Talán mindnyájan ismerjük az interneten keringő videós összeállításokat azokról az apukákról, akik hallani sem akartak a családban kutyáról, majd amikor beadták a derekukat, a kutya első számú rajongóivá váltak, és nem győzték dajkálni és az ágyba szoktatni őket. A kutyakérdés, miszerint legye-e vagy nem, előbb-utóbb szinte minden családban előjön, illúziói azonban senkinek ne legyenek: a családi kedvencről nem a gyerekek fognak gondoskodni.

Szakértők szerint leggyakrabban 5 és 7 éves között jelenik meg a gyerekek kívánságlistáján a kutya. Vannak családok, ahol fokozatosan kerül elő a téma, van, ahol teljesen hirtelen. A lehetőségek száma végtelen. Bár nagyon sokféle állat van, akiből családi kedvenc válhat, ezek közül minden bizonnyal a kutya az, aki a legnagyobb elköteleződést kívánja, cserébe viszont ő is adja a legtöbbet. (Mondom ezt kutyásként. A macskások lehet, hogy vitatkoznának ezzel.)

Vannak családok, ahol a szülők – ameddig csak lehet – szeretnék ezt megúszni, és az aranyhalnál tovább nem kívánnak merészkedni. Tapasztalataim szerint azonban ahol megjelenik egy akvárium, ott előbb-utóbb egy kalitka és/vagy egy terrárium is megjelenik, és a kicsitől a nagyobbak felé haladva állatokkal népesül be a lakás. Gyerekkoromban mi is hallal kezdtük, aztán jöttek a pintyek. Őket követte a papagáj, majd még egy, és végül még egy, akit az utcán találtunk. Mi a hörcsögöt és egyéb rágcsálókat sikeresen átugrottuk, míg végül 8 éves koromra megérkezett A KUTYA. Meggyőződésem, hogy a szüleim szentül hitték, hogy ezek a félmegoldások segítenek nekünk elfelejteni, mit is szeretnénk, de valójában csak egyre közelebb vittek hozzá. Egy kutyához képest ezek az állatok sokkal kevesebb gondoskodást igényelnek, de azért valamennyire bepillantást adnak a gyerekeknek is, hogy mit jelent felelősséggel tartozni egy olyan élőlényért, akinek az élete tőlünk függ. 

Állatból családtag

Amikor egy családban felüti a fejét a kisállat utáni vágy, nagyon fontos kérdés, hogy a szülők állatokkal vagy nélkülük nőttek-e fel. Akinek nem volt soha kutyája, annak legtöbbször fogalma sincs, mit jelent felelősen együtt élni vele.

Ebből a szempontból

a kutya hasonlít a gyerekre. Aki nincs rá felkészülve, annak sok-sok meglepetést okozhat. És aki fel van rá készülve, annak is.

Túl azon, hogy a kutyát sétáltatni kell, télen-nyáron, ha esik, ha fúj, ha van kedvünk, ha nincs, ennél valójában sokkal többre van szüksége. Azon felül, hogy szeressék, vannak más igényei is: szereti a feladatokat, imád játszani, és nagyon szeretné, hogy kellő figyelmet kapjon. Sajnos van, hogy megbetegszik és extra törődést kíván, és ami a legrosszabb, előbb-utóbb megöregszik, és akkor az is lehet, hogy sokkal több lesz vele a feladat, mint azelőtt. De ezt is szeretettel és türelemmel kell majd végigcsinálni. 

Aki kutyával nőtt fel, az ezt tudja, és valószínűleg másképp is áll a kutyakérdéshez, mint zöldfülű szülőtársai. Az általános tapasztalatom az, hogy akinek már nőtt a szívéhez kutya, az alapvetően egész életében igényelni fogja, hogy legyen kutyája. Nyilván egy kiskedvenc halála után a legtöbb gazda azt mantrázza, hogy soha többé nem akar kutyát, de ez valójában azt jelenti, hogy soha többet nem akar elveszteni egy kutyát. Aztán előbb-utóbb ezt a mantrát felülírják a szép emlékek, és megjelenik a következő eb. Annak a szülőnek, akinek volt gyerekkorában kutyája, valószínűleg nincsenek illúziói, és pontosan tudja, hogy ha a gyerekei kutyát akarnak, akkor hiába ígérgetnek fűt-fát, a felelősség az övé lesz. És ez így természetes.

Ne legyenek illúzióink, kire hárul majd a munka nagy része. (Fotó: Getty Images)

A gyerekek és a felelősség

„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – Antoine de Saint-Exupéry világraszóló gondolatát már alsó tagozatban megismerik a gyerekek, de ez nem jelenti azt, hogy értik is. Egy 7-9 éves, de egy 13-15 éves gyerektől sem várható el, hogy fel tudja mérni a kutyatartással járó felelősség súlyát. Ez egy felnőttnek is nagy feladat, és az esetek legnagyobb részében hiba azt feltételezni, hogy a gyerekünk készen áll egy ekkora elköteleződésre.

Aki találkozott már olyan gyerekekkel, akik éppen intenzíven szerettek volna kutyát, az tudja, hogy ilyenkor bármilyen ígéretre képesek. És valószínűleg maguk is elhiszik, hogy igen, le fogják vinni a kutyát iskola előtt hajnalban, akkor is, ha esik az eső. Igen, fognak vele játszani, igen, nem maradnak majd bent a suliban lógni a többiekkel, hanem sietnek haza, hogy ne legyen egyedül. És igen, persze, ez így marad akkor is, ha majd kamaszok és még nagyobbak lesznek, és a szabadidejüket házon kívül akarják majd eltölteni.

A valóság az, hogy nem, nem fogják levinni suli előtt a kutyát az esőben, és amikor elmúlik a kezdeti lelkesedés, már nem fognak hozzá haza sietni, és nem fognak programokat lemondani miatta.

És ez nem azért lesz így, mert nem szeretik a kutyát. Hanem azért, mert egy ekkora elköteleződés nem várható el egy gyerektől, akinek sokszor az is nehezére esik, hogy összeszedje magát reggel, és beérjen az iskolába, vagy aki egyik különóráról rohan a másikra, és alig áll a lábán, mire lemegy a Nap, vagy aki szerelmes lesz, és egyetlen vágya, hogy egy padon enyelegjen a szerelmével egész délután. És még sorolhatnánk. 

Ugyanakkor egy kutya kiváló eszköze lehet annak, hogy gyerekünkből felelősségteljes felnőttet neveljünk. Felelősnek lenni nem veleszületett képesség, hanem egy olyan készség, amelyet folyamatosan fejleszteni kell. Egy kutya, vagy ebből a szempontból bármilyen más házi kedvenc nagyon jó eszköz arra, hogy a gyerek megtanulja, mit jelent valakiről gondoskodni, és ebben ne csupán azért vegyen részt, mert kötelező, hanem legyen saját indíttatása. Egy állat szeretete épp elég indíttatás. Az azonban, hogy az egész felelősséget a gyerek vigye a hátán, teljesen irreális elképzelés. Ezt minden szülőnek jó tudnia, mielőtt beadja a derekát. Tehát amikor az a helyzet áll elő, hogy a gyerek kutyát akar, akkor egy ennél sokkal fontosabb kérdésre kell őszintén válaszolni: akar-e kutyát a szülő? Mert a kutya, az esetek legnagyobb részében, az ő kutyája lesz. Legalábbis ami a feladatokat illeti. 

Fel lehet erre készülni?

Persze vannak kivételek, és valóban léteznek olyan gyerekek, akik a világ legtörődőbb gazdáivá válnak. De ez nagyobb részben inkább akkor történik meg, amikor egy gyerek olyan családba születik, ahol eleve van kutya. Aki kutyával nő fel, az nagy valószínűséggel nagyobb korában is igényli majd a négylábú társat, és ez így lesz élete végéig. Neki nem kell megtanítani, hogy mit jelent gondoskodni egy másik élőlényről, mert számára teljesen természetes lesz. Neki valószínűleg nem fog alább hagyni a kezdeti lelkesedése, mert nem okoz majd neki meglepetést, mennyi feladat és mennyi nem várt fordulat érkezik egy új kutyával. A sok meglepetést részben azonban akár el is lehet kerülni, ha próbára tesszük gyerekünket, és persze saját magunkat is azzal kapcsolatban, mennyire állunk készen egy új jövevény érkezésére. Hasznos teszt lehet például, ha „kölcsön kérünk” egy kutyát, azaz elvállaljuk egy barát kedvencét, amíg például ő elutazik. Néhány egybefüggő éjjel és nappal jó lecke lehet, és segít felmérni a kutyával járó feladatokat is. Szintén hasznos lehet jelentkezni a különböző menhelyek által meghirdetett önkéntes sétáltatásokra is. Így a család nemcsak klassz kutyákat és a sétáltatás rutinját ismerheti meg, de többszörösen átélheti azt a sokak által hirdetett nézetet, miszerint a kutya jobb emberré tesz minket. Nekünk nincs más dolgunk, mint készen állni rá. Amennyire csak lehetséges.

Kiemelt kép: Getty Images