(A cikk spoilereket tartalmaz a Monster: The Jeffrey Dahmer Story című sorozatról)
Magyarországon is nézhető már a Netflix legújabb, sorozatgyilkosos sorozata, a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-történet. Jeff Dahmer hátborzongató sztoriját mindenki ismeri, akit valamilyen szinten érdekelnek a sorozatgyilkosok, vagy az, hogy mégis mi tesz valakit gyilkossá. A fiatal férfi 17 férfit és fiút gyilkolt meg 1978 és 1991 között az USA-ban, Wisconsin államban. Áldozatainak többsége afroamerikai származású volt (de akadt közöttük dél-amerikai és ázsiai is), akik az LMBT közösségből kerültek ki, így a hatóságok számára leginkább láthatatlanok voltak, nem is foglalkoztak eltűnésükkel. Ráadásul annak sem hittek, aki a legtöbbször próbálta jelezni, hogy valami szörnyűséges dolog történik Jeffrey Dahmer lakásában: a 90-es évek elején a gyakran még csak nem is titkoltan homofób és rasszista rendőrök szemérmetlenül figyelmen kívül hagyták egy színes bőrű nő bejelentéseit.
Nem tudjuk elfordítani a fejünket
Jeffrey Dahmer azért lett az egyik leghírhedtebb sorozatgyilkos, mert a gyilkosságon túl elképesztően hátborzongató és beteges dolgokat vitt véghez: a nemi erőszak mellett kínozta is áldozatait, egy időben zombit próbált csinálni belőlük, mégpedig úgy, hogy egy fúróval fúrt lyukon át sósavat fecskendezett a homloklebenyükbe. Az áldozatok testét feldarabolta, majd savban oldotta fel, ezen kívül pedig nekrofiliát is elkövetett, sőt a tabuk másik nagy tabuját is megtörte: evett is áldozataiból. Ezért aggatta rá a sajtó a milwaukee-i kannibál nevet.
Dahmer áldozatai (Kép: Netflix)
Története tehát sok szempontból felfoghatatlan, és ezt a felfoghatatlant boncolgatja az új filmsorozat, ami egy eddigi hiányt is pótolni akar: a korábbi, elsősorban a gyilkosok beteg világára és tetteik minél iszonyúbb bemutatására összpontosító szériák helyett ebben nemcsak azt ismerjük meg, hogy hogyan haladt egy kicsit furcsa, de aranyos kisfiú a magány és elhanyagolás, a korai alkoholizmus és a titkolni kényszerült szexuális orientáció okozta frusztráltság lépcsőfokain a szörnyeteggé válásig, de áldozatait is kicsit jobban megismerhetjük, illetve a Jeffrey környezetében élő emberek küzdelmeibe és fájdalmába is betekintést nyerhetünk.
Sokan rótták már fel az ilyen popkulturális alkotásoknak, hogy a gyilkost idealizálják, emelik sztárrá, pedig a történetek igazi hősei az áldozatok és családtagjaik, illetve azok az életben maradtak, akiket a gyilkos tettei érintettek – és traumatizáltak mindörökre.
Az áldozatok nevei legtöbbször a süllyesztőbe kerülnek, gyilkosaik arcát és nevét viszont örökre őrzi az emlékezet. Brenda Carol Ball vagy Melissa Smith neve nem mond semmit – gyilkosukat, minden sorozatgyilkosok leghíresebbikét, Ted Bundyt viszont túlságosan is jól ismerjük. Bundy és sok más sorozatgyilkos (főleg, ha viszonylag előnyös külső tulajdonságokkal rendelkeztek) a letartóztatásuk után szinte rögtön sztárrá váltak, tömegével kapták a szerelmes leveleket. A gyilkosokról dokumentum- és félfikciós filmsorozatok készülnek, tetteiket újra és újra, mindig „soha nem látott, hihetetlen és borzalmas” fotókkal adják el és elő, az életben maradt rokonok lelkében újabb és újabb sebeket tépve fel ezzel. Végülis persze nem meglepő, csak éppen nem igazságos, mindenesetre a gyilkosok azok, akik megmozgatják a fantáziánkat. Scott Brown, a Drew Egyetem kriminológus professzora és a Why We Love Serial Killers (Miért szeretjük a soroztagyilkosokat) című könyv szerzője így írt erről a Time magazinban: „A sorozatgyilkosok ugyanúgy izgatják az embereket, mint a közlekedési balesetek, a vonatszerencsétlenségek vagy a természeti katasztrófák. A közönség irántuk érzett rajongása az erőszak és a szerencsétlenségek iránti általános fixáció sajátos megnyilvánulásának tekinthető. Más szavakkal: egy sorozatgyilkos tettei borzalmas látványt nyújthatnak, de a közönség nagy része egyszerűen nem tud elfordulni a látványtól.”
Jeffrey Lionel Dahmer rendőrségi fotója 1991-ből (Fotó: Curt Borgwardt/Sygma via Getty Images)
Ez egyszerűen kegyetlen
Mindent persze nem lehet kellő módon bemutatni 10 részben, és Ryan Murphynek (író, producer – Amerikai Horror Story, Glee Sztárok leszünk, Hollywood stb.) és csapatának is döntenie kellett, mi fér bele a saját narratívájukba. A Szörnyeteget is érik amiatt kritikák, hogy igenis nagyobb teret kellett volna, hogy kapjanak benne az áldozatok, és kisebbet Jeffrey gyilkossági módszerei, és noha ez a sorozat azt állítja, hogy az áldozatok emlékére készült, a beszámolók szerint az áldozatok rokonait nem is értesítették róla, hogy tervben van a történet egy újabb feldolgozása. Az egyik áldozat unokatestvére, Eric Perry a sorozat kikerülése után Twitter-bejegyzéseiben ki is fejtette, hogy kegyetlenségnek tartja, hogy mindig újra előkerül a téma:
„Az unokatestvéreim pár havonta egy rakás hívásra és üzenetre ébrednek, és egyből tudják, hogy jött egy újabb Dahmer-projekt. Ez egyszerűen kegyetlen”
– írta. És ha mindez nem lenne elég, a sorozat végén a Netflix máris ajánlja a Dahmerről szóló saját dokumentumfilm-sorozatát is, amely október 7-én debütál, és amelyről megint csak azt ígérik, hogy eddig nem látott tanúvallomásokkal sokkolják majd az arra fogékonyakat.
A Szörnyetegnek az viszont vitathatatlanul az egyik erőssége, hogy mivel vissza-visszatekint a gyerek Dahmerre, a nézők szembesülnek vele, hogy mennyire fontos a nevelés, hogy mennyire fontos volna odafigyelni egymásra, és leginkább a gyerekeinkre, hiszen a gyilkosokat gyakran saját környezetük alakítja azzá – ha másként nem is, a figyelmeztető jelek figyelmen kívül hagyásával. A néző szinte könyörög a szülőknek, hogy „hé, vegyétek már észre! Hé, beszéljetek már vele! Hé, hé!” De ahogy a néző, úgy a gyerek, majd tinédzser Jeffrey Dahmer segélykiáltásai is némák maradnak, így zavartalanul haladhat afelé, hogy sötét gondolatai végül gyilkosságban manifesztálódjanak. Természetesen nem lesz mindenkiből szörnyeteg, aki gyerekként olyasmiket él át, mint Jeffrey Dahmer, főleg, hogy ő egy igazi rejtély a pszichiáterek számára – a vele kapcsolatos összes tanulmány próbálta magyarázni pszichopátiáját, de máig nem képesek teljes egészében megérteni viselkedési mintáit. Különféle pszichés- és személyiségzavarok különleges együttállása kellett ahhoz, hogy azzá váljon, ami, a sorozatgyilkosok történetének egyik legborzalmasabb bűnelkövetőjévé.
Glenda Cleveland szomorú, majdnem igaz története
A szépia tónusú film már színvilágában is nagyon nyomasztó, egyes jelenetei pedig odáig mennek, hogy szinte öncélúan mutatják az erőszakot, ezért ez esetben érdemes komolyan venni a 18-as korhatár besorolást. Már-már az exploitation (a szó jelentése: kizsákmányolás) filmek juthatnak eszünkbe, amelyek teljesen öncélú, a néző tudattalan elvárásaira építő – és azt kihasználó – motívumokat használnak, például olyan dolgokat ábrázolnak, amelyekre a történet szempontjából nem volna szükség, csupán a megbotránkoztatás, sokkhatás elérése a cél. Ez egyeseknél tényleg nagy negatívum lehet, ami viszont megint a sorozat előnye, hogy átérezhetjük általa a Dahmer körüli emberek nyomasztó, sőt őrjítő tehetetlenségét. Ebben nagy szerepe van a színészeknek is (a Dahmert alakító Evan Peters kétségtelenül hátborzongató, de gyakorlatilag minden szereplő remek munkát végez), akik jól adják át, micsoda tragédia volt ezeknek az embereknek a sorsa. A szülőké, az áldozatok rokonaié és a szomszédoké, például Glenda Clevelandé. Az ő szála különösen hangsúlyos a sorozatban, bár történetét több ponton is megváltoztatták a filmesek.
Glenda Cleveland a megyei tanács kitüntetésének napján (Fotó: Milwaukee Journal Sentinel archív) és Niecy Nash mint Glenda Cleveland a Szörnyeteg című sorozatban (Fotó: Netflix)
Glenda (Niecy Nash alakítja) a sorozatban Dahmer szomszédja, aki sokat panaszkodik a házmesternek a férfi lakásából áradó bűzre, hallja a fúró, a fűrész, a bárd hangját, férfiak kétségbeesett kiáltását, és fáradhatatlanul próbálja jelezni nemcsak a háziúrnak, de rendőrségnek is, hogy szomszédjában bizony nagyon nagy problémák vannak.
De sikertelenül kongatja a vészharangot, a szőke, jóvágású Jeffrey Dahmer szava mindannyiszor többet ér az akadékoskodó fekete szomszédénál.
Glenda Cleveland valóban létezett (most már csak múlt időben, hiszen 2011-ben, 56 éves korában keringési zavarok és magas vérnyomás miatt elhunyt), de valójában nem Dahmer szomszédjában, hanem annak lakásához közeli épületben élt. Nem érezte a lakásából áradó szagokat, nem hallotta a zajokat – viszont ő volt az, aki az egyik leghihetetlenebb és legszerencsétlenebb szituációban részt vett. A sorozatban tehát ő egyfajta keveréke, szintézise a Dahmer szomszédságában lakóknak, benne gyúrták össze a filmkészítők a gyilkos körül élő emberek különböző élményeit. Sőt, még az is előfordult, – mint ahogy a filmben is – hogy Dahmer egy lakót (bizonyos Pamela Basst) húsos szendviccsel kínált – csak éppen az sem Glenda volt. Hogy mégis az ő neve lett a lakókörnyezet szimbóluma, az a már említett szerencsétlen és szívszaggató eset miatt történt.
Nicole Childress 2021-ben. (Fotó: screenshot az Investigation Discovery dokumentumfilmjéből)
Glenda a lányával, az akkor 18 éves Sandra Smith-szel és annak unokatestvérével, az akkor 17 éves Nicole Childresszel épp a ház előtt szálltak ki az autóból 1991. május 27-én, amikor is megláttak egy meztelen, zavarodott (mint többi áldozatát, Dahmer őt is benyugtatózta), nagyon fiatal fiút, aki vérzett. A fiú Konerak Sinthasomphone volt, akinek bátyját Dahmer 1988-ban már szexuálisan bántalmazta. 2021-ben egy dokumentumfilmben megszólalt Glenda lánya, a már 47 éves Nicole Childress, aki így mesélt arról az estéről: „[a fiú] nagyon, nagyon erősen kapaszkodott belém, és reszketett. Remegett. És miközben az operátorral beszéltem, megjelent egy magas, fehér, szép külsejű férfi [Dahmer]. A fiúhoz ment, megragadta a karjánál fogva, felrántotta, és megpróbálta magával vinni. A fiú pedig csak próbált elmenekülni, de nem tudott, mert nagyon gyenge volt.”
Amikor a rendőrök kiértek, Glenda Cleveland és a két lány próbálta rávenni őket, hogy vigyék magukkal a gyereket, akinek alsóteste tiszta vér volt. Dahmer viszont nyugodt hangon bizonygatta a rendőröknek, hogy a fiú nem gyerek, hanem egy 19 éves férfi, ráadásul az ő barátja, akivel ittasan összeverekedtek. Azt hazudta, hogy Koneraknak alkoholproblémái vannak, most is teljesen részeg, és ez az ő magánügyük.
A rendőrök Dahmernek hittek, és felfoghatatlan módon ők maguk kísérték vissza a lakásba Sinthasomphone-t, akit végül ott gyilkolt meg Dahmer.
Glenda Clevelandet nem hagyta nyugodni az eset, számtalanszor hívta a rendőrséget azon a végzetes éjszakán, és utána is, hogy hallottak-e valamit a gyerekről (ragaszkodott hozzá, hogy egyáltalán nem volt még nagykorú a fiú). Néhány nappal később látta Konerak fényképét az eltűnéséről szóló újságcikkben, ezután is hívta a rendőrséget, de ekkor sem foglalkozott vele senki, csak ígéreteket kapott, hogy majd keresni fogják. Még az FBI-t is megpróbálta elérni, de nem jutott semmire.
Nem ez volt az első eset, hogy Cleveland gyanakodott Dahmerre: a férfi 17 gyilkosságából ötre – köztük a 14 éves Konerakéra is – azután került sor, hogy Cleveland megpróbálta értesíteni a rendőrséget.
Miután Dahmert letartóztatták, egy tiszteletes, bizonyos Jesse Jackson Milwaukee-ba ment, és találkozott Clevelanddel. Ő így nyilatkozott akkor az újságíróknak: „A rendőrség egy gyilkos szavát választotta egy ártatlan nő szava helyett.” A tény, hogy Dahmer fehér volt, Cleveland pedig fekete, nem kerülte el a felháborodott afroamerikaiak figyelmét sem, ez is egyike volt az ügy körüli több botránynak. Clevelandet végül a Közös Tanács és a megyei tanács hivatalosan is kitüntette. John Norquist polgármester példamutató polgárnak nevezte, kitüntetéseket kapott a helyi női csoportoktól, sőt még a milwaukee-i rendőrségtől is. A lánya szerint néhány emlékplakett még két évtizeddel később is ott lógott makulátlan lakásának falán.
Glenda korán abbahagyta a munkát, és annak szentelte további életét, hogy lányának segítsen a gyereknevelésben (akkor már 9 gyereke volt). Sandra Smith, aki Glenda egyetlen gyereke volt, ma ápolóként dolgozik. Cleveland holttestét ironikus módon lakossági bejelentés miatt találták meg a rendőrök 2011-ben – a szomszédok hívták ki a rendőrséget, miután gyanús lett nekik, hogy napok óta nem látták a nőt. Jeffrey Dahmert 1994. november 28-án, 34 éves korában a Columbiai Büntetésvégrehajtási Intézetben egy rabtársa, Christopher Scarver egy vasrúddal agyonverte.
Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu – Információs lap Jeffrey Dahmerről – Fotó: Universal History Archive/ Universal Images Group via Getty Images; Thomas Jacobson (j) ügyvéd Dahmer néhány áldozatának rokonával; A lakóházat, amelyben Dahmer is alkott, lerombolták; Lionel Dahmer, Jeff apja és Shari, Jeff mostohaanyja a Columbiai Büntetésvégrehajtási Intézet mellett, ahol Dahmert fogva tartották – Fotók: Steve Kagan/Getty Images
