiskatona
Megfigyelésem szerint a hinta az egyik legneuralgikusabb pont a játszótéren. Vannak olyan helyek, ahol egészen érthetetlen módon mindössze 1-2 darab áll rendelkezésére a több tucat gyereknek, ez pedig szinte garantáltam feszültségeket szül. Egyszer iszonyú hosszan várakoztam két óvodással egy hintára, amelyben mintha a végtelen kezdetektől fogva hintázott volna egy kislány. Eltelt 5 perc, eltelt 10. A kislány anyukája a távolba révedt, egyszerűen nem vett tudomást a várakozókról. Először azt gondoltam magamban, hogy azért ez bunkóság, most már vegye észre magát, a játszótér mindenkié, nemcsak az ő gyerekéé. Aztán arra gondoltam, mi van, ha egész éjjel ébren volt, és ez az első tíz perc a napjában, amikor nyugi van és zavartalanul a távolba révedhet. Ki vagyok én, hogy a révedezéseit megzavarjam? És ez csak egy a játszótéri dilemmák hosszú listájáról.
Hiszen a kérdések sora hosszabb, mint gondolnánk, és írott szabályok a legfontosabb dolgokra nem vonatkoznak.
Azon kívül, hogy a játszótéren nem lehet dohányozni és kutyát sem szabad bevinni, gyakorlatilag semmi más nincs kőbe vésve.
Nincsen semmiféle egyezmény arra vonatkozóan, hogy mikor illik átadni a játékokat a sorban állóknak. Valahogy az általános illemszabályok és a jóérzés dönti el, hogyan alakul az aktuális helyzet a játszótéren. Vannak olyan szülők, akik ebbe mindenképp bele akarnak szólni, és persze vannak olyanok is, akik még akkor sem szólnak rá a gyerekükre, ha ez tettlegességet alkalmaz, hogy megszerezze, amit akar. A játszótéren megannyi szülői elv csap össze, persze legalább ugyanennyi békésen él is egymás mellett, csak előbbi mindig hangosabban szól. Hogy mibe és mennyire kell beleavatkozni, arról egy árnyalatnyit legalábbis, de mindenki másképp gondolkozik. A skála nagyon széles: vannak szülők, akik a saját felnőtt életükben is azt vesznek el és attól, akitől csak akarnak, nyilván ők ezt adják tovább gyerekeiknek is. És a másik végleten ott vannak azok, akik mindig alávetik magukat mások akaratának, és emiatt sosem tudnak igazán érvényesülni, így gyerekeiknek sem tudják megkönnyíteni mindezt. A játszótéren az is vékony jég, hogy kinek mit engednek meg a szülei. Egyiknek pufi dzsekiben kell lennie, a másik lehet mezítláb, az egyiket arra biztatják, hogy minél vagányabban fedezze fel a játékokat, a másikat a széltől is óvják. Az egyik bugyiban tocsog a köztéri csapnál, és nem győzi hordani a vizet, a másiknak a kezét sem engedik megmosni, nehogy megfázzon. Tényleg nem könnyű terep.
Fotó: Getty Images
Játszótéri catering
Azt is megfigyeltem, hogy ha meg akarod ismerni egy ország lakóinak közösségi kultúráját, nagyon pontos képet kaphatsz, ha bemész egy játszótérre. Erre külföldi játszótereken jöttem rá, miután megtapasztaltam, mennyire másképp tud működni ugyanaz az elképzelés Svédországban, Olaszországban vagy épp Dél-Amerikában. Magyarország étkezési kultúrájáról például meglehetősen pontos látleletet biztosít egy hazai játszótér, és bizony ez a téma is sok tisztázatlan kérdést vet fel. Biztosan nagyon sok olyan szülő van, aki nem szeretne ételt vinni a játszótérre, mert nem tervez olyan hosszan maradni, vagy mert úgy neveli a gyerekét, hogy nem kell állandóan az evésen gondolkozni.
És persze vannak olyanok is, akik napi szinten terítik ki a játszótereken a legegészségtelenebb ételeket, jó bőségesen, hogy akár mindenkinek jusson.
Akadnak olyanok, akik megkérdezés nélkül kínálgatják az édes és sós rágcsálni valókat, kekszeket, gumicukrokat, ami manapság, amikor az anafilaxiás sokk szinte benne van az alapszókincsünkben, életveszélyes is tud lenni. De a megkérdezéssel sem vagyunk sokkal beljebb. Ha valaki egészségtudatosan szeretné etetni a gyerekét, de a társai gumimacit és bolti kekszet tömnek mellette a játszótéren, akkor nincs megkönnyítve a helyzete, az biztos. És hiába visz az ember kölesgyolyót, gyümölcsöt vagy bármilyen egészségesebb alternatívát, ebben a korban általában még ezeket csont nélkül kenterbe verik az adalékanyagokat, ízfokozókat és ki tudja, miket tartalmazó bolti csodák. Ebből persze gyakran adódik feszültség is, mert előbb-utóbb a vérmesebb anyukák szót emelnek a gumicukor ellen, amitől persze a gyerekek szemében ők lesznek a gonosz boszorkák.
A vasárnapok különleges világa
Hétvégeken, különösen vasárnap nagyon sokan olyanok is kimennek a játszóra, akiknek nem mindennapi rutinjuk része ez a tevékenység. Ilyenek például azok az elvált szülők, akik csak kéthetente hétvégén vannak a gyerekeikkel, illetve sok-sok nagyszülő, aki elvállalta az unokákat, mert apuka-anyuka programot csinált előző este. Egy játszótéren azért általában jól látszik, hogy ki a nagyon és ki a kevésbé rutinos látogató, főleg, ami a felmerülő feszültségek kezelését illeti. De a játszótéren tartózkodó felnőttekről amúgy is elég könnyen megállapítható, mióta űzik ezt a különös ipart. Akinek csak bölcsis vagy kisebb gyereke van, az sokszor elborzad, mit össze vadulnak a nagyobbak, mert neki még meggyőződése, hogy az ő gyereke soha nem fog verekedni. Vannak olyan szülők, akik jól láthatóan elhatározták, hogy amíg nem muszáj, nem állnak szóba senkivel, ami persze az óvodás időszakra általában megszűnik. Addigra már túl sok időt tölt egy odaadó szülő a játszótéren ahhoz, hogy kellőképpen értékelje, ha néhány szót válthat egy másik nagykorúval. Nekem az elmúlt három évben a játszótér lett a második otthonom, és néha arra gondolok, nem ártana ezekre a helyekre egy kis bódé, ahol kellemes koktélokat, vagy nehezebb napokon röviditalokat árulnának. Ja, és persze legalább egy mosdó. Hiszen hogyan beszélhetünk játszótéri illemről, amikor a legalapvetőbb illemhelyet szinte mindegyikről kispórolták? De talán abba, hogy lehet-e a játszótéren pisilni és kakilni, majd egy másik platform menjen bele részletesen.
Kiemelt kép: Getty Images
