A Budapesti Klasszikus Film Maraton kapcsán Őze Áron Jászai Mari-díjas színész-rendező-színházigazgatóval a Naphegy egyik leghangulatosabb kerthelyiségében beszélgettünk arról, hogyan határozták meg gyerekkori élményei a filmek iránti érdeklődését, és kiderült az is, mit gondol klasszikus filmekről, a mozi misztériumáról és gigaköltségvetésű történelmi produkciókról.
Köztudottan nagy filmrajongó vagy. Otthonról hozod a filmek szeretetét?
Igen, gyerekkorom óta szeretem a filmeket, de nem apám (Őze Lajos színművész – a szerk.) színészi pályafutásához kapcsolódik ez az érdeklődés. Az, hogy édesapám sokat forgatott, ránk nézve inkább azt jelentette, hogy olyankor nemigen volt otthon, és hogy egészen más életritmus szerint élt, mint mások. Azt szerencsére nem, hogy színészgyerekként nőttünk volna fel a bátyámmal.
Szerencsére?
Kifejezetten hálás vagyok a szüleimnek, amiért a testvéremet és engem senki nem cipelt rendszeresen a színházba, öltözőbe, forgatásokra, hanem itt a Naphegyen, meg a nagymamáknál nőttünk fel úgy, ahogy azt egy gyereknek kell.
Focival, bandázással teli fantasztikus – hogy úgy mondjam, művészeti élettől mentes – gyerekkorunk volt.
Pont így volt jó. A filmek világába pedig inkább édesanyánk vezetett be.
Gondolom, hogy ő már csak bölcsészként is nagy hatással volt a kulturális érdeklődésetekre.
Igen, édesanyám olasz tolmácsként dolgozott, így rajta keresztül az olasz kultúra, főleg a filmművészet volt szerves része a gyerekkorunknak. Eljártunk az Olasz Intézet vetítéseire, ahol 8-9-10 évesen csodás filmeket láttunk. Talán még címeket se tudnék mondani, de Fellini, Visconti, Pasolini filmjeinek hangulata teljesen magával ragadott minket. Várj csak! Mégis eszembe jut egy konrét, a Lépcsőház című film, ami a munkanélküliségről szólt: arra emlékszem, hogy leszakadt a lépcsőház, mert annyian álltak sorba munkáért. Más nem rémlik belőle, de valahogy mégis átjött az üzenet, amit közvetíteni akart. Anyu vitt minket a Filmmúzeumba is: a nyolcvanas évek elején éjszakai, város alatti filmvetítésekre. Ott láttam először a Nagy zabálás című filmet, és emlékszem, ledöbbentem, hogy ilyen van? Akkor még nem tudtam, hogy itt egy korszak végéről, vagy egy korszak paródiájáról, vagy miről is van szó, de nagy hatással volt rám. És persze azért előfordult olyan is, hogy jártunk benn apám öltözőjében. Leesett állal néztük azt a jelmezt, amit előtte még a színpadon láttunk a Csongor és Tünde tudósán. Néztem azt a beütött tökfejet és olyan volt az egész, mint egy vízió.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy a film még a színháznál is nagyobb csoda (volt) a számodra. Miért gondolod így?
Akárki akármit mond, a színész az örökkévalóságnak akar alkotni. Ezt persze meg is teszi színházban is, annak a pár száz embernek a lelkében, akinek aznap este éppen játszik. De ott vége, miközben a film megmarad és valahol tényleg az örökkévalóságé. Arról nem is beszélve, hogy simogatja az ember egóját, ha épp egy hatszor nyolcas vásznon mutatnak közelit róla. A viccet félretéve:
a filmmel olyan helyekre és élményekhez juthat egy színész, ahova egyébként soha, misztikus és sokszor valószerűtlen az egész.
Mondok egy példát: apu egyik filmjében egy vegyészmérnököt alakított és valamiért pont ott voltunk az egyik forgatási napon. Nagy szigor volt ilyenkor, csak messziről nézhettük, nem volt szabad pisszenni se. Bámultuk megszeppenve, távolról az apánkat, akit fura őrült tudósnak öltöztettek, és akinek a jelenet egy pontján lángra lobbant a keze. Képzelheted, milyen volt, amikor egy ponton kinézett ránk oldalra és mosolyogva kiintegetett az égő kezével.
Azt már értem, hogy színésznek, vagy a kívülről bekukkantó gyereknek miért hatalmas élmény egy forgatás. De mit gondolsz, a közönségnek mit tud még adni a mozi egy olyan korban, amikor otthon, a fotel kényelméből is bármit megnézhetünk?
Nagyon sokat. A járvány nagy röntgen volt ebből a szempontból, mert bebizonyosodott, hogy a közösen átélt emberi élménynél nincs jobb. Amíg ez nem volt lehetséges, a mozi és a színház is elszegényedett, hiába lehetett otthon streamelni. Egész más ugyanis együtt ülni a nézőtéren másokkal, az az igazi élmény. Egyébként azt gondolom, hogy itt Magyarországon, de úgy általában, Kelet-Európában nagyon jól állunk: sok film készül, sok filmet és sok színházat is néznek az emberek. Én azt hiszem, néhány nyugati ország sok mindent megadna ezért a kulturális életért.
Ha már klasszikus filmek maratonja: szerinted mi tesz egy filmet klasszikussá?
A klasszikusságot én az időben mérem. Ez nem azt jelenti, hogy egy friss film ne lehetne nagyon-nagyon jó, de hogy „milyen ember lesz belőle”, azt az idő dönti el. Idő, mire kiderül ugyanis, hogy tud-e magán túlmutatni, olyat üzenni, amihez bárhol, bárki tudhat valahogy kapcsolódni.
Mondasz példát pár ilyen magyar filmre?
Rengeteget tudnék. Ha magyar film, akkor a Talpalatnyi föld például. Az Oldás és kötés. Csodálatosak. Az Aranysárkány, amit a nagy fiamnak már mutattam, de a kicsi is látni fogja, mielőtt érettségizik. A Keménykalap és krumpliorr vagy az Égig érő fű. A 20 óra, Az ötödik pecsét vagy A tanú. Utóbbi nem érdemtelenül kultikus, de azt például nem könnyű megmondani, hogy miért éppen ez a film lett ennyire ikonikus.
Mégis mi kellhet hozzá, hogy nagyon betaláljon egy-egy film?
Őszintén: fogalmam sincs. Talán csillagállás kérdése. Kell egy jó alapanyag, fontos a szereplők kiválasztása, a rendezői munka, de éppígy az operatőré is. Aztán amikor ez megvan, jön egy vágó, aki szinte újrarendezi a filmet.
Elképesztően sok érzékenységi pont van egy filmkészítésnél, és hogy ezek úgy álljanak össze, ahogy kell, annak matematikailag igen kicsi az esélye. Mégis rendre megtörténik a csoda.
A Jóisten se tudja, hogyan, még A tanúnál se tudom, pedig arról nagyon sokszor kérdezgetnek, hátha apám révén tudok valamit.
És nem?
Nem. Tőle semmit. Kállai Feri bácsiból később, már a Nemzeti társulatában harapófogóval sikerült kiszedni információkat a forgatásról. Ha feloldódott, elengedte magát, akkor egy-két ponton, hosszas unszolásra mesélt. De nem sokat, talán azért, mert igazából amikor forgatták, akkor ők se tudták hogy ez ekkorát fog szólni. Valószínű egyébként, hogy így a jó, mert hogyha tudná bárki is, hogy épp egy kultfilmet készít, nehéz lenne elviselni a terhet.
Nem csak én gondolom így, tény, hogy valahogy olyan nagyon magyar film A tanú. Nem könnyű azt sem megfogalmazni, miért. Szerinted mi ad karaktert a magyar filmnek?
Szerintem az, hogy van mögötte egy kulturális felépítmény ami teljesen más, mint más nemzeteké. Nekünk, akik tudjuk egy mai filmnek az előzményeit, a Jancsó-féle körsnittet, az érfelvágós művészfilmeket vagy a Megáll az időt, többet, mást mond egy magyar film. Az első pár kocka után van egy olyan szaga, illata, amit lehet, hogy csak mi érzünk, de mi határozottan ki tudjuk szagolni.
A magyar film szeretete összeköt nézőt és filmest, a film- és színházi szakma világából viszont nem mindig összetartásról érkeznek a hírek…
A politikai kultúránk olyan, amilyen és mindenhol iszonyú ellentmondások vannak azok között, akik nem értenek egyet. Én viszont úgy érzem, hogy ez egy forgatáson vagy próbán nem számít, a trollkodás meg előtt-utóbb kiszorul a francba. Nagyon érdekes és sokunkat foglalkoztató kérdés viszont, hogy ezt vagy azt a filmet szabad-e vállalni. Iszonyú nehéz kérdés, főleg, hogy látom, hogy a színházban néha mennyi küzdelemmel jár, hogy egyáltalán létrejöjjön egy-egy produkció, a színész pedig mindig játszani szeretne.
Én úgy gondolom, hogy amikor egy színészt megkeresnek egy filmszereppel, az első gondolata mindig az, hogy úristen, de jó, lehet forgatni.
Ami ezután jön, abban már nagyon sok manipuláció van. Én nem szeretnék eljutni oda, hogy legyenek jobb és baloldali színészek, nem szeretem a gőgöt, de azt se, amikor sok pénzből gagyibbnál gagyibb dolgok jönnek létre, vagy egy óriási költségvetésű filmben alig fizetik ki a színészt. Az például szégyentelen.
Mit gondolsz, klasszikusok lesznek egyszer a mai, akár nagy költségvetésű filmek?
Azt az idő fogja eldönteni. Ha elővesszük pár tíz év múlva a Semmelweis-filmet, a Magyar Passiót, vagy a Petőfi-filmet, egészen pontosan ki fog derülni. Hogy mi válhat klasszikussá, az nem a beletolt pénz mennyiségével és történelmi vagy politikai áthallásaival lesz összefüggésben, hanem azzal, hogy sikerült-e jó filmet csinálni vagy sem. A Klasszikus Film Maraton filmjei már kiállták az idő próbáját, érdemes megnézni őket!
Kiemelt kép: Őze Áron
