Nuala Walsh viselkedéskutató a Psychology Today-en publikálta legutóbbi munkáját, amelyben részletesen foglalkozik a szóban forgó problémával. Mint írja, amiatt is tartja kifejezetten érdekesnek II. Erzsébet esetét, hogy a nő igen tisztes kort megélt, 96 éves volt elhunytakor, ráadásul a körülötte élők évtizedek óta készültek már rá lelkiekben (és gyakorlatban, különböző forgatókönyvekkel egyaránt), hogy pontosan mi fog történni, ha egyszer bekövetkezik az elkerülhetetlen. Mégis, napokon keresztül megtörve gyászolták a néhai királynőt. 

A tanulmány szerint az idegeneket együtt gyászoló tömegek jelensége több, különböző pszichológiai tényező együttes hatásával magyarázható – ezek közül elsődleges az ismertség. A mai korban

a média fejlődésének köszönhetően gyakran ismerősként tekintünk azokra a hírességekre, királyi családtagokra, sportolókra vagy zenészekre, akiknek fotójával nap mint nap találkozunk a képernyőkön és az újságokban.

A tévés hírolvasókhoz vagy a kedvenc színészeinkhez hasonlóan az uralkodói személyek is életünk és otthonunk szerves, rendszeresen visszatérő elemeiként léteznek körülöttünk – jóllehet valójában teljesen idegenek számunkra. Ez a távolságtartás és misztikum, ami őket mégis körüllengi, azt biztosítja, hogy még jobban megrendítsen bennünket, ha egyszer csak elveszítjük őket a mindennapjainkból. Amikor valaki vagy valami, ami mindig is a létezésünk része volt, eltávozik, az a stabilitás elvesztését, rémisztő bizonytalanságot jelent egy amúgy is instabil világban.

És ha már a veszteségnél tartunk: egy személy hirtelen eltávozása amiatt is intenzívebb reakciót válthat ki egyesekből, hogy az újabb haláleset feltépi korábbi sebeiket, és egyfajta gyászlavinát indít el a lelkükben. A tanulmány szerint II. Erzsébet királynő valószínűleg sokakat emlékeztetett néhai édesanyjukra vagy nagymamájukra, akiket esetleg szintén újra elgyászoltak – ezúttal a királynővel együtt. Stephen Coleman, a Leedsi Egyetem politikai kommunikáció professzora szerint egy uralkodó halála egy tündérmese kiábrándító és végleges befejezésével ér fel. Olyan ez, mint amikor a kedvenc sorozatunk véget ér, és hirtelen megszakad a kapcsolatunk kedvenc szereplőinkkel – ez szintén a szeparációs szorongás egyik jól ismert formája. 

Azzal együtt azonban, hogy egyik embertársunktól végleg elszakadunk, a gyászban sokakkal közösséget vállalhatunk. A királynő halálakor például minden társadalmi osztály, különböző világnézetű, ízlésű és vagyoni helyzetű emberek is ugyanabban az érzésben osztoztak egymással – ezáltal pedig egyenlőnek érezhették magukat a többiekkel. 

Gyászolók virrasztanak Londonban 2022. szeptember 19-én – Fotó: May James/SOPA Images/LightRocket via Getty Images

Persze olyanok is vannak, akik amiatt vállalnak közösséget nagy tömegekkel, mert ezáltal erősítik magukban annak az érzetét, hogy ők is tanúi, mi több, résztvevői a nagybetűs történelemnek. Stephen Reicher professzor így foglalta ezt össze: „A tömeg növekvő jelentősége egyre inkább a tömeghez való csatlakozás okává vált, ami hógolyóhatást váltott ki. A tömegben lenni nem csak arról szólt, hogy tanúja legyél a történelemnek; arról szólt, hogy történelem legyél!”. Szintén ehhez hasonló esemény volt a napokban Roger Federer búcsúmeccse – amelyet azok közül is sokan figyelemmel követtek, akiket egyébként soha nem érdekelt a tenisz. 

A FOMO, azaz a félelem, hogy kimaradunk valamiből, ugyanígy arra ösztökél bennünket, hogy virtuálisan elkísérjük a királynő testét utolsó útjára (még akkor is, ha valójában csak fél füllel, munka közben, a szomszédos nappaliból átszűrődő tévéközvetítést hallgatjuk). Ha teljesen kihagynak valamit, vagy lemaradnak valamilyen fontosnak vélt eseményről, az érzelmileg destabilizálja az erre érzékeny személyeket.

A gyász (amit mindenki máshogy él meg, és máshogy mutat ki) tehát nem más, mint egyfajta emlékeztető, amely mindnyájunk figyelmét az emberség fontosságára irányítja, és amelynek segítségével biztonságosan felfedhetjük érzékenységünket a nagyvilág előtt. Még akkor is, ha történetesen egy idegenről van szó.

Kiemelt kép: Getty Images