Nagyot ment – mondják mostanában azokra, akiket úgy felkapnak, mint Benedek Ágotát. Nemcsak első könyvét (Rumbarumbamm: ez egy kibaszott karanténnapló) olvasták rengetegen, de Űrpiknik című, Badits Ákossal jegyzett filmjéről is sokat beszéltünk, őt pedig ahol csak lehet, megszólaltatták a generációját és a mai magyar közéletet érintő kérdésekben. Pár hónappal ezelőtt a Telexnek beszélt abortuszáról, korábban a tökéletlenségről, szégyenről, nőügyekről kérdezték. Mi a tiszadobi kisboltról és a majdnem mindig jelen lévő bűntudatról beszélgettünk vele, miközben az is kiderült, vezet-e az elefántcsonttoronyba lift.
Utálom, ha meghamisítják a gyerekkoromat: indokolatlanul dühös lettem például, amikor egy korombeli srác arról írt egy cikkben, milyen sokat jelentett a generációknak a rendszerváltás. Könyörgöm: hatévesek voltunk, babáztunk meg dömpereztünk… A Disney X Antall József emléket is féltem mindenkitől, mert én TÉNYLEG átéltem, de meggyőződésem, hogy sokan csak rámondják. Téged is rajta akartalak csípni, de stimmelt, ahogy leírtad, és az is, ahogy egy hatéves lány fejével gondolkodsz a szövegben. Ilyen jó a memóriád, vagy utánanéztél a dolgoknak?
Nyugi: tényleg láttam, tényleg emlékszem rá, amikor megszakították a Mozidélutánt, hogy bemondják, meghalt Antall József, és tényleg nagy hatással volt rám, abszolút bevésődött. Igaz, hogy kicsit azért alakítottam a dolgon, mert ez az élmény a szöveg egyik novellaszerű részében jelenik meg, és az évszakokkal például csaltam kicsit. Bár az is lehet, hogy végül nem, csak időugrást alkalmazok. Mindegy is. Viszont ez elég jól összefoglalja azt, ahogy az élményeimmel bánok írás közben: azt dramatizálom, ami velem történt, amiből aztán valami olyan jön ki, mintha. De azért nem teljesen az én életem. Vagyis nem mindig.
Az Állva maszturbálok borítója. Fotó: Libri Kiadó, 4499 Ft
Elsőre ez, másodjára meg az tűnt fel az Állva maszturbálokban, hogy milyen klasszul tudsz úgy PC lenni, hogy kicsit se píszískedsz. A szövegben finomkodás nélkül van szó cigányságról, viccesen írsz meleg haverjaidról és kínunkban még egy rákos kutya táplálkozási szokásain is simán felnevetünk. A legjobb, hogy ez ezekkel együtt egy végtelenül kedves könyv. Az lenne a titok, hogy mindenen lehessen nevetni?
Igen, alapvetően én szeretem magam abba az iskolába sorolni, ami szerint mindennel lehet viccelni, mert szerintem ha ezektől a szavaktól és témáktól félünk, azzal csak a távolság és végül még a feszültség is nő, és sokkal nehezebb lesz minden. Persze szeretem ismerni is a közönségemet, éppen akkor, amikor bármivel viccelek: a baráti körömben például simán használunk nem pc szavakat, miközben más platformon a példa statuálása miatt fontos lehet, hogy finomabban fejezze ki magát az ember.
Nádasy Ádám is valahogy úgy fogalmazott, hogy azért használ rendszeresen egy bizonyos szót, hogy valahogy visszafoglalja azoktól, akik szitokszót gyártottak belőle…
Igen, igen, ez egy remek módszer. Persze azért nem árt vigyázni magunkra közben. Donald Glover mondta egy stand upban, hogy ő is úgy van vele: használjuk ezeket a szavakat, hadd kopjon ki az élük, hajrá. Csak ő azért azt is hozzáteszi, hogy pár embert tutira el fogunk veszíteni a folyamatban.
De jó, hogy felvetetetted ezt! Már régóta meg akartam kérdezni valakitől, akit szintén foglalkoztat ez a téma, hogy vajon kimondhatom-e egyik kedvenc fekete előadóm koncertjén, saját szövegét rajongva ordítva az n-wordöt.
Hm, valószínűleg hozzájárulnál ahhoz, hogy kopjon a szó éle, de azért annak is elég nagy az esélye, hogy te lennél az egyik, akit elveszítünk ebben a folyamatban…
Benedek Ágota (Fotó: Csabai Kristóf)
Visszatérve a könyvre: az Állva maszturbálok nekem úgy kedves, mint Krúbi dalai vagy Vonnegut szövegei: okos, érzékeny, sebezhető szöveg, ami a nehéz érzéseket humorral próbálja feloldani. Rögtön két férfi jutott eszembe róla, ezért nekem fura, ha női irodalomként hivatkoznak rád: minimum uniszexek a szövegeid. Ha nem hangozna hülyén egy a menstruációról és abortuszról is szóló könyv kapcsán, azt mondanám, hogy nahát, milyen „fiús” könyvet írtál.
Köszönöm! Tök jó, hogy ezt mondod, mert írás közben abszolút nem gondolkodom azon, hogy ez női könyv vagy férfi könyv, és remélem, hogy még a nőibb témákon keresztül is tudhat férfiakhoz is szólni, nem akartam bele semmi olyat írni, amit kitaszító lenne egyik vagy a másik nem számára.
Még a nőinek mondott témákat sem úgy fogalmazom meg – mint ami egyébként sokszor jellemző – mintha az lenne a célom hogy a férfiak rosszul érezzék magukat.
Azt meg, hogy taposson egyet a férfiakon, azt végképp nem akartam. Ha ilyesmit éreznék benne, rögtön kivenném a szövegből.
És olyankor mit érzel, amikor azt mondják, hogy egy egész generáció hangja vagy? Volt ilyen célod a Rumbarubammal vagy a mostani, második könyveddel?
Először furcsa volt ilyesmit hallani, de azt egy ponton túl nem tudom kontrollálni, hogy mások hova sorolnak be. Érteni vélem, mit jelent, azon kívül, hogy egy hangzatos és hízelgő címke. Azt, hogy a generációmat érintő kérdéseket, gondolatokat, és érzéseket szavakba tudom önteni. Gondolom. Ami kicsit nehezebb, hogy nemcsak az van, hogy a szövegeimet néhányan generációsnak tartják, de azt is észrevettem, hogy egyre többször van az, hogy a generációmat érintő aktuális kérdésekben nyilatkoztatni akarnak engem.
Ez nem kényelmes?
Most billentem át ebben: régebben ellenálltam volna, de ha mostanában megkérdeznek, elmondom a véleményem. Most se szándékom, hogy én adjam meg a generációs hangot, de ha az emberek úgy érzik, hogy használhatóak a gondolataim, akkor legyen.
Két éve, amikor arról kérdeztek, mikor jön majd a következő könyved, azt mondtad, majd akkor, amikor úgy fogod érezni, hogy van létjogosultsága. „Nem akarok egy magából könyveket kidobáló öncélú írócska lenni” – mondtad. Egyrészt gratulálok ehhez a képhez, másrészt érdekelne, hogy mi az, ami miatt úgy érezted, most már jöhet.
A Rumbarumbammal kapcsolatban sokáig volt bűntudatom – mondjuk nekem majdnem minden miatt van egy kis bűntudatom – itt az volt a kiváltója, hogy ejnye, van egy ilyen nehéz helyzet (a koronavírus-járvány miatti kezdeti lezárások – a szerk.), amiben én nemcsak, hogy megpróbálom jól érezni magam, de aztán lesz belőle egy sikeres könyvem is. Azóta viszont az erősödött meg bennem, hogy tök jó az asztalra dobni akár nehéz témákat is, beszélni róluk, viccelni, nem halálosan komolyan venni. Ahogy én a szorongásaimról beszélek, azzal könnyebbé teszek egy beszélgetést, jobbá teszem a saját napomat, vagy épp azét, akivel beszélek. És így már nem is olyan öncélú az egész. De ha már itt tartunk, igazából azt is gondolom, hogy az öncélúság se baj: örülök, ha másokon is segít, amit írok, de mi rossz van abban, ha csak én akarom jobban érezni magam? Semmi!
A Rumbarumbamm kapcsán többször felmerült, hogy irodalomnak nevezzük-e, hiszen mégiscsak blogbejegyzésekből született. Kicsit olyan érzésem is volt, hogy szándékosan nem akarod az irodalmiságot mércének tenni, hogy ne legyen belőle túlzó az elvárás. Ez a könyv viszont már nem intézhető el azzal, hogy nem irodalom.
Azt hiszem, nem én állítottam, hogy nem szépirodalom, én inkább csak nem értettem, hogy miért olyan fontos ez, és hogy jönnek ehhez a szöveghez ilyen irodalomfilozófiai kérdések. Nekem már önmagában az is óriási feldolgozandó dolog volt, hogy lapokra kinyomtatnak és bekötnek valamit, amit írtam, és nem egy forgatókönyv tizendegyedik draftja van előttem, amit bármikor kikukázok, vagy mondjuk egy legyet csapok agyon vele. Persze a szépirodalomnak ettől függetlenül vannak objektív szempontjai is, vagyis inkább paraméterek, amik mentén felmerül a szépirodalmi besorolás, és ezekből azt hiszem, az Állva maszturbálok már fel tud mutatni párat. Például a megdolgozottságot, a szekesztettséget, az átgondoltságot. Talán a szépirodalomhoz sorolhatja, hogy több benne a líraiság is. Szerencsére már azon kevesek is észrevették ezt, akik a kéziratot olvasták. Hogy egy érettebb szintre emelkedett, mint amilyen a Rumbarumbamm volt.
Szorongásnapló a könyv alcíme, és valóban: felsorolni is nehéz, hányféle szorongásból bontod ki a sztorikat. Az elmúlt években annyi mindentől szorongtunk, hogy kedvenc és otthonos szorongásaink (rossz a hajam, bedugva maradt a bármi) néha már egész bagatellnek tűnnek. Erről mit gondolsz?
Kisebb-nagyobb szorongáshalmazokkal mindig kellett foglalkoznunk, de most nagyon kitágult és lüktet a halmaz, amivel meg kell küzdeni, és ezek részben univerzális szorongások. Viszont nem gondolom, hogy ezek kiütnék a piszlicsáré szorongásokat, mert azok sokszor pont az ilyen nagyobb félelmek manifesztációi. Amikor nem tudom mibe injektálni, hogy nyomaszt a gazdasági, a politikai vagy a társadalmi válság, akkor elkezdek valami hülyeségen aggodalmaskodni. Nem feltétlenül van az, hogy amikor az ember a háborútól fél, akkor már nem izgul azon, hogy áll a haja.
Te hogy küzdesz meg a szorongásokkal? Nyilván írsz róluk, de mi még a taktikád?
Én abszolút megoldáskereső vagyok, nem vagyok hajlamos, sőt inkább képes az elfojtásra. Kábé sportot űzök abból, hogy meg tudjam fogalmazni, hogy egy-egy érzésben, indulatban mi minden van benne a részemről. Nem tudom továbbvinni a napomat, a cselekvéseimet, a munkát, egy baráti beszélgetést, ha nem fejtem meg, hogy mi zavar igazából. Szerintem ez végül nagyon felszabadító.
Benedek Ágota (Fotó: Csabai Kristóf)
A bizonytalanságnál nincs rosszabb, az elmúlt időszak rettenetes gazdasági, politikai, egészségügyi bizonytalansága ezért hatott nagyon nyomasztóan, miközben az én életemben ez akkor is egy nagyon aktív és sikeres időszak volt. Jó érzés tudni, hogy tudok működni egy ilyen nehéz helyzetben, és többször éreztem azt az utóbbi időben, hogy valójában nagyon is
nehéz nem túlélni dolgokat. Ez maga az evolúció.
Úgy érted, hogy többre vagyunk képesek, mint amire gondolnánk?
Magamról tudtam, hogy sokra vagyok képes (nevet), de most be is bizonyosodott, hogy nagyon-nagyon fontos az, hogy áll hozzá a történésekhez az ember. A rossz dolgok megtörténnek, de az attitűdön nagyon sok múlik.
Akik olvassák a könyveidet és azon keresztül tudnak valamit az élethelyzetedről, erre persze simán neked szegezhetik, hogy könnyű azt mondani, te budai forgatókönyvíró. Vagy megkérdezhetik, egyáltalán mondhatod-e azt, hogy minden, vagy majdnem minden a saját hozzáállásunkon múlik.
Szerintem abszolút mondhatom. Ha nagyon arrogáns szeretnék lenni, még azt is mondanám, hogy tessék, én is megcsináltam. Mondjuk azt sokszor megbánom, hogy azt tűztem ki, hogy forgatókönyvíró legyek és elefántcsonttoronyban éljek, mert baromi nehéz felmászni, lift meg nincs. Persze az is kétségtelen, hogy bár az ország, de még a város más részéből is úgy tűnhet, hogy selyemkendőn csúsztam le a Rózsadombról ebbe a Starbucksba, ahol most ülünk, én pontosan tudom, mi van a buborékomon túl is, például Kelet-Magyarországon, ahonnan jövök. Nem az a fajta millenniál vagyok, aki meglepődik a választások eredményén, pusztán azért, mert az ismerőseim másképp szavaztak. Pontosan tudom, hogy a tiszadobi vegyesboltban a kóla, a virsli meg a liszt mellett kitűzőt lehet kapni, rajta egy karakteres politikai vezető képével. Szóval bár én küzdöttem magam ebbe a buborékba, számomra örökre átlátszó marad a fala.
A könyv egy-egy meredekebb részénél viccesen írod, hogy reméled, benne hagyja majd a kiadó. Úgy képzelem, nem nagyon nyúltak bele a szövegbe, mert benne maradtak az említett nem píszískedő részek, na meg Putyin, a rezsi, a KATA…
Nekem nagyon nagy szerencsém van a kiadóval, és benne minden emberrel, aki dolgozik azóta is a könyvemmel, mert rettenetesen nagy szabadságot kaptam, és nagyon hálás vagyok, hogy ezt a hangot – amit tulajdonképpen ők felfedeztek fel – engedték megint megszólalni. Különösen hálás vagyok Gyuricza Eszternek, aki a kiadó vezetője és egyben az én szerkesztőm is volt, és aki egy pillanatig se engedte, hogy ez az egész ne valósuljon meg, és hogy ne legyen legalább eggyel jobb, mint a Rumbarumbamm. Ha ez sikerült, az neki nagyban köszönhető.
Abból is gondolom, hogy nem nagyon nyúltak bele, mert ki tudott jönni azzal a címmel, hogy Állva maszturbálok. Nekem nagyon tetszik, mert sok jelentésrétege van, pláne, hogy szerintem pont azok a részek a legerősebbek a könyvben, ahol az ébredő szexualitásról, meg úgy általában a szexről írsz. Ezzel együtt nem lepne meg, ha sokan lennének, akik azt mondanák, hogy jaj már minek kell ennek a nőnek egy ilyen címet adni, azaz: ez is öncélú, mint a káromkodások az előző könyvben.
Olyan érdekes kérdés ez az öncélúság. Úgy csinálunk, mintha az baj lenne, ha nekem az a célom, hogy jobban érezzem magam. Pedig azt gondolom, hogy ha egyedül a világon csak nekem tetszik ez a cím, még akkor is lenne jogom ezt adni a saját könyvemnek. De látjuk, tetszett a kiadónak és neked is. Egész egyszerűen azért, mert ahogy mondod, sok minden keveredik benne, eszünkbe jutnak róla tabuk, ciki helyzetek, a szex, az állva pisilés, sok minden. A könyvben meg egyébként is a női lét analógiájaként használom.
Állva pisilni/maszturbálni lehet nőként is, hajrá, csak nem annyira kényelmes. Szerintem ez sok mindenre vonatkoztatható abból, ahogy nőként élünk.
Amúgy magát az állva maszturbálok kifejezést Krisztián barátomtól kölcsönöztem, aki arra használja, amikor valami annyira tetszik, hogy nem lehet várni vele: állva kell rá maszturbálni. Ezt a fogalmat önkényesen beépítettem és átalakítottam azzá, ami lett.
Egészen a végéig tök jól működik a könyvben, hogy a szorongató helyzeteket, témákat humorral oldod fel. De az abortuszos témába beletörik ez a bicska, ott – én úgy éreztem – kicsit ki is léptél a vicc mögé rejtőzködésből. Az elmúlt hónapokban többször beszélt nyíltan az abortuszodról. Gondoltad volna pár évvel ezelőtt, hogy egyszer választás párti aktivista leszel?
Dehogy. Ez amúgy nagyon kapcsolódik ahhoz, amiről korábban beszéltünk, hogy sokszor megkínálnak a „hős útjával”, én el akarom utasítani, mert nem akarok aktivista lenni, nem akarok utat diktálni, de aztán úgy tűnik, hogy az én gondolataim sokszor egybeesenek azzal, amit mások szeretnének megfogalmazni. Fontos erről a témáról beszélni, számomra is elképesztően felszabadító volt és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam a telexes cikk után. És azóta meg úgy vagyok vele, hogy ha jól meg tudom fogalmazni ezeket a gondolatokat és érzéseket, akkor oké, ezt a felelősséget igazán vállalhatom.
Benedek Ágota (Fotó: Csabai Kristóf)
Nyíltan beszélsz nemcsak az abortusz tényéről, de arról is, hogy egy pillanatra se inogtál meg a döntésben. El tudom képzelni, hogy ezzel együtt is traumatikus élmény volt.
Az volt, és elsősorban a bűntudat miatt.
Bűntudat amiatt, hogy felelőtlennek tartanak?
Például. Amikor egy ennyire törékeny állapotban vagy, mint egy abortusz kapcsán, akkor nagyon nehéz nem végtelenül rossznak érezned magad, amikor a szándékodat, döntésedet meg akarják kérdőjelezni. Ez akkor is veszélyes, ha eltökélt vagy (én az voltam), de ha egy kicsit is bizonytalanabb, én azt gondolom, hogy egyenesen bűn azt forszírozni, hogy legyél úgy anya, hogy arra nem vagy felkészülve. Annak tényleg végzetes következményei lehetnek.
Érdekes öregedett a kézirat ebből a szempontból. Amikor leadtad, még nem tudhattad, hogy megjelenéskor már elfogadásra kerül a szívhangtörvény.
Na igen. Kifejezetten félelmetes, hogy a könyvben még csak megemlítem ezt, és azt, hogy szerencsére nálunk nincs ilyesmi. Erre tessék, pár hónap és már itt is van. Visszatérve a szorongásaimra: félelmetes, hogy minden, amire legyintünk, hogy na az már csak nem fog megtörténni, az szinte biztos, hogy hamarosan megtörténik.
Szóval ne nagyon legyintgessünk?
De, csak miközben legyintünk az egyik kezünkkel, a másikkal azért kapaszkodjunk jó erősen egy korlátba.
Kiemelt kép: Csabai Kristóf
