Nem titok, hogy nagyon vártam ezt a filmet, főleg amióta a teaser trailer bemutatója alkalmából személyesen is találkozhattam az alkotókkal és Sterczer Hildával. Az ő életének legfájdalmasabb és nehezebb részéről szól a Magasságok és mélységek. Azonban tartottam attól, hogy az eredmény vagy pátoszos giccs, vagy csak a felületet kapargató közhelygyűjtemény lesz, hiszen ez – a veszteség és gyász – tipikusan olyan téma, amivel csak kevesen tudnak mihez kezdeni. Csoma Sándor viszont pont ilyen rendező: első nagyjátékfilmje finoman és érzékenyen mutatja be azt a küzdelmet, ami még a Himalája megmászásánál is nehezebb.
A történetet jól ismerjük, hiszen hatalmas figyelem övezte: 2013 májusában Hilda (Pál Emőke) sokadszorra maradt otthon egyedül két gyerekével, amikor Erőss Zsolt (Trill Zsolt) elindult utolsó expedíciójára. Tudta jól, hogy csíkszeredai férje igazán a hegyekben van elemében, a mászás számára olyan szükséglet, mint másnak a levegővétel. A reptéren újságírók veszik körbe a legsikeresebb magyar hegymászót, és mikor indulnia kell a géphez, már csak egy gyors ölelésre marad idő. Nincs teátrális búcsú, nagy szavak, csupán ennyi, és egy összenézés, amiben minden benne van – az utolsó találkozás. Aztán menni kell, Zsolt a Himalájára, Hilda pedig az oviba, altatni, bevásárolni, tanítani, az életnek mennie kell tovább. Telnek a hetek a megszokott rutinban, de aztán jön az a telefonhívás, amit senki nem akar fogadni: Zsolt a sikeres csúcstámadás után már lefelé ereszkedve eltűnt. Hilda szintén tapasztalt mászó volt, aki a legjobbtól, saját férjétől tanult, így jól tudta, hogy ez mit jelent: ha hamarosan nem került elő, akkor nincs remény. Azt a magasságot és hideget nem bírja ki az emberi szervezet huzamosabb ideig.
A médiában eközben ünnepelték az újabb magyar sikert, Zsolt eltűnését pedig egyáltalán nem kezelték úgy, mint ami különösebb komoly dolog lenne. Mindenki bízott abban, hogy a szófukar székely, aki egyszer már legyőzte a halált, amiért a lábával fizetett, szokásához híven ismét előkerül, és minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. De nem így lett. Az asszony két nap várakozás után élő televíziós adásban mondta ki: férje már nem él. Sokan emiatt hidegnek tartották akkor, mert nem felelt meg a gyászoló asszonyról alkotott elképzeléseknek: nem zokogott, látszólag nem tört össze, hanem ment tovább, és tette a dolgát. Mint ahogy a film elején el is hangzik: a hegymászó tudja és elfogadja, hogy minden egyes lépésen az élete múlik. Ő is pontosan tudta, hogy bármikor megtörténhet az, hogy Zsolt nem jön haza, de más ezzel tisztában lenni, és más átélni, mert van, amire nem lehet felkészülni.
Amiről viszont nem szóltak a hírek, és nem láthattuk, az az, hogy milyen érzés elveszíteni életünk szerelmét, a nagybetűs társunkat?
Hogyan lehet elgyászolni valakit, akinek legfeljebb a ruháit kaphatjuk vissza, a testét nem? Akitől még csak el sem tudtunk búcsúzni? A Valan – Az angyalok völgyéből ismerős Pál Emőke hihetetlenül erős alakításában mindannyian át tudjuk érezni, milyen lehet mindez. Minden benne van egy szemvillanásában, a mozdulatban, amivel amivel magához szorítja első hegymászásuk után a férfit, aki később a férje – az élete – lesz. Nem túlzás azt állítani, hogy minden Emőke alakításán állt vagy bukott, hiszen a kamera gyakorlatilag végig őt követi Csoma Sándor filmjében, méghozzá közelről, így minden apró rezdülésének tanúi lehetünk. A színésznő pedig nemzetközi szinten is hatalmasat alakít: neki köszönhetően látjuk Hilda médiából is jól ismert erejét és tárgyilagosságát, ugyanakkor az esendőségét is, amit senkinek sem mutatott meg. Szememet többször is facsarta a könny, így nem árt, ha készenlétbe helyezünk néhány zsebkendőt szükség esetére. Pedig nem történik semmi olyasmi, amit a hollywoodi filmekben megszoktunk, és Celine Dion sem énekli a hattyúdalát, csak
látunk egy nőt, egy anyát, aki egyedül maradt, és nem tudja, hogy merre induljon, mert a fájdalomtól nem látja az utat.
És bár az egész film a gyászfolyamatról szól, mégis vannak benne olyan részek, amik megtörik az állandó szomorúságot. Mindenki kicsit saját halottjának tekinti Zsoltot, és posztumusz akar belőle egy darabot, ezt pedig néha olyan pátoszosan teszik, mint az egyik kedvenc jelenetemben, amin – a filmbeli Hildával együtt – mi is csak nevetni tudunk. Hiszen a gyász legfőképpen nem a külsőségeken múlik, hogy milyen színű a ruhánk, vagy hány könnycseppet tudunk teátrálisan elmorzsolni minél több kíváncsi szempár láttára – hanem egy nagyon belső és intim folyamat.
Mégis mindenkinek van véleménye arról, hogyan kellene gyászolnia, és egyszerűen nem értik, hogy ő miért nem úgy teszi, ahogy azt elvárnák, emiatt, mint azt a nekünk adott interjújában is elmondta, rengeteg támadást kapott akkoriban. A filmben– amit Csoma Sándor rendező elmondása szerint a Révész Szilvia által készített interjúkötet, A Hópárduc felesége ihletett – láthatjuk, hogy mennyire kemény helyzet ez, és hogy nincsen „jó” vagy „rossz” gyász. Gyász van.
„Ne hisztizz!” – hangzik el az egyik jelenetben, amikor a végletekig elcsigázott Hildára rápirít a férfi (akit szintén zseniálisan alakít Trill Zsolt). Ő pedig összeszedi minden erejét, és teszi tovább a dolgát, mert tudja, ez a túlélés egyetlen záloga.
Aki megáll, az meghal.
Ez a motívum többször is visszaköszön Csoma Sándor alkotásában: amikor Hilda Zsolt halála után is tovább tanít, amikor gondját viseli a gyerekeknek, amikor tökegyedül kicseréli a padlót, amit évek óta ígérgetett neki Zsolt. Nem sír, nem panaszkodik, csak teszi a dolgát, mert nem szabad sírnia, nem szabad megállnia. Még akkor sem, amikor szembesül az emberek és a média ítélkezésével (Fenyő Iván csodálatosan irritáló az intimpistáskodó műsorvezető szerepében). Visszaköszön akkor is, amikor a még óvodás lányának mondja ugyanezeket a szavakat, akinek éppen összedőlt a biztosnak hitt világa, és a saját eszközeivel próbál vigaszt találni egyre kétségbeesettebben. Végül Hilda is rájön, hogy a kislánya más, nem ugyanúgy gyászol és dolgozza fel a dolgokat, mint ő, ettől pedig átértékeli a dolgokat, és végül megengedi magának is, hogy elsírja magát. (Itt megjegyezném, hogy bár a filmek – nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi porondon is) – leggyengébb láncszemei a gyerekszereplők szoktak lenni, ebben az esetben a kislány is nagyon természetes, minden manír nélkül hozza a szerepét.)
A film egyik legszebb mondata, hogy „a csúcson van az ember a legtávolabb az élettől…”. Hildának végül sikerül, és az életet választja: elindul a hegyről levezető útról, ahova Zsolt ment fel. És tudjuk, hogy neki sikerülni fog. Muszáj.
Magasságok és mélységek
Szereplők: Pál Emőke, Trill Zsolt, Nagy Enikő, Fehér Anna, Fenyő Iván, Horváth Lajos Ottó, Tankó Erika, Tóth Ildikó, Egri Ábris és Egri Samu
Írta és rendezte: Csoma Sándor
Fényképezte: Tóth Levente
Producerek: Sümeghy Claudia, Topolánszky Tamás Yvan (JUNO11 Pictures)
Koproducer: Romwalter Judit (SPARKS Camera & Lighting)
Executive Producer: Takács Dániel
Látványtervezők: Kakas Réka, Nyitrai Anna
Jelmeztervező: Nyitrai Karola
Vágó: Márton Dániel
Zene: Balázs Ádám
Bemutató: 2022. szeptember 22. Magyarországon forgalmazza a JUNO11 Pictures.
A cikkben felhasznált képek és kiemelt kép: Juno11 Pictures
