Cristinával, aki nemrég tért haza Olaszországból, telefonon beszélgettünk a kelet-európai életérzésről, női rendezőkről és közös szorongásainkról.

Velencei kiruccanásotok után pár napja már otthon vagy. Gratulálok az elismeréshez! Hogy érzed magad zsebedben a legjobb fiatal rendezőnek járó díjjal? 
Még érkezem, azt kell, hogy mondjam. Nem volt még meg a katarzis: természetesen nagyon-nagyon örülök a díjnak, mert remélem, hogy ráirányítja az érdeklődést erre a filmre, amin sokan és sokat dolgoztunk, de csinálom tovább a dolgom, és nem is volt még időm ünnepelni. Kicsit ki kell hevernem az elmúlt sűrű időszakot. 

Jó hosszú időszak, ha a kezdetektől nézzük, valóban: ha jól tudom, még 2018-ban, tehát bőven a járvány előtt kezdtetek dolgozni Hétköznapi kudarcok című filmen. 
Igen, 2018-ban kezdtük el a fejlesztést a forgatókönyvíróval, Klára Vlasákovával. Közben beütött a pandémia, és mivel ez egy négyországos koprodukció, az utómunka is egészen érdekes és összetett folyamat volt. Aztán nagyon sűrű lett a vége is: amikor július közepén a Velencei Filmfesztiváltól jött a kérdés, hogy nagyon tetszik nekik a film, és beválogatnák, esetleg készen leszünk-e vele teljesen, akkor azért bepánikoltunk. Sokat kér, de sokat is ad egy ilyen fesztivál, nekünk promóanyagokat, trailert kellett csinálnunk az utolsó utáni pillanatban, úgyhogy annyi minden történt ebben a másfél hónapban, hogy amikor pénteken pakoltam be a hazaútra és jött a telefon, hogy nyertünk, nem is tudtam hirtelen hova tenni. Kell még pár hét, hogy megemésszem, de persze nagyon örülök.

Ha nem is személyes elismerésként tekintesz rá, mit gondolsz, mennyit jelent a magyar filmnek, hogy az utóbbi időben több jelentős és pozitív visszajelzést kaptak a magyar alkotók? 
Az, hogy Csuja László és Nemes Anna filmje a Sundance-en tudott debütálni idén, vagy az, hogy Rév Marcell Emmy-díjat kapott pár napja a fantasztikus munkájáért, aztán a Hétköznapi kudarcok szereplése, majd díja Velencében remélem, hogy magával hozza, hogy egyre nagyobb figyelmet kap a magyar film, a magyar operatőrök, és a magyar női rendezők. Számomra emellett az is fontos, hogy a fiatalabb generáció lássa, hogy igenis van helyünk a nemzetközi filmszakmában. Amikor több mint ezer nevezésből tízet válogatnak be, és abból az egyik a miénk, ami aztán később nyer is, szerintem jól példázza ezt.

Azt mondod, reméled, hogy a film felhívja a figyelmet a női rendezőkre. Még mindig háttérben vannak a filmiparban a nők?
Nem szeretek panaszkodni, inkább a megoldást szoktam keresni, de az tény, hogy a munkámban sokszor azt érzem, hogy ha 50-es fehér férfi lennék, nem így viselkednének, vagy nem így beszélnének velem. Nem egyszer kell bizonyítanom pluszban azért mert nő vagyok, fiatal vagyok és nincs még olyan sok tapasztalatom. Szeretném, ha ez változna, de nem is elsősorban a női és férfi szerepek kapcsán.

Azt szeretném, hogy egyre természetesebb legyen, hogy a filmrendezésben sokféle ember alkothat maradandót.

Én egy román-magyar családban születtem, senki nem volt művész nálunk, Aradon nemhogy filmrendezővel de színházi rendezővel se találkoztunk. Az, hogy valaki filmrendező lesz, nem volt pályakép. Aztán én elkezdtem csinálni, amit szeretek, és egy idő után azt vettem észre, hogy ennek a munkának az a neve, hogy filmrendezés és hogy van itt keresnivalóm. Remélem, hogy az én példámat látva mások már könnyebben elhiszik, hogy nekik is. 

Filmetekben három nő egy napját  követhetjük, miközben egy egészen furcsa és ismeretlen természeti jelenség kezd kibontakozni a városban, apokaliptikus állapotok alakulnak ki, és mindenki saját kis kudarcaival foglalkozik, alig kommunikálva egymással. Honnan tudtátok ennyire pontosan 2018-ban, hogy mi fog velünk történni pár év múlva? 
Szerintem nem csak mi éreztünk a levegőben egyfajta feszültséget, fokozódását a túlfogyasztásnak, globális felmelegedésnek, a társadalmi indulatoknak, és persze nem tudtuk megjósolni, hogy ez most egy pandémiában vagy épp háborúban csúcsosodik ki, de éreztük, hogy itt valami lesz. Az érdekes az, hogy a film készítésének elején sokat gondolkodtunk, hogy lehet, hogy egy picit túlzás, ahogy a filmben az emberek reagálnak erre a természeti katasztrófára, de aztán beütött a pandémia, és azt láttuk, hogy egy az egyben az történik, mint ami a forgatókönyvben van.

A film vége, üzenete mégsem teljesen pesszimista. 
A filmben van egy jó adag szorongás, de valójában leginkább arra szeretnénk vele reflektálni, hogy egy ideig lehet aggódni, de aztán egy ponton túl meg kell találni az eszközöket, amivel tudunk egy picit harcolni, és elfogadni, hogy nem valószínű, hogy hirtelen minden sokkal jobb lesz. Itt és most élünk, ebben kell elhelyezkedni, nem várni a kimentést, hanem tenni valamit, amitől a mindennapjaink jobbak tudnak lenni. Nemcsak saját magunkért, hanem a társadalom érdekében is.

Mit gondolsz, tudunk lelkierőt kölcsönkérni ettől a filmtől a következő időszakban?
Hát nagyon remélem. Nem szerettünk volna konkrét megoldásokat megfogalmazni, inkább elindítani egy kérdéskört, arról, hogy kommunikálunk-e rendesen egymással. Tudjuk-e valójában, hogy mi van a másikkal? Ha egy katasztrófa beüt, vagy látható, hogy valami nagy változás fog következni, akkor tudunk-e priorizálni? Látjuk-e mi a fontos és mi az, ami nem?

Filmetekben három nő életén keresztül mutatjátok be ezt a folyamatot. Lehetnének épp férfiak is? 
Klárának az első forgatókönyv-verziójában nők voltak a szereplők, én  pedig nem éreztem a szükségét, hogy ezt megváltoztassam, még akkor sem, ha erről sokat gondolkodtunk. Számomra hasonló lenne a film, akkor is, ha férfiak szerepelnének benne, de nagyon fontosnak érzem például, hogy az egyik főszereplő (Tatjana Medvecká alakításában), egy 68 éves nő, aki nem valakinek a nagymamája, nem egy mellékszereplő filmben, hanem egy hús-vér karakter, akinek a vívódásait hosszasan nézzük és akit nagyon komolyan veszünk. Ugyanakkor például A legjobb dolgokon bőgni kell  (Cristina korábbi filmje – a szerk.) kommunikációja során megtapasztaltam, hogy nagyon könnyű az embereknek beskatulyázni valamit, hogy ez most egy női film vagy sem. Én remélem, hogy egyik filmem sem csak az. A Hétköznapi kudarcok olyan film, ami univerzális témát dolgoz fel, amivel nők és férfiak is tudnak azonosulni és ami az egészet egy ilyen igazán kelet-európai nézőpontból meséli el. 

Ezt a sajátos nézőpontot korábban, más interjúban is említetted. Hogy jelenik meg a filmben a kelet-európaiság? 
A filmben három különböző társadalmi rétegről beszélünk, és a közép, illetve az annál szerényebb anyagi körülmények között elő társadalmi réteg szerintem egészen másképpen néz ki itt, mint mondjuk egy angol családnál. Másfelől szerintem a prágai brutalista építészet (Prágában forgattuk a filmet), ahogy ez az egész környezet kinéz, nagyon erős, sajátos hangulatot ad, ami az egész keleti blokkban ismerős. Ez is egészen másképpen mutatott volna, ha Svédországban forgatjuk ezt a filmet. A történet szerintem univerzális, de az, hogy az emberek mit viselnek, miből esznek, vagy hogy egy garzonlakásban hogyan laknak, az nagyon is jellegzetes.

Mit gondolsz, mire tapintottatok rá most ezzel a filmmel? 
Nehéz kérdés. Én is szoktam filmeket zsűrizni és ezért is tudom, hogy művészeti díjat adni nagyon-nagyon szubjektív dolog és nehezen megmagyarázható, hogy miért éppen ez vagy az a munka talál be egy-egy alkalommal. Már az, hogy benne voltunk a 10 versenyfilm között, nekem óriási elismerés. De ha a zsűri fejével kéne gondolkodnom, talán ennek a filmnek a nagyon komplex rétegezését szerethették. Azt, hogy nagyon sok szálon bontakozik ki a történet, aztán ezek a szálak egybe futnak, és ez az egész szól is valamiről. Van benne robotkutyától, a macskaszülésen át, a több száz statisztás nagyjelenetig elég sok minden. Valószínűleg azt láthatták meghatónak, hogy sok elem úgy tud együtt szólni, mint egy vezényelt kórus, és mégis az emberi sztori marad a fókusz. Remélem, gondolom. Én erre vagyok büszke.

Kiemelt kép: Grosan Cristina saját képe