A műalkotást 1884-ben, a Párizsi Szalonban mutatták be, ahol hatalmas botrányt okozott (a képet megtekintő közönség sorai közül állítólag csak úgy röpködtek a válogatott káromkodások), ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a festmény eredetileg nem pontosan úgy nézett ki, ahogyan most láthatjuk a Metben…

„Úrinő létére…”

Az eredeti festmény a büszkén viselt, „leesett” pánttal – Kép forrása: Artble via Wikipedia

A Párizsi Szalonban bemutatott, eredeti képen a modell mélyen dekoltált, testre simuló ruhájának jobb pántját ugyanis a nő válláról lecsúszva örökítette meg Sargent. „Még egy mozdulat és a ruha leesik viselőjéről!” – méltatlankodott a Le Figaro című lap kritikusa akkoriban; a Times pedig egyszerűen azt írta: a kép olyan borzalmasan túlzó, hogy gyakorlatilag egy karikatúrával ér fel. Nem csak a huncut pánt verte ki a biztosítékot azonban a korabeli erkölcscsőszöknél! A nő vakítóan fehér homlokához, dekoltázsához, vállaihoz és karjaihoz képest feltűnően vörös füle, kihívó testtartása a kor mércéi szerint meglehetősen közönségesnek mutatták őt – de még csak nem is ez volt az alkotók legnagyobb bűne!

Hanem az a szokatlan és arcátlan tény, hogy a modell ránézésre és bizonyíthatóan a társadalmi elit tagja, mi több, férjezett tagja volt (ezt  bizonyítja, hogy a képen karikagyűrűt visel, és arisztokrata vonásai is erős hangsúlyt kapnak), és bár a festmény címe nem leplezte le őt, a teremben mindenki számára egyértelmű volt a kiléte. A párizsi felső tízezer tagjai első blikkre azonosították a francia arisztokrata körök egyik legnépszerűbb, hírhedten csapodár alakját: Virginie Amélie Avegno Gautreau-t, a képet pedig az ő könnyed erkölcseivel való kérkedésként értékelték. 

A modell

Virginie Amélie Avegno 1859-ben, New Orleansban született. Édesapja az 1862-es amerikai polgárháború konföderációs tábornoka volt, anyai nagyanyja a Parlange ültetvény létrehozója, a nagyi testvére pedig Charles Parlange louisianai szenátorként és bíróként tevékenykedett. Amélie tehát egy átlagosnak semmiképpen sem mondható, felső osztálybeli családba született. Édesapja polgárháborúban történt halála után édesanyjával elhagyták az Egyesült Államokat, és 1867-ben Franciaországban telepedtek le. Mivel megtehették, Amélie jónevű francia iskolákban tanult – kifejezetten abból a célból, hogy a francia elit befogadja őt köreibe.

Kortársai a feltűnően csinos lányt gyakran nevezték (némi éllel) „professzionális szépségnek” – mivel különleges adottságait köztudottan úgy kamatoztatta, hogy azáltal a társadalmi létrán feljebb jusson. Így ment hozzá fiatalon egy gazdag párizsi bankárhoz is, bizonyos Pierre Gautreau-hoz. 

Virginie Amélie Avegno Gautreau legendás szépségével kapcsolatban az amerikai festő, Edward Simmons egyszer úgy fogalmazott, hogy „annyira szép, hogy egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne fürkésszem úgy, ahogy egy vadat szokás” – és ezzel nem volt egyedül. Amélie előkelő vonásai, homokóra alakja, valamint erős, kontrasztos sminkjei (hajára és szemöldökére hennát, bőrére levendulaszín púdert tett – rossznyelvek szerint arzénezte is magát az áhított tejfehérség elérésére) sokak érdeklődését felkeltették – ő pedig férjes asszonyként sem sütötte le pironkodva szemeit a hódolói pillantások kereszttüzében. Félrelépései legendásak voltak, Léon Gambetta politikus, Ferdinand de Lesseps diplomata és a neves nőgyógyász, Samuel-Jean Pozzi is híres hódításai közé tartoztak.

Amélie Gautreau szépségének csodájára jártak kortársai, képzőművészek taposták egymás sarkát, csak hogy megörökíthessék a gyönyörű nőt, aki azonban keveseknek volt hajlandó modellt ülni. John Singer Sargent ezen ritka szerencsések egyike volt.

A művész egy barátjához írt levelében igen magabiztosan fogalmazott terveiről: „Nagy vágyam, hogy megfessem őt, és van okom azt hinni, hogy meg is engedné, csak arra vár, hogy valaki hódoljon szépségének. Ha jó vagy nála, és esetleg összefuttok Párizsban, kérlek, említsd meg neki tehetségemet”. 1883-ban a nő valóban elfogadta a mester felkérését – talán amiatt is, hogy sorstársának érezhette a férfit, hiszen mindketten Amerikából érkeztek Európába és nem kevés fáradozásukba került az itteni beilleszkedés.

Az alkotó

Sargent 1856-ban, Olaszországban, amerikai család sarjaként született. Édesapja orvosként tevékenykedett, édesanyja pedig igyekezett kivívni a felsőbb társadalmi körök elismerését – gyakran lyukra futott azonban, befogadás helyett pedig inkább megvető szánakozást váltott ki a rátarti többségből. A család sokat utazott Európa-szerte, de mindenhol kívülállónak számítottak – úgy nemzetiségi, mint gazdasági szempontból.

Ennek ellenére Sargent édesanyja gondoskodott arról, hogy fia egy nagynevű franciaországi műteremben képezze magát. Először 1877-ben nevezett be a Párizsi Szalon kiállítására, gyermekkori barátja, Frances Sherborne Ridley Watts portréjával – amellyel azonnal nagy sikert aratott, robbanásszerűen debütált a korabeli francia művészeti életben. Jövedelmező karriert futott be felső osztálybeli nők megfestésével, Madame Gautreau-t azonban saját elhatározásából, nem pedig rendelésre festette meg. 

A botrány után elhagyta Franciaországot, majd Londonban és Amerikában dolgozott tovább, ahol igen sikeresnek számított, kora legelismertebb művészei közé tartozott. A Madame X-et 1905-től kezdődően több kiállításon is szerepeltette, majd 1916-ban (majdnem harminc évvel annak elkészülte után) tudta csak eladni a Metnek – ahol azóta is őrzik. A múzeum vezetőinek küldött kísérőlevelében Sargent úgy fogalmazott festményéről, hogy „feltehetően a legjobb dolog, amit valaha készítettem”.

A festmény „javított változata” egy kiállításon a londoni Nemzeti Galériában 2006. február 20-án – Fotó: Michael Stephens – PA Images/PA Images via Getty Images

A mű

Sargent anno majd egy egész évig dolgozott mesterművén. Legendásan nehezen tudott Madame Gautreau képmásával haladni, a nő ugyanis amennyire szép embernek, legalább annyira problémás modellnek bizonyult. Aktív szociális élete miatt csak rendszertelenül ért rá órahosszat ücsörögni a festőállvány mögött, de amikor vette is a fáradságot, hamar elunta magát, mocorogni kezdett, ami miatt a festő „lusta, megfesthetetlen szépségként” hivatkozott rá.

Felismerve, hogy nehezített pályára tévedt, Sargent júniusban a nő bretagne-i birtokán rendezkedett be, hogy a nagyvárostól távol, nyugodt körülmények között dolgozhassanak együtt. Az „alkotótábor”, bár szintén akadályokkal teli volt (Amélie négyéves lánya, édesanyja és vendégei is gyakran elterelték a nő figyelmét), összességében igen eredményesnek bizonyult: a festő több mint harminc, jól sikerült vázlatot skiccelt fel modelljéről (ezek közül a lentebb látható Madame Gautreau Drinking a Toast eredetije például a bostoni Isabella Stewart Gardner Museumban tekinthető meg) – év végére pedig el is készült fő művével. 

John Singer Sargent: Madame Gautreau Drinking a Toast – Fotó: Barney Burstein/Corbis/VCG via Getty Images

Mindketten büszkék voltak a végeredményre, Amélie édesanyja azonban már a Szalonban könyörögni kezdett azért, hogy vegyék le a festményt a falról – mindhiába. Jó megérzései voltak az anyának, a kép, ahogyan már említettük, hatalmas botrányt keltett, a modell és az alkotó sorsa pedig fordulóponthoz érkezett: Amélie Gautreau-t kitaszította korábbi közege, a párizsi elit, ő maga örökre visszavonult a társadalomból – Sargent pedig, miután a „leesett” pántot a társadalmi nyomásnak engedve mégis a nő vállára igazította, Párizsból Londonba költözött, és ott is élt élete végéig.

A festmény utóélete

Amennyire utálták azonban anno, manapság legalább annyira közkedveltnek számít ez a festmény. Napjainkban százezrek járnak a mű csodájára és hüledeznek a gyönyörűségétől, de még a festmény vázlatait is nagy figyelem övezi: egyik befejezetlen változata például a londoni Tate Britain múzeumban látható – de más festők Madame Gautreau-ról készült képei is igen népszerűek.

A ruha

Fotó: Couture Allure Vintage Fashion Blog

Több kritikus kiemeli a fekete ruhát, mint a festmény legjelentősebb elemét. 1960-ban a világhírű, kubai-amerikai divattervező, Luis Estévez egyik költeményét is a képen látható fekete ruha inspirálta, amelyet aztán a Madame X-nek öltözött Dina Merrill mutatott be Milton H. Greene fotóján, az 1960. január 11-ei Life magazin címlapján.

Hét évvel a botrány után Gustave Courtois festette meg a botrányhőst, ráadásul ugyanúgy profilból, a válláról leomló ruhában – ennyi idő elteltével azonban megkopott a varázs, és a kompozíció már nem váltott ki különösebben viharos reakciókat a megtekintőiből. 1897-ben ismét újraalkották a képet: ezúttal Antonio de La Gándara örökítette meg a neki háttal, fehér ruhában pózoló Amélie-t (állítólag ez a változat volt a modell kedvence az összes őt ábrázoló kép közül).
A Madame X-et tehát napjainkban igazi remekműként tartják számon a kritikusok és a közönség egyaránt, és elismerően bólogatnak a pazarul kivitelezett ecsetvonások, az anyagok részletgazdagsága és élethű ábrázolása, valamint az erős kontraszt láttán – hab a tortán, hogy sokak szerint a kompozíció szempontjából még előnyösebb is volt az eredeti, lelógó pántos ábrázolás… Bármi is legyen az igazság, a tények önmagukért beszélnek: a Madame X az 1884-es Párizsi Szalonkiállítás legemlékezetesebb darabja, amely a mai napig heves érzelmeket és gondolatokat ébreszt megtekintőiben – mintegy másfél évszázaddal elkészülte után is.

Kiemelt kép: John Singer Sargent (1856–1925), Madame X (Madame Pierre Gautreau), 1883–4, olaj-vászon, 243.2 x 143.8 cm (95.7 x 56.6 in), Metropolitan Museum of Art – Fotó: VCG Wilson/Corbis via Getty Images