Mit tehetünk szülőként, ha gyermekünk nem találja a helyét az óvodai vagy iskolai közösségben? Hogyan segíthetjük őt mi és a pedagógusok a mindennapokban, hogy kirekesztés helyett elfogadást kapjon a társaitól? Wéber Anikó kereste a választ a kérdésekre.
Zoli más volt, mint a többi diák. Kilógott a sorból, és nem értették meg az osztályában. Pedagógusként láttam, hogy szenved, és hallottam, amikor összesúgnak a társai: „Úgy mászkál, mint egy bűnöző! Rossz gyerek!” Zoli egy idő után már nem akarta megmutatni, mit tud, nem próbált barátokat szerezni, hanem magára öltötte a rossz fi ú szerepét, ami mögött elbújhatott. Holott valójában arra vágyott, hogy elfogadják, elismerjék és szeressék. Magatartászavarával járt az iskolapszichológushoz, konzultáltunk az osztályfőnökével, az anyukájával, és ha az osztályával voltam, igyekeztem külön is sokat foglalkozni vele, és éreztetni, hogy szeretem. Mégis úgy véltem, kicsi vagyok ahhoz, hogy eleget segítsek neki, és azóta is keresem, hogyan lehetne jobbá tenni a hasonlóan perifériára szorult gyerekek napjait.
Titkolózás helyett közös játék
„Ma már szinte minden osztályban vannak olyan diákok, akik valamilyen nehézséggel küzdenek, amely akadályozhatja az iskolai beilleszkedésüket – mondja Gortva Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológus, iskolapszichológus. – Az első legfontosabb lépés, amit szülőként és pedagógusként tehetünk, hogy egyeztetünk egymással és a szakemberekkel, és utánajárunk, mi állhat a gyermek megakadása, nehézsége mögött.
Ha tisztában vagyunk azzal, mi zajlik a lelkében, és miért viselkedik máshogy, mint ami a korának megfelelő lenne, akkor tudunk neki segíteni a beilleszkedésben is. Az egyéni bánásmód, akár az egyéni követelményrendszer és az edukáció elengedhetetlen. Jó, ha ilyenkor a pedagógus mesél az óvodai csoportnak vagy az iskolai osztálynak arról, hogy a társuk miért nem tud valamit ugyanúgy megcsinálni, mint ők. Ha ezt sikerül tisztázni és nem csak a levegőben lóg, akkor a többiek elfogadóbbak és segítőkészebbek lesznek. A titkolózás nem megoldás, ha a közösség nem érti, miért foglalkoznak többet a másik gyerekkel, miért kap ő engedményeket, az irigységet szülhet. A legjobb eszköz a nyitott, befogadó közösség kialakításához és az érintett gyermek integráláshoz a csoportos feladat és játék. A pedagógus törekedhet arra, hogy a nehézséggel küzdő is szerepet kaphasson a csoport életében és a foglalkozásokon. Ehhez természetesen meg kell ismerni a képességeit és az érdeklődését. Ha már látjuk, miben kiemelkedő és ügyes, akkor ezen keresztül bevonhatjuk a közösség tevékenységeibe. Érezheti, hogy ő is része a csoportnak, sikerélménye lehet, és a többiek is észreveszik, milyen ügyes tagja a csapatuknak. Az is létfontosságú, hogy a gyermekeknek felnőttként példát mutassunk, és szülőként, pedagógusként tisztelettel beszéljünk a diákokról és a többi szülőről.”
Sokfélék vagyunk, mint a virágok
„Legtöbbször azért szorulnak a közösség perifériájára a sajátos nevelési igényű (SNI-s) és az átlagtól eltérő fejlődésű gyermekek, mert az ember természetes reakciója, hogy fél az idegentől, és próbálja távol tartani magától az ismeretlent. Így ha valaki a diáktársak számára érthetetlenül, másképp viselkedik, elkezdhetik kerülni – magyarázza Polus Enikő mentálhigiénés szakember, író, fejlesztőpedagógus, mozgásterapeuta, pár- és családsegítő, aki megalapította a Me-Se-Kő Mentálhigiénés Segítő Központot. – Ezért fontos mielőbb megtanítani a gyerekeket arra, hogy eltérőek és sokfélék, de mindannyian különlegesek vagyunk. Ezt az üzenetet kreatív feladatokkal is megtámogathatjuk, például egy osztályfőnökkel virágokat vittünk be az osztályba, és megmutattuk, milyen sokféle virág van, és bár mindegyik gyönyörű, de más kell a növekedésükhöz. A diákok a tanév során gondozhatták a növényeket, és megfigyelhették, hogyan reagálnak a törődésükre. Lényeges arra ösztönözni a gyerekeket, hogy merjenek kérdezni, érdeklődni arról, mit él át a másik, és miben segíthetnek neki. Ha egymás segítségére lehetnek, oldódik bennünk a félelem az ismeretlentől. A pedagógusra hárul az a feladat is, hogy a szülői közösséget edukálja, hiszen előfordul, hogy egy szülő az osztályfőnöki órán hall először arról, mi az SNI. A pedagógusok manapság nagyon túlterheltek, ezért fontos, hogy ők is kérhessenek segítséget a szakemberektől. A munkába érdemes bevonni a szülőket is: nem kell a pedagógusnak mindent egyedül csinálnia, ha beindítja a szülőkben a kreativitást, és megérteti velük, miért fontos a gyermekük jövőjében, hogy nyitottan álljanak a közösség tagjaihoz, akkor tőlük is támogatást kaphat. Az SNI-s gyermek szüleire is nagy teher hárul, amit könnyíthet, ha a diagnosztikai szakvélemény után a fejlesztőkkel konzultálnak. Sokszor tapasztalom, hogy ha a szülőt felruházom munícióval, felvázolok egy jövőképet, kidolgozunk egy tervet, és megtanulja, hogyan söpörje le a játszótéri tanácsadó szülők tekintetét, akkor megnyugszik, és már lesz egy biztos alap, amin a gyermekével elindulhat. Ezért családsegítőként először őket szoktam megtámogatni a diagnózis után, majd konzultálok a pedagógussal is. Ha van egy jó diagnosztikai szakvélemény, az alapján fel tudjuk térképezni, hogyan lehet a gyermek élete könnyebb az iskolában. Olyan apróságoknak tűnő szempontok is fontosak, minthogy hol ül az osztályteremben, mennyi időt kap a dolgozatírásra, milyen ceruzát használ.”
Mit lépjünk, ha bántják?
A tízéves Viktor figyelemzavaros kisfiú, de a tanulási kudarcoknál sokkal jobban megmérgezi a napjait, hogy az osztálytársai bántják.
„Amikor bekísérem őt az iskola kapujáig, néha elkapom a többi gyerek tekintetét. Úgy néznek rá, mintha a fiam földönkívüli volna – panaszolja Renáta, az édesanyja. – A társai rendetlennek és furának mondják, a tanárok nehezen kezelik, nincs rá elég idejük. Sajnálom őt, amiért magányos és kinevetik. A múltkor azt mondta, hogy selejtnek érzi magát, és ettől borzasztóan összeszorult a szívem. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, hogy ő értékes és okos, de szeretném, ha az iskolában is ezt élhetné meg.”
„Csúfolás, bántalmazás esetén elengedhetetlen, hogy a pedagógus határozottan fellépjen, és leállítsa a piszkálódást – figyelmeztet Gortva Zsuzsanna. – Ilyenkor vissza kell integrálni a csoportba az áldozatot és a bántalmazót is, ebben szintén segíthetnek a csapatjátékok, közösségi programok. Az iskolapszichológus is tarthat csoportfoglalkozásokat, osztályközösség-építőt, ahol beszélgetnek az érzelmek felismeréséről és kezeléséről, a bántalmazás megelőzéséről. A szülői értekezleten is részt vehet, ahol összegezheti a tapasztalatait az osztályról, és a szülők is kérdezhetnek tőle. Problémás esetekben szoktam tartani egy szülői értekezletet a foglalkozások előtt, ahol megbeszéljük, mi történt eddig, majd a csoportos foglalkozások után is, hogy lássuk, hová jutottunk, és van-e még teendő. Beilleszkedési problémák esetén egyénileg is nyújthat segítséget a pszichológus, hiszen előfordulhat, hogy azért piszkálják a gyereket, mert éretlenebb az indulatkezelése, vagy rosszul reagál a szociális szituációkra, és ilyenkor az indulatkezelését és a szociális készségeit is lehet fejleszteni. A szülőnek azt tanácsolom, hogy gond esetén először a saját gyerekével beszéljen, és csak ezután a pedagógussal. Fontos, hogy legyen benne jóindulat, mert ha haraggal megy be az iskolába, általában tovább mélyíti a konfliktust a gyerekek között. Érthető, ha a szülő dühös, amiért bántották a gyermekét, de ha higgadtan meséli el a problémáját, előbb tudnak a megoldásokra koncentrálni.”
„Az SNI-s gyermek pszichéjének terhelhetősége alsó tagozatban még nagyon rugalmatlan. Ilyenkor egy bántalmazó helyzet után nem tud pillanatok alatt megnyugodni – mondja Polus Enikő. – Ezért nem célszerű azonnal elkezdeni a konfliktus megbeszélését. Ilyenkor kikapcsol nála a kognitív memória, az érzelmi memória pedig túlfűtötten működik, ezért nem emlékszik pontosan, mi történt, a többiek pedig még azzal is megvádolják, hogy hazudik. Emiatt szükséges a megnyugvásra adott idő. Utána fontos megbeszélni a történteket, de nem vádaskodva, ne a hibást keressük, hanem arról kérdezzünk: ki mire emlékszik?, máskor hogyan kerülhető el ez?, hogyan segíthetitek ebben egymást?.”
