Tökéletességre, legalábbis a tökéletesség látszatára kényszerítő világban élünk. Hol a határ? Mi az, amit még megmutathatunk úgy, hogy közben önazonosak maradunk? Tükrökről és igazságokról, egymás felfedezéséről és ennek több oldaláról beszélgettünk Almási Kitti pszichológussal és Emmer László fotóssal. Közben az is kiderült, a pszichológia és a fotózás csak első pillanatra áll távol egymásról.

Karafiáth Orsolya: László, a divat világában és az operában is fotózol. Minden portré egy üzenet: azt kell mutatnia, amit sugározni akarsz magadból. Hogy állsz neki a munkának?
Emmer László: Picit utánanézek, utánaolvasok, felkutatok korábbi képeket is az illetőről. De az információk néha segítenek, néha nyomasztanak. Az opera világában elég gyakori, hogy akár nagy sztárokról is gyengécske képeket látok, vagy 20 évvel ezelőttieket, miközben egyre fontosabbak még a művészeti világban is a külsőségek. Tetszik vagy nem tetszik, ha jól énekelsz és még jól is nézel ki, nem ment meg a sztárságtól semmi. Mindenhol borzasztó sokat nyomnak a latba a marketingszempontok.

Orsolya: A kép árulkodik.
László: Ha belép valaki a műterembe, bejön a barlangomba. Én befogadom, de neki bizalmat kell adnia nekem. Nyitottnak kell lennünk egymásra, hogy kialakuljon közöttünk a kommunikáció és el tudjunk kezdeni együttműködni. Fontos tudnia az alanyomnak, hogy szeretve van. Hogy pont jó. Pont elég. És ezt tényleg komolyan gondolom. Sokan azt hiszik, ez csak szöveg, vigasztalás, pedig nem, képtelen vagyok kimondani, ha nem úgy látom. Ám a bizalom nem jön magától, az általában egy kiépített folyamat, míg nekünk, fotósoknak egy-két óránk van rá. Halálugrás ez mindenkinek. Mint az alany, ugyanúgy izgulok én is. És nem csak elsőre. Akit már többször fényképeztem, azt érezheti, és nem szabad hogy ezt érezzük: őt már kipipáltam. Ilyenkor azt kell kitalálnom, mitől lesz jó az új kép. Mit tudunk még kihozni egymásból.

Orsolya: Hasonló bizalmi viszonynak kell kiépülnie terapeuta és kliense között is. Sokan, mint a szerelemnél, itt is kémiáról beszélnek.
Almási Kitti: Ha nincs meg valamiféle nyitottság és kapcsolódás, mindenkinek jobb, ha nem kezdünk bele a közös munkába. Ebben persze vannak racionális elemek is: tudom, miben vagyok kompetens, melyek azok a területek, ahol más szakember jobban tudná segíteni az illetőt. Első interjúnak általában – mint sokan mások – az első öt ülést tekintem, és ha itt nem indul el bennem a késztetés, hogy feltegyek még sok más kérdést, nem biztos, hogy tudunk megfelelően tovább dolgozni. Persze az első blokkok nem feltétlenül feladáshoz vezetnek. Lehet, hogy valakinek sok vagyok: a stílusom, a karakterem, esetleg a szokásosnál interaktívabb részvételem. De valóban nagyon hasonlít kettőnk szakmájában a bizalom természete. Mert a fotós, aki rögzít engem az adott pillanatban, visszaadja, milyennek lát. És nem vagyunk mindig felkészülve arra, hogy meglássuk magunkat. Pont ugyanígy van a terápiában is. Ha én állandóan tükröznék valakit, az illető azt nem bírná elviselni. Mindig igyekszem megvárni a legkedvezőbb pillanatot, amikor úgy és annyit tükrözök vissza belőle, amivel még segíteni tudom. Egy fotográfusnál is óriási hibának tekinteném, ha megváltoztatna. Mert lehet, hogy gyönyörű lesz a kép a maga szétretusáltságában, csak éppen nem önmagunkat adja ilyenkor vissza, nem az életszerűt, csak egyfajta illúziót. Amikor a beszélgetéseimet készítjük és kérdezek, akkor is óvatos vagyok. Mert felesleges valakit piszkálgatni és kényszeríteni. Mindig azt keresem inkább, mi az az érték, amivel nincs feltétlenül tisztában. Mi az, amit kihozhatnék belőle. Sokszor ezekre azért nincs szemünk, mert nem olyan környezetben élünk, ahol az önbizalmunkat táplálják. Vagy mert még sosem mondták nekünk őszintén, hogy nagyszerűnek tartanak vagy hogy büszkék ránk. Olyat persze, ahogy Laci is mondja, nem fogok hazudni, amit nem látok. A jó fotós élményeim is ilyenek voltak. Retussal persze bármilyen arcot fel lehet javítani, de nem tudok egy ilyen konstruált képnek örülni. Ám amikor egy fotós meglátja azt a szöget, felfedezi azt a mosolyt, amivel mutat valami újat, az nagyszerű dolog. Egyikünk a belső értékek, másikunk a külső vonatkozásában keresi és jó esetben mutatja fel, ahogyan a legszebb és legszerethetőbb vagy. De a kettő összefügg.

László: Nagyon izgalmas előhozni valakiből olyasmit, amit ő még nem tud magáról. Persze ez ebben a szelfi-kultúrában nem egyszerű. Úgy érzik sokan, hogy megvan a szög, belecsücsörítenek, aztán ragaszkodnak a recepthez. De szerintem mindig a másik tükrében leszel valóban érdekes. Nem biztos, hogy te látod a legjobban magad és fotósként én tudom, hogy meg tudom mutatni egy olyan oldaladat is, amit te biztosan nem fedezel így fel. Ez egy közös játék. Nem lehet külön modellre és fotósra bontani ilyenkor minket. Ha nem adod oda magad, nincs értelme az egésznek. Nagyon gyakori, hogy felfedezik az őseik vonásait a képen: „Tiszta anyám, tiszta apám vagyok!”. Ilyenkor viccesen meg szoktam kérdezni, hogy ez jó vagy rossz? És ez egyfajta lelki útra is viszi őket. Jó élmények, rossz élmények kerülnek elő.
Kitti: Ugyanakkor fotózás közben nem véletlenül vagy feszültebb. A rögzítés nehéz, a felerősített pillanat: az arcon rengeteg izom van, nehéz mindet elengedni, nehéz természetesnek lenni. És a belső feszülés kiül a vonásainkra. És ha azt érzem, a másik nem figyel rám igazán, akkor felveszek megszokott pózokat. Úgy állok be, úgy mosolygok, amiről azt hiszem, már bevált, hogy működni fog. Az eredmény persze erőltetett lesz. Emellett, ahogy tudod, hogy tükrözni fognak, felébred benned a késztetés, hogy szebbnek, jobbnak láttasd magad.

Orsolya: De itt közrejátszik az is, mit akarsz mutatni magadról, és ez nagyon nem választható el attól a képtől, amit gondolsz magadról, illetve amiről azt feltételezed, látni szeretnének belőled. Az önmagunk vállalása is összefügg ezzel: mindannyian lehetünk rossz passzban, szörnyű élethelyzetekben. Mennyi az, amit még meg lehet mutatni? Bár én a gyengeségeimet vállalom, mindenkinek azt szoktam tanácsolni, hogy titkolják azokat. Hol az a pont, ameddig elmehetünk?
Kitti: Annak, hogy egy kreált képet közvetítünk magunkról, nem csak az az egy alternatívája létezik, hogy rögtön az összes gyengeségünket kitesszük. Nagyon sokan átbillennek és hangosan állítják: én ilyen vagyok és kész. De figyelnünk kell a lépcsőfokokra, az árnyalatokra. Még a biztonságos terápiás térben is nehezen jutunk el odáig, hogy a gyengeségeinkre fény derüljön. Sokszor hosszas tapogatózás előzi meg. Nekem pszichológusként az is a dolgom, hogy az illető érezze, akkor is ugyanúgy fogok rátekinteni, és nem becsülöm kevésbé, ha felmutat valami kellemetlen dolgot magából. Szinte látom rajta a félelmet: ugyanúgy kedvelsz még? Nem lettem kínos a szemedben? Elítélsz? Valaki meg is kérdezi. Még a botlásainkat, a smink nélküli arcunkat is nehéz néha megmutatni, igaz, ez utóbbiban sokat segített a covid, akkor hogyan álljunk a valódi nagy tévedéseinkkel, botlásainkkal? A legmélyebb állapotaink, függőségeink, kapcsolataink intim részletei nem tartoznak mindenkire. Közszereplőként, példamutatásként megteheted, és magánemberként is persze, de csak akkor, ha tudod vállalni a rizikót, hogy akár az is lehet, hogy szétmarcangolnak érte. De ha hirtelen valaki, mint az amerikai filmekben, feláll és kikiabálja a tragédiáját, a sorsát elnehezítő tetteit, függőségeit, meggyengült pillanatait, az veszélyes. Sok elszomorító történetről tudok ilyen megnyílások után. Mert nem tudhatod mindig előre, mennyi erőd van elviselni, ami jön.

Orsolya: Ki mitől fél a fotós lencséje előtt?
Kitti: Én akár attól, hogy csalódást okozok. Hogy a fotós, aki a legszebb nőket fotózza, engem nem lát megfelelőnek egy jó fotóhoz. És egy apró jel, egy rezdülés, a szem egy furcsa összeszűkülése elég ahhoz, hogy visszahúzódjak.
László: Innen is látszik, milyen nehéz a dolgom. Mert ezek súlyos falak, nehéz lebontani őket. Ráadásul fotósként a mi munkánk egy hosszú terápia ellenében sokkal rapidabb. Pár óráról van szó. De a legfontosabb: soha nem zsűrizek. Ez nálam alap. Még csak nem is kellett szabályként felállítanom, egyszerűen így működöm. Valóban sokféle modell jön hozzám, a legkülönfélébb területekről, a tizenéves lányoktól az idősebb hölgyekig. De komolyan meg akarom látni őket, többet szeretnék mutatni, mint ami a puszta látvány. Itt vannak, és ez éppen így jó. Néha az az érzésem, mintha állandóan vigasztalgatnom kellene a lencsém elé állókat.

Orsolya: De hát az egész világ folyamatosan zsűriz. A közösségi oldalakon a legszebb modellek is megkapják a magukét.