Hogyan jött az ötlet, hogy ketten fordítsátok le a Violet a fűben hátrahajol című kötetet? 
Simon Márton: Rendszeresen dolgozom fordítóként, ez is úgy kezdődött, hogy a kiadó felkért erre a munkára, én pedig azt javasoltam, hogy ne kelljen egyedül csinálnom, mert jobbnak láttam egy ennyire erős, exkluzívan női hangot meg sem próbálni férfiként visszaadni magyarul… Azt gondoltam, jó átmenet, ha Rékával ketten próbáljuk meg. 
Tóth Réka Ágnes: Szerintem szerencsésebb egy ilyen munkánál, ha legalább két nézőpontból látunk rá a szövegekre. Ebben az esetben külön is jól jött, hogy egy női és egy férfi aspektus egyszerre volt jelen. Törekedtünk rá, hogy ne lehessen nagyon egyértelműen felfedezni, melyik verset fordítottam én és melyiket Marci, bár szerintem néha lehet érezni, melyik vers kié.

Mennyire ismertétek Lana Del Rey zenéjét korábban?
Réka: Én régóta nagyon szeretem őt, sokat hallgattam az albumait.
Márton: Nem vagyok akkora rajongó, mint Réka, de én is rendszeresen szoktam hallgatni a zenéit. Már ha egyáltalán bevallható, hogy Lana Del Rey-re sírok otthon.

Egy világhírű művészről van szó, sok-sok zenei albummal és botránnyal a háta mögött. Nektek fordítóként kell ezzel foglalkoznotok? Kell ismernetek az életét?
Márton: A fordításhoz jó, ha tudunk róla bizonyos dolgokat, egyszerűen a szövegek pontossága szempontjából. Ha valaki azt írja, hogy egy régi stílusú házban lakik az autópályától tíz blokknyira, akkor nem mindegy, hogy ez azt jelenti, hogy egy nyomortelepen élő hippi, vagy egyébként egy világsztár, aki vett magának egy régi típusú villát. Elsősorban és hosszú távon viszont csak a szöveg maga számít.

Ha nincsen jó szöveg, amit érdemes elolvasni, amivel érdemes foglalkozni, akkor teljesen mindegy, hogy ki írta.

Ezért sem érzem azt, hogy ez a kötet csak Lana Del Rey rajongóinak szólna. Ez egy valódi verseskötet, és valódi kísérlet arra, hogy irodalmat hozzon létre egy ember – szerintem így érdemes közelíteni hozzá.
Réka: Ugyanakkor a Lana Del Rey név elég jó hívószó. Ha ezzel utat lehet nyitni más verseskötetek irányába, az már egy jó kezdet ahhoz, hogy jobban odafigyeljünk a kortárs amerikai versekre vagy szerzőkre.

Lana Del Rey – Violet a fűben hátrahajol (Jelenkor Kiadó, 3499 Ft)

Lana Del Rey világa zeneileg és a dalszövegeit tekintve is nagyon sajátos hangulatú és könnyen beazonosítható. A dalszövegekhez képest mennyiben mások a versei?
Réka: Ez azért érdekes, mert ezeket a verseket felmondta egy spoken word albumra, tehát az ő hangján is meg lehet hallgatni őket. Egyébként ezeknek a verseknek semmi köze a dalaihoz, direkt utalás nincs a versekben a dalszövegekre. De azért nagyon fölismerhetőek a sorai. Ha nem mondanánk meg, ki írta, és lehetne találgatni, ki a szerző, valószínűleg nagyon sokan rájönnének, akik hallgattak már Lana Del Rey-t.
Márton: Az biztos, hogy hangulatában ez a kötet nem különbözik jelentősen Lana többi munkájától. Én szeretem az ilyen alkotókat, akik, ha bármikor, bármilyen formában megnyilvánulnak…
Réka: …konzekvensek?
Márton: Igen, ez egy jó szó. Leonard Cohennek és Tom Waitsnek még az interjúi is olyanok, hogy ha egy kicsit összerendezgetnék, akár el is énekelhetnék. Szerintem ebbe a vonalba abszolút passzol Lana könyve.

A könyvben nagyon sok fotó is található, amitől kicsit olyan érzése van az embernek, mintha nem is verseskötetet, hanem egy naplót vagy egy emlékkönyvet tartana a kezében. A sok kép nem viszi el a fókuszt a versekről?
Márton: Szerintem ez ugyanaz a szemlélet, amiből fakadóan Lana fel is olvasta ezeket a verseket, és egy albumra rögzítette őket. Neki nem kizárólag az a célja, hogy szövegeket adjon át, hanem egy „teljes csomagot” hoz. És ennek részét képezik a fotók is.
Réka: Itt ez most azért érdekes, mert a kötetben szereplő fotókat is Lana készítette, illetve ő válogatta.

Egymás mellé kerül szöveg és kép, mindez az ő nézőpontjából. Mintha mindent Lana szavain és Lana szemén keresztül látnánk.

Van egy univerzum, amit ő kreált ezzel a könyvvel, és ő áll a középpontjában.

Amikor a versek fordításán dolgoztatok, mi volt a legerőteljesebb benyomás, amit ezek a szövegek okoztak bennetek?
Réka: Nekem önkéntelenül elindult a fejemben a „Lana-diszkó”. Nem csak szimplán olvastam a verseket, hanem tényleg hallottam az ő hangját is sokszor. Engem Lana kiszolgáltatottsága, traumatizáltsága mélyen meg tud érinteni. Folyamatosan hiányok jelennek meg a verseiben, nagyon erőteljes emlékekre történő visszautalások, a valamitől elmenekülés és valamihez visszatérés kérdései. Ha úgy vesszük, nincsenek boldog szövegek ebben az anyagban. Vannak játékosak, cinikusak, és vannak benne különös fricskák, de főleg a haikuknál lehetett érezni, mennyire sötét az a hely, ahová Lana néha kerül. A versekben sokat foglalkozik azzal a témával, hogy miért ír és mit jelent neki az írás, a költővé válás. Ez nekem különösen érdekes volt, mivel közben jött ki az első könyvem (az Ultraibolya című verseskötet, a szerk.) és engem is foglalkoztatott közben ez a kérdés, volt egy ilyen jellegű kapcsolódásom is a versekhez.
Márton: Egész odáig, amíg nem kell semmit kezdenem egy szöveggel, addig tudom élvezettel olvasni, reflektálatlanul. Amint dolgoznom kell vele, onnantól olyan lesz, mint egy megoldandó matematika feladat. Mit kell vele kezdenem ahhoz, hogy működjön? Emiatt persze egy csomószor el is távolodom attól, ami a valós háttér, a mondanivaló, a tartalom, a cél. Ilyenkor nehezebb a szöveget befogadóként értelmeznem. A Köszönet a helyieknek című versnél volt az, hogy kész lett a fordítás, végig olvastuk, javítottuk, pontosítottuk, aztán egyszer csak a végén azt éreztem, hogy hú, basszus, ez egy trauma-vers. Arról szól, hogy a beszélő elmenekül egy bántalmazó kapcsolatból és annyira nincsen senkije, hogy egy anonim alkoholisták ülésen kell arról beszéljen, hogy egyébként mi történik az életében. Ez egy éles helyzet, és akkor hirtelen tagadhatatlanul szíven ütött. De először el kellett jutni odáig, hogy megcsináltuk ezt a szöveget.

Ez olyan, mint hogy az orvosok sem sajnálhatják a beteget, akit műtenek, mert akkor belepotyog a könnyük a sebbe és megölik vele. Ha arról van szó, hogy valamit le kell fordítani tisztességesen, akkor először jobb nem sírni rajta.

A verseskötet hátuljára lapozva találunk néhány üres oldalt ezzel a címmel: „egy költő jegyzetei”. Szerintetek mit jelent ez? Én mint olvasó jegyzetelhetek bele, és akkor ezek szerint bárki lehet költő, aki oda leírja a gondolatait? Kit lehet költőnek nevezni? Lana Del Rey például költő? Egyáltalán van ennek jelentősége?
Réka: Nekem még mindig meglepő, hogy tartja magát egy elitista szemlélet arról, ki a költő. Az, akinek már megjelent könyve? Akinek jelent meg verse esetleg az Élet és Irodalomban? Akit már hívtak meg felolvasni? Vagy aki tud szonettet írni? És aki csak az Instagramra ír?

Tóth Réka Ágnes és Simon Márton (Fotó: Jelenkor kiadó)

Most akkor ki az, akit költőnek nevezünk? Én szabadabb, demokratikusabb megítélésekben hiszek. Szerintem a kötet végén szereplő üres rész felhívás arra, hogy lehet, kell, szabad, írni – neki, nekünk, mindannyiunknak –, hogy az írás velünk van, bárhová is megyünk. És ehhez nem is muszáj feltétlenül költőnek neveznünk magunkat.
Márton: Természetesen egy, az ittenitől jelentősen eltérő, nagyon másfajta irodalomszemlélet terméke, hogy bekerül egy könyv hátuljába pár ilyen jegyzetoldal. Ezt persze lehet úgy is értelmezni, hogy csak egy marketingfogás: érezzék úgy a pályakezdők és íróaspiránsok, hogy a könyv megszólítja őket. De lehet ezt ennél kevésbé rosszmájúan is érteni. És igen, bármennyire logikus, hogy általánosságban meg tudjuk mondani, ki költő, ki nem költő, az borzasztóan rosszul hangzik, amikor egymásra licitálva kell arról kiabálni, ki miért nem tartozik az irodalomhoz, hogy ez nem kultúra, meg az nem művészet…. Nem akarom ezt túlzottan leegyszerűsíteni, de ha valaki szeretné magát egy könyv utolsó öt oldalán költőnek érezni, azt lehet, hogy ne vegyék el tőle. Ezzel szerintem még nem kötünk olyan kompromisszumokat, amik vállalhatatlanok. Az a fajta szemlélet, amiben Lana könyve készült, a „költő-nem költő” kérdésnél sokkal inkluzívabb, sokkal befogadóbb, nyitottabb és lazább, és ez nagyon jót tesz neki. Egészségesebb, sokrétűbb.

Nem feltétlenül baj, ha nem kizárólag lángoló félisten zsenikben és menthetetlen öngyilkos depressziósokban látjuk az irodalom úgynevezett csúcsait, mindenki más meg menjen a levesbe.

Réka: De ez az egész nem pont az amerikai vershagyomány és a magyar közötti eltérés is? Én mindig azt éreztem, hogy az amerikai költészet valahogy sokkal elfogadóbb, szabadabb műfaj. Ott jobban ki van tágítva a vers műfaji határa is. A magyar irodalomban még mindig szigorú elvárások mentén haladunk. És ez még csak az irodalmi szakma. A szakmán kívüli világ néha csak annyit tud hozzászólni, hogy miért nem rímel a szöveg, ha vers? Olyan, mintha az elmúlt száz év irodalma mást jelentene az olvasóknak. Amikor évekkel ezelőtt egy versszínházi előadás miatt elkezdtem amerikai lírát olvasgatni, nagyon erőteljesen hatott rám, hogy mennyi minden lehet szöveg, és hogy náluk mennyivel kevésbé szigorúak a szabályai a megszólalásnak. Sokkal termékenyebb lettem utána a saját írásaimban is, mert nem éreztem a nyomást, hogy azzal kellene foglalkoznom, ki a költő és mitől az egészen pontosan.

Mindketten saját verseket írtok. A versírás és a versfordítás hogy férnek meg egymás mellett? Biztosan hat egyik a másikra.
Réka: Szerintem hasznos, ha egy költő verset is fordít. Az, hogy mi is írunk, és nem csak fordítunk, releváns abból a szempontból, hogyan nézünk rá az egyes szövegekre. Sokat olvasunk, sokfélét, igyekszünk több kortárs külföldi fórumot is követni, és ez mindenféleképpen visszahat arra, hogy mit írunk. Néha viszont el lehet csúszni abban, hogy elkezded a saját versedet megírni, vagyis a fordítás elkezd hasonlítani a saját verseidre, de nem szabad szem elől téveszteni a fordítandó anyagot.
Márton: Az írásnak van egy olyan technikai része, amit tudni kell. Ebből a szempontból nem különbözik semmilyen más művészeti ágtól, amiben van egy technikai alap, egy tudáscsomag, amit meg kell szerezz, különben egyszerűen nem tudsz működni. Ha egy színész nem tud a színpadon beszélni, akkor egy ponton túl nem lesz belőle színész. Releváns probléma, hogy ha fordítasz, akkor mit teszel bele magadból, de én a saját szövegeimhez is úgy állok hozzá, hogy kitalálom, milyet szeretnék csinálni, hogyan kéne ezt megvalósítani, és tudatosan kizárólag abba az irányba megyek, azzal próbálkozom. A fordítás olyan, mintha egy másik projekt lenne, egy másik feladat, de a munkamódszer ugyanaz.

Mennyire népszerűek mostanában a versek? Mintha lenne ebben egy erősödő tendencia, egyre több felületen lehet verseket és versekről olvasni. Ti hogy látjátok ezt szerzői oldalról?
Márton: Talán Örkény Istvánról van egy anekdota, hogy bement az antikváriumba és megkérdezte, mi fogy jól, és azt mondta neki az antikvárius, hogy most épp a versek. Erre Örkény: „Úristen ekkora a baj?” Tény, hogy a közösségi médiában van egy nagy felfutása, sőt feltámadása a verseknek, Rupi Kaurtól és az instaköltészettől kezdve a hagyományosabb formákig, egészen a klasszikusokig. Egyrészt ez most abszolút népszerű kontent, ha kontentben gondolkodunk, másrészt pedig mintha a vonzerejét is egy picit visszakapta volna. Én viszonylag régóta publikálok verseket. Amikor elkezdtem, ez egy nagyon csöndes állóvíznek tűnt, mindenestül. Olyan jellegű események és történések, mint most, nem voltak, és nem is lehetett rájuk számítani. Ehhez képest most mind az események tekintetében, mind az olvasók mennyiségében egy más dimenzióban élünk.
Réka: Az elmúlt években számos olyan rendezvény indult útjára, ahol a könyvek kerülnek előtérbe, ahol sokféle kísérő programon vehetnek részt az olvasók, találkozhatnak az írókkal. Egyre több hely nyit arra, hogy legyenek felolvasó estek, kötetbemutatók és hasonló események. Ezek nagyon fontosak azért is, hogy bizonyos megjelenések nagyobb visszhangot kapjanak.

Mindemellett változatos eszközökön nyílt lehetőség arra, hogy a költészet eljusson az emberekhez. Jó kérdés, ez hova fog erősödni, és meddig fog tartani, de az biztos, hogy a vers mindig jó kapaszkodó.

Főleg mostanában, amikor annyi minden történik, annyi minden szétesik, változik. Hiszem, hogy a vers az, amihez az emberek bármikor vissza tudnak nyúlni, hogy elraktározzanak, megőrizzenek általa bizonyos dolgokat, fontos szavakat, meghatározó mondatokat, amelyekkel túlélhetőek a legnehezebb időszakok is.

Kiemelt kép: Jelenkor Kiadó