Semmi sem csak abból áll, ami fontos benne. Sokszor a lényegtelennek tűnő dolgok fontosabbak. Egy híres buddhista szerzetes mindig azzal leplezte le azokat akik „előző életükben” „nagyot éltek”, és „híres történelmi személyek” voltak, hogy megkérdezte aznap este mit is ettek? Nem volt túl sós, rendben volt a mártás? Ettől sokan zavarba jöttek. Mert az az igazság, hogy ha tán ott is voltunk híres, hírhedt nagy eseményeknél, nem arra emlékszünk, hanem egy ízletes borra, egy biztató mosolyra, ami nekünk szól. Amiért érdemes élni.
Hérodotosz szerint „a történelem az élet tanítómestere”, de a televízió és a film nem biztos, hogy az. A film mindig akciókedvelő. A filmek sokszor tematikusak vagy átpolitizáltak. A politika számára a való világ nem elég, a politika a virtuális világot is meg akarja hódítani, a média pedig a valóságra vet szemet. Mindent csomagolva kapunk. Romantikus, drámai, rövidített verzióban. A jobb írók, dokumentumfilmesek, fotósok azonban megfigyelték, hogy katasztrófa, háború, forradalom idején olyan rohanás van, hogy a nagy pillanatok csak utólag válnak hangsúlyossá. Azok a közös történetek. A kis történetek viszont a mieink.
Most ebben a cikkben kicsit levesszük a kereteket, és felidézünk pár sajátos ’56-os történetet, amit főként az akkor élők ismertek. A történelemkönyvekbe nem jutott hely a humornak, az emberinek.
Az ’56-os események valójában nem csak huszonharmadikától kezdődtek. Rajk László október hatodikai újratemetése is tüntetéssorozatba torkollott. Ennek kapcsán Örkényt tudjuk idézni:
„Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.”
Az újratemetésén ellenben óvatos becslések szerint is körülbelül kétszázezren voltak jelen. A tömeg egyszerre emlékezett a kivégzettekről, és tüntetett a törvénytelenségekért felelős Rákosi rezsim ellen. A temetést követően a budapesti egyetemista diákság egy része a Batthyány-örökmécsesnél is tüntetett. A temetéshez köthető anekdota hogy Szalai Sándor szociológus, érzékelve a rendszerellenes hangulatot, így kommentálta az eseményt: „Szegény Laci, ha most ezt látná, de közénk lövetne!”

Kossuth Lajos tér, parlamenti szoba 1956. október 23-án. Szemben ül Nagy Imre miniszterelnök, mellette jobbra ül Hidas István, a minisztertanács első elnökhelyettese, őmögötte áll Pongrátz Ernő. A kép jobb szélén könyvekkel a kezében Sinkovits Imre színművész, előtte ül takarva Déry Tibor író. Nagy Imrétől balra összekulcsolt kézzel Mekis József, a minisztertanács egyik elnökhelyettese (Fotó: Fortepan/Album023)

1956. október 23., egy átlagos keddi nap?

„Rien” azaz „semmi” – írta a naplójába XVI. Lajos a nagy francia forradalom kitörésének estéjén. Egy fontos történelmi nap sokszor csak később lesz az. Még az akkor ott lévő emberek számára is. Főleg az internet kora előtt. A tüntetéseken részt vevők közül többen beszámoltak arról, hogy míg ők kint tüntettek a havas esőben, addig bent a melegben, a kirakat másik oldalán kávézgattak. Az Astoria Kávéház tükörablakaiban üldögélő törzsközönség, szó szerint a kávéját kavargatva, mint a moziban, csak nézett a Kossuth Lajos utca fele tartó, forradalmat csináló tömeg irányába. Törvényszerű, hogy bátor, nagy tettekről sokan még tanúként is lemaradnak?
Úgy látszik igen. Lehet tudni, hogy Lukács Györgyék (filozófus, a második Nagy Imre-kormány népművelési minisztere – a szerk.) szoros baráti köréből a megszokott kedd esti teadélutánt senki nem hagyta ki.

Aki nem lép egyszerre…

Nem kap rétest estére. Akkor se ha sorban áll.
„Hűha, liba!” – mondta visszaemlékezések szerint az egyik tüntető, és otthagyta a tüntetést, hogy vegyen.
Érteni kell a kort is. Sok mai gyerek el sem tudja képzelni, milyen az a hiánygazdaság, hogy nem lehet kapni alapvető élelmiszereket. Ezért a másik oldalról nagyon is megérthetők bizonyos emberi reakciók. Herskó János Párbeszéd című filmjében – de több ’56-ot feldolgozó filmben is – szerepel, hogy az emberek otthagyták a tüntetést, ha fülest kaptak, hogy valamelyik boltba kenyeret vagy épp wc-papírt hoztak.
Réz Pál is leírja memoárjában, hogy épp a Kulacs nevű étteremben ültek, mert valaki megtudta, hogy aznap lesz ott gyöngytyúkleves. Ez nagy szó volt. Akkor kapták a hírt, hogy óriási tüntetés van, mi több forradalom. Felugráltak indulni készültek. Vas István kritikus nem, azt mondta megvárja, amíg kihozzák. Réz meghökkenve rákérdezett:
„Pista téged a gyöngytyúk jobban érdekel, mint a forradalom?”
Vas István: „Igen.”

Réz Pál (Fotó: Fortepan / Hunyady József)

Taxival a forradalomba

Réz Pál emlékirataiban szerepel az a rész is, hogy taxit hívattak. És bemondták a sofőrnek, hogy azt hallották. „A rádiónál ölik a magyart, legyen szíves vigyen oda minket”. Ez most nagyon cinikusan hangzik, de akkor sok pletyka és nagyotmondás volt, nem gondolták, mi fogja őket ott fogadni. Így lesz a komédiából tragédia, mert a Magyar Rádió épülete környékén tényleg lőttek, és az utcán halottak és sebesültek hevertek, és senki nem mert odamenni, elvinni őket. Hirtelen minden nagyon rémisztően tragikussá vált. Rézék aztán kerülve, gyalog elmentek a Rákóczi út irányába. A Rákóczi úton folyt az élet, az emberek sétáltak, évődtek, kávéztak az eszpresszóban, olvasgattak.

Képzeljük el Rézéket, ülnek egy étteremben, majd emberek haláltusáját látják a maga feldolgozhatatlanságában, aztán odébb mennek egy kilométert, és újra mintha semmi sem történne. A hírek lassan terjedtek. Szájról szájra, a rádió ellentmondásos dolgokat közölt – vagy semmit.

Igazán filmre illő szürreális eset történt Déry Tiborral is. A visszájáról kezdem. Déryt várták a tüntetők, hogy beszéljen. Déry megérkezett megtépázott zakóban, zúzódásnyomokkal az arcán. Rögtön elterjedt, hogy Déryt megverte az ávó. Az amúgy is felpaprikázott tömeg erre már forrongott. Valójában az történt, hogy Dérynek nem volt autója. Míg – a KSH adatai szerint – 2022-ben körülbelül 3,1 millió személyautó van az utakon, addig 1956-ban ez a szám csupán 10 681 volt. Egy a tévénél dolgozó barátja ugrott el érte kocsival. Amikor beült az autóba, egy majom az első ülésről hátramászott, és egy hatalmasat lekevert az írónak. Igen, egy majom. Alig tudták kiszedni az embert az emberszabású karmai közül. Hogy került oda a csimpánz? Hát úgy, hogy az MTV előtte az állatkertben forgatott, ám az állatkertben lévő csimpánzokkal nem lehet játékos feladatokat végeztetni, mert vadak. Szereztek egy cirkuszi csimpánzt, azt vitték el oda „színészkedni” és még nem vitték vissza. Mellékszálként azt kell tudni, hogy Déry felesége parfümgyűjtő volt. 50-60 üvegcséje is volt egyszerre, amit az író szeretett elfújkálni. A majom orrának sok volt ez az illatos úr, és el akarta zavarni a megszeppent írót.

Déry Tibor (Fotó: Fortepan / Hunyady József)

A Sztálin-szobor ledöntése

A tüntetők este fél tíz körül ledöntötték a 10 méter magas és csaknem 6 tonna súlyú szobrot. Mivel a hatalmas szobor nehezen volt mozdítható, mentek a bekiabálások hogy: „Tegyenek le egy karórát a földre, akkor rögtön lejön” – utalva ezzel az orosz katonák „gyűjtőszenvedélyére”. A diktátor monumentális szobrából a talapzaton csak a csizmái maradtak, s a népi humor rögtön át is keresztelte a helyet „Csizma-térre”. Pár nappal a ledöntés után Sztálin széttört bronzfejében tűzet gyújtottak. Az emberek körbetáncolták, mint valami trófeát és viccelődtek, hogy: „Éljen lángeszű vezérünk, Sztálin!”

Heves fiatalok vs. higgadt öregek

A Lechner Ödön által tervezett Földtani Intézetben is zajlott a forradalom. Dániel Ferenc későbbi filmes akkor még ott dolgozott, erről így számolt be:
Fiatalok: „Betoppant Kaszanitzky Feri az egyetemről, hoztunk két géppuskát több rakasz golyóval! A főbejárat két oldalán kell őket üzembe helyezni!”
Az öregek: „Meg vagytok buggyanva?! Itt járnak-kelnek az oroszok, szét akarnátok lövetni ezt a palotát, amelynek nincs két egyformán hajlított ablaka?! Maga Noszky Jenő üvegezett itt mesteremberek híján!”
Az ELTE-n meg az esett meg, hogy az egyik nap fiatalok többen berontottak az egyetemre, hogy a rendszer embereit levadásszák. Réz Pál felismerte egy korábbi nagy szerelmét, egy festőakadémista lányt, aki dühösen keresete Túróczi-Trostler Józsefet (irodalomtörténész, egyetemi tanár). Mégpedig azért, hogy lelője a „bolsevikot”. Réz ezen meglepődött, de ki is fakadt és cinikusan felszólította a hölgyet, hogy nézzen azért utána kire fog fegyvert.
„Te a képzőművészeti főiskolára jársz! Ti csak lőjétek a ti tanáraitokra, a bölcsész tanárokat hagyjátok meg nekünk” – mondta a lánynak. Egyébként Túróczi nem volt rossz ember, fatális tévedés lett volna, ha lelövik.

Szabadság, szerelem

A forradalmaknak tényleg van érzéke a romantikához, az alábbi két kis történet itt esett meg Budapesten. Nem nagy dolgok de nagyon is emberiek.
Már az oroszok megérkezése után Lábass Endre író, festő anyukájának, Angélának hevesen udvarolni kezdett a kapualjban egy magyar forradalmár – ha már ott volt.
Angéla: „Ezt nem mondja komolyan, most lőttek ide, maga meg randevúra hív?”
Fiatal forradalmár: „Igen, hogy legyen miért élnem. Hátha nem halok meg.”
Ez egy romantikus regényben is elhangozhatna, de ezt ezen sorok írója személyesen hallotta Angélától gyerekként. Angéla nekem úgy mesélte, hogy mintha egyszerre több síkon zajlott volna minden, a forradalmárok harcoltak, vitatkoztak egymással, flörtöltek – mindezt párhuzamosan.
Az 1956-ról készített megmaradt amatőr felvételek sokáig dugdosott, féltett, 8 milliméteres, hang nélküli filmek megmaradt dokumentumai közül általában az akcióképeket és a drámákat használják bejátszásoknál, dokumentumfilmekben. Pedig az egyik (néma)filmen a szájról olvasó szakértő leolvasta mit is is beszél rajta a két budai fiatal.
Kérdés: „Kezicsókolom. Mit csinált ön a forradalom hatodik napján?”
Válasz: „A következő nemzedéken ügyködtem, ahogy maga is elvtársnő.”
Ezek a történetek frivolnak hathatnak, de senki nem gondolja, hogy elődeinknek nem volt élete és humora, ami vész esetén is jó szolgálatot tett nekik.

Ha valaki a cikket olvasva félreértené a szándékom, és arra gondol, hogy azt sugallom, ez egy vidám fáklyás menet volt, hangsúlyozom, nem, erről szó sincs. Nem, nem erre gondolok. Lehet sorolni a tragikus és értelmetlen haláleseteket a végtelenségig. Egy friss kisgyerekes apuka csak kenyérért állt sorba: úgy lőtte szíven egy orosz. Egy pár éves kislányt a Szabadság tér felől egy eltévedt golyó vitt a halálba. A fiatal anyuka görcsösen szorongatta halott kislányát. Értelmetlen halálok százai. Miért? Miért?
Ritkán beszélünk a Lipótmezőn ottfelejtett betegekről, sérültekről, akiket a nagy zűrzavarban egyszerűen otthagytak. Sokan, akik tudtak elszöktek, ám a zárt osztályon volt, aki szó szerint éhen halt.
Ritkán beszélünk a heroikus munkájukat végző mentősökről is. Válogatás nélkül láttak el felkelőket, ávósokat, oroszokat. Például a Péterffyben, amit ráadásul – miközben bent műtöttek –, a szovjet tankok többször is eltaláltak.

Sokszor a nagy dolgok mindenhatósága mögött aprónak tűnő események nincsenek kibontva, holott ezek csinálnak a történelemből élő embereket. Apró emlékcserepekből próbáljuk összerakni a nekünk tetsző múlt koncepciót. Romépítés folyik, ahogy a költő mondta. Én csak annyit kérek, próbáljuk megérteni őket. Így talán a jelenben mi is jobb döntéseket hozunk.

„A szeretésen
kívül minden emberi:
tett: romépítés.”

Fodor Ákos

Szerzőnk a Nők Lapja 2022-es gyakornoki programjának résztvevője.

Kiemelt kép: Budapest, 1956 október 25. (Fortepan / Ladó Ákos)