Nemrég néhány videó kezdett keringeni a közösségi médiában Yolanda Hadidról – Gigi és Bella Hadid szupermodellek anyjáról –, amiket látva sokakkal egyetemben engem is rossz érzés kapott el. A videókhoz általában olyan megjegyzéseket fűznek, hogy „és így születik az étkezési zavar…”. A videókat a The Real Housewives of Beverly Hills (nagyjából olyasmi, mint nálunk a Luxusfeleségek voltak, tehát amiben jómódú nők mindennapjait követik nyomon) című sorozat olyan jeleneteiből állítottak össze, amikben Yolanda szerepel. Az egyikben rosszallja a kézilabda edzéseket, a röplabdás lányokat miatt nagydarabnak és terjedelmesnek nevezi, és arra panaszkodik, hogy „úgy esznek, mint a férfiak”.
Egy másik, Gigi születésnapjáról szóló epizódban mielőtt megengedne neki egy (nagyon-nagyon kicsi) falat tortát, azt mondja az akkor még tinédzser lányának, hogy csak egy éjszakát lehet „rossznak lenni”, aztán „vissza kell térnie a diétára”. Gigi pedig hiába próbál egyetlen harapást enni a tortából, az anyja mindig rászól, hogy kisebbet, még kisebbet vágjon, mire nagyjából egy morzsányit engedélyez a finomságból. Mindezt azután, hogy a lány büszkén mondja anyjának, hogy pedig a héten „jó” volt. Sokak szerint a legaggasztóbb azonban az a jelenet, amelyben Gigi felhívja az anyját, és arról panaszkodik, hogy nagyon gyengének érzi magát, miután aznap csak mindössze egy szem mandulát evett, mire Yolanda tanácsa így szólt: „Akkor egyél még két szem mandulát, és rágd meg nagyon jól.” A toxikus megjegyzés hatására új fogalom született: a mandula anya.
Új név, régi jelenség
Bár a kifejezés új, de a jelenség, amit leír, egyáltalán nem az, és egyáltalán nem korlátozódik a szórakoztatóiparban tevékenykedő anyukákra, és úgy en bloc a nőkre. Minden olyan szülő, aki merev diétás előírásokat érvényesít, az evés körüli szégyenérzet és bűntudat kultúráját támogatja, és a soványnak tűnést mindenek felett tartja, a mandula anya kategóriájába tartozik. A fogyókúra megszállottjai, de ezt nem ismerik el nyíltan, hanem az „egészséget” a zászlajukra tűzve korlátozzák a kalóriabevitelt. Számukra a vékonyság minden más elismeréssel szemben elsőbbséget élvez. Mint ahogyan azt Jennifer Aniston karaktere is gondolta a Dumplin’ – Így kerek az életem! című vígjátékban, amiben ő egy egykori szépségkirálynőt alakított, akinek a lánya túlsúlyos, és emiatt folyamatosan kritizálja.
Yolanda egyébként valószínűleg tisztában van azzal a felháborodással, amit a 2013-ban forgatott és újra felszínre került jelenetekkel váltott ki, mert az Instagramján, ami tele van a gyerekeiről készült fotókkal, nemrégiben az egyik kép alá ezt írta: „Követek el hibákat, mégis mindig arra törekszem, hogy a legjobb anyja legyek ezeknek a csodálatos lelkeknek, akik rajtam keresztül jöttek ide…”
Ráadásul – valószínűleg válaszul a kritikákra – a TikTokra is feltöltött egy videót #worstmomever (a világ legrosszabb anyja) hashtaggel, amelyben különböző tevékenységeket végez, például sétál, olvas, és babakecskékkel játszik, mindezt úgy, hogy közben egy nagy tál mandulát cipel magával.
Még mindig itt tartunk
A humor mögött azonban valami sokkal baljósabb rejlik: az a tagadhatatlan tény, hogy még 2022-ben is él és virul a mandula anya mentalitás. De még ennél is rosszabb, hogy ezek a káros fogyókúrás hóbortok milyen nagy hatással vannak a nőkre, függetlenül attól, hogy az anyák ezt észreveszik-e vagy sem. Az utóbbi időben főleg a testpozitív mozgalomnak köszönhetően megindult párbeszédek következtében sokan megnyíltak arról, hogy hasonló szülővel nőttek fel, hiszen a vékonyság évtizedeken keresztül volt a szépség alapvető „kelléke”, és csupán az utóbbi években indult meg egy olyan változás, amely szerint nem csak egyféle szépség létezik. A folyamatos,
a gyerekek külsejével kapcsolatos, félvállról jövő megjegyzések ugyanis nagyban befolyásolják a testükhöz és az étellel, étkezéssel való kapcsolatukat, amitől akár étkezési zavarok is kialakulhatnak.
Katherine Metzelaar dietetikus a TikTokra feltöltött videója szerint ezeknek az anyáknak a legfontosabb, hogy vékonyak legyenek és maradjanak, olyannyira, hogy ez elkerülhetetlenül háttérbe szorítja az elért eredményeket, elismeréseket és egyéb mérföldköveket – kivéve persze, ha az ünneplés közben soványnak tűnnek. Hogy ez így is maradjon, hajlamosak egyszámjegyű mennyiségű mandulán tartani magukat, esetleg néha valamilyen zöldséglével és zsírszegény joghurttal kiegészítve, és nehezen értik, hogy a lányaik miért nem teszik ugyanezt.
És ha már TikTok: a videomegosztó tanúsága szerint ez a tapasztalat riasztóan általános. Ha rákeresünk az alkalmazáson angolul a mandula anyukák (almond mom) kifejezésre, már jóval a Yolanda-klipek felbukkanása előttről is találunk a témáról készített tartalmakat; jelenleg mintegy 472,1 millió megtekintésnél jár a kifejezés. Ezekben a videókban tizen- és huszonévesek parodizálják a napi egy szem mandulát fogyasztó anyukákat, akik nem hajlandóak enni még a szülinapi tortából sem. Mások a mandula anyák olyan mérgező mantráit emelik ki, mint amilyen az „Egy pillanat az ajkakon, örökre a csípőn” és a „Semmi sem olyan jó ízű, mint soványnak lenni”, ami egyébként Kate Moss hírhedt mondása még 2009-ből, amikor még mindig tombolt a vékonyság-láz, és mi is mindenféle őrült diétákat követtünk, hogy megfelelhessünk a szépségideálnak.
A tettek hangosabban beszélnek
„A gyerekek többet követnek abból, amit teszünk, mint abból, amit mondunk, ezért az, hogy nem foglalkozunk a fogyókúrával és/vagy a kalóriabevitel korlátozásával, de mégis megszállottan foglalkozunk vele a gyerekeink jelenlétében, még nagyobb hatással lehet a gyerekekre, mint azt a szülők gondolnák – mondta Kiana Shelton, LCSW és a Mindpath Health női egészségügyi szakértője egy amerikai magazinnak. Tehát ha a mandula anya nem is foglalkozik vagy nem foglalkozott aktívan az étkezéseinkkel, a problémás szokásai akkor is súlyos következményekkel járhatnak.
„Tegyük fel, hogy egy anya testpozitív nyelvezetet használ a lánya körül, és nem erőlteti rá a korlátozó étkezést – magyarázza ezt már Kara Lissy, LCSW, az A Good Place Therapy pszichoterapeutája a Self magazzinak. – Képzeljük el, milyen zavarba jön ez a lány, amikor később megfigyeli, hogy az anyja megszállottan ellenőrzi az alakját a tükörben, lekicsinylő kifejezéseket használ a saját testéről, és kalóriákat számol. A legfontosabb dolog, amit egy anya tehet a lánya számára, hogy magas önértékelést modellez, bár ez a diétás kultúrával szemben nehéz küzdelem lehet. Gyermek- és serdülőkorban sok idegi pálya alakul ki, és idővel és gyakorlással ezek a gondolkodásmódok és viselkedésformák nagyon is bevésődnek. Azok a fiatal nők, akiknek az anyjuk elültette az étkezési zavarok magvait, megerősítve érzik magukat, amikor megdicsérik őket a fogyásukért, és korán megtanulják, hogy inkább a kinézetüknek tulajdonítsanak értéket, mint a többi csodálatos tulajdonságuknak, amelyeknek semmi közük a súlyukhoz vagy ahhoz, hogy mit ettek.”
Fotó: Getty Images
Személyes tapasztalattal is meg tudom erősíteni, amit a szakértők mondanak: belém is mélyen bevésődtek azok a mondatok vagy éppen viselkedések, amik gyerekként a családomban az étkezéseket körülvették. Mert egyrészről volt az itthon jól ismert „tömés” jelensége, amikor folyamatosan tukmálták az ételt belém („Szedjél még, kisonokám, hiszen alig ettél még!”, amikor már kétszer szedtem a húslevesből, meg a pörköltből, és utána még jött a káposzta és az almás süti is…), ugyanakkor minden egyes felszedett kilónál kaptam a bántó megjegyzéseket a testsúlyomra. Ráadásul ha mégis sikerült fogynom, akkor azt is ugyanígy kommentálták, ugyanakkor rajtuk is mindig éreztem, láttam azt az ambivalenciát, amit az evés és a testképük miatt átéltek. Egyszerűen nem voltak összhangban a tetteik és a mondataik, így bár szavakkal azt mondták, hogy egyek, amit és amennyit akarok (sőt), valójában rosszallották, amikor így tettem, hiszen a karcsúság lett volna az, amit követendőnek tartottak.
Így gyakorlatilag feketeöves fogyókúrázóként sokszor estem már bele abba a hibába, hogy a különböző diétákat szentírásként követtem: számoltam, porcióztam, és néztem az órát, hogy mikor ehetem meg azt az előre elkészített valamit, amitől majd vékony és fitt leszek (spoiler: nem lettem, vagyis nem – csak – attól), amivel klasszul le sikerült szoktatnom a testemet arról, hogy „gondolkozzon”, illetve hogy én hallgassak a jelzéseire. Hiszen nem ehetek kenyeret (hiszen anya sem eszik), hiába kívánom, vagy már elmúlt este hat, nem szabad ilyenkor már vacsorázni… Lefogadom, hogy ez nem csak nekem ismerős helyzet.
Soha nem lesz vége?
Emlékszem, kamaszkoromban gyakorlatilag nem lehetett kapni 40-es méretnél nagyobb ruhákat, legalábbis a fiatalokat célzó márkáknál, az úgynevezett molett boltokban pedig borzalmas lebernyegek voltak a kínálat, így nem igazán lehetett divatosan öltözni bizonyos testsúly felett, és életkor alatt. Azonban ahogy haladtunk előre, az évek során az elavult eszmék az Atkins-diétával együtt haltak meg a kétezertízes években, és végre lehet kapni menő plus-size cuccokat, és gömbölyded modellek is lejthetnek a kifutókon, mosolyoghatnak a plakátról ránk. De a kulturális változások ingaként lengnek: míg az egyik oldal minden testet elfogad, a másik oldal az egészségét kockáztatja, hogy vékony maradjon.
Az elmúlt évtizedben minden hibája ellenére el voltunk kényeztetve a testpozitív mozgalom eredményei miatt. Szembetűnő és egyben üdítő volt az a változás, hogy egyre több kerekdedebb modell és más hírességet is láthattunk. A divatipar csúcsára jutott több plus-size modell, mint amilyen Ashley Graham vagy éppen Precious Lee, az egyik legmenőbb sorozatban, az Eufóriában bemutatkozott Barbie Ferreira, a slágerlistákat pedig letarolta Lizzo, a bőven száz kiló feletti énekesnő. De ahogy kezd visszaszivárogni a kilencvenes és kétezres évek divatja, mintha kezdene visszatérni annak az időszaknak a legmenőbb divatkiegészítője is: a soványság. (Állítólag már a Kardashian-Jenner testvérek is bőszen fogyókúráznak, és látványosan lefogytak az utóbbi időkben, pedig ők a homokóra alkatukról, és a – művi – domborulataikról voltak híresek…) Talán ezzel is összefügg az, hogy több, ducin híressé vált nő is a fogyást választotta. (Ameddig nem külső nyomás, hanem az egészségük megőrzése miatt teszik, addig mindez csodálatos eredmény. A hangsúly itt is a saját szabad akaraton van, nem pedig mások véleményén.)
A lényeg, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek – mérettől függetlenül – nem felelünk meg, hiába is próbálkozunk. Inkább próbáljunk meg a testünk jelzéseire hallgatni (ilyen például az intuitív étkezés, ami a rengeteg diéta után újra megtanít arra, hogyan élvezzük bűntudat nélkül az evést, és egészséges viszonyt alakíthassunk ki az ételekkel), és ne a divatot követni. Hiszen az mindig változik, de a lelki sérüléseink megmaradnak.
Kiemelt kép: Getty Images/Canva
