Pár hete mutattatok be Az eltört korsó című darabot. Milyen volt a felkészülési folyamat?
Ez egy Kleist darab, amit a XIX. században írtak, témáját tekintve viszont nagyon modernnek tűnik, mert kicsit van benne szó hatalommal való visszaélésről (szexuálisan is, így akár a metoohoz is kapcsolódik), mindeközben a bohózat elemeivel dolgozik, tehát az első kétharmad elég szórakoztató. Valójában ez egy nyomozós történet, nagyon mulatságosan van ábrázolva, de nem akarok spoilerezni, hogy mi benne a csavar, igazából ki után nyomozunk.
Hogyan lettél a darab Ádám bírója?
Egy fiatal rendező, Tárnoki Márk hívott fel engem, hogy van-e kedvem eljátszani ezt a főszerepet. Azt gondoltam, hogy mivel két, volt főiskolai tanítványom is a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja, szívesen vállalom és játszom együtt velük. Az egyikük, Sipos László Márk alakítja az írnokot, akivel bíróként sok a közös jelenetünk. Az idei szezonban ez lett a bemutatóm, ugyanis elhatároztam, hogy egy kicsit kevesebb színházi feladatot vállalok.
Inkább forgatni szeretnél?
Ez ennél bonyolultabb. Azt éreztem, hogy egy kicsit telítődtem a színházzal. Nem tudok már annyira megújulni vagy kreatívnak lenni, mint szeretnék. A vírushelyzet miatti kényszerszünet nekem jól esett. Nyilván tele voltam félelemmel meg parával, ahogy mindenki, de az, hogy nem kell minden este játszanom, kicsit megtetszett.
Életed során szépen bejárkáltad Magyarország térképét: Székesfehérváron születtél, délen tanultál, majd keleten és nyugaton, illetve Budapesten is játszottál. Az ingázásnak volt szerepe abban, hogy kevesebb színházat vállalsz?
Az ingázás sosem volt szempont. Gyakran mentünk az Orlai Produkciós Iroda előadásaival is vidékre. A Covid alatt kiderült, hogy szabadúszóként a színházi munkákra nem nagyon lehet számítani. Azóta is nehezen, leginkább egyáltalán nem tud visszaállni a színházi működés abba a régi kerékvágásba, ami 2020 előtt volt. Aztán itt van a rezsi probléma: a Weöres Sándor Színházról konkrétan tudom, hogy másfél hónapra bezár. Más színházakban például művészi fények nélkül, ún. munka fényben folynak az előadások addig is, hogy spóroljanak. Kiszámíthatatlannak érzem a színházat, persze a film vagy a televíziózás sem kiszámíthatóbb, de amikor van, mégiscsak több pénzt lehet vele keresni, amit ha az ember félre tesz, talán jobban tud kalkulálni a mostani nehéz időkben. A döntésemben mégsem ez volt a fő szempont, sokkal inkább művészi, ember okai voltak. Az elmúlt 15 évben, úgy érzem, folyamatosan csúszott le a színházi körülmények minősége. Nyilván mindig kevés a pénz – most már persze ordítóan és látványosan –, színházat csinálni viszont költséges műfaj. Fontos, hogy milyen szakemberek vesznek körül minket, mert lehet, hogy a színész még mindig nem megy el jegypénztárosnak, de ilyen árak és fizetések mellett egyszer csak bizony a díszítők, a hangosítók, a világosítók kénytelenek pályát váltani.
Szakemberhiány keletkezett a színházakban, miközben előadás alatt nagyon is fontos, hogy egy fény vagy a zene milyen ritmusban jön be,
vagy hogy a díszítők jól szereljék össze a színpadot és a díszletet. Kicsit meguntam ezeket az infrastrukturális nehézségeket. 2003-ban diplomáztam, előtte ugye a főiskola, lassan 20 éve, évi 3-4 bemutatóval számolhatok. Egyik próbáról mentem a másikra, művészileg egy darabig éreztem a fejlődést, de mostanában inkább azt, hogy nem tudok megújulni, ismétlem és unom magam a színpadon. Utólag egyik szerepemet sem bánom, de úgy döntöttem mostantól jobban megválogatom, miben játszom, és évente maximum egy bemutatót vállalok. A szombathelyi bemutatóval most azért is volt szerencsém, mert a vidéki színházakban nem igazán vannak olyan sűrűn felújító próbák. Nagyon jól esett egy kicsit úgy színházat csinálni, hogy nem kellett sehová rohannom, miközben máskor nyilván még én akarok rohanni, hiszen valamiből meg kell élni, pénzt is kell keresni.
Neked személy szerint mit jelent a megújulás, mi jelentene kihívást?
Általánosságban elmondható, hogy van a darab, a szerep, van a rendező és a vele való viszony. Ha a rendező úgy néz rád, úgy kezd el instruálni, olyasmit kér tőled, amiről látja, hogy benned van, de még nem hoztad felszínre, az egy érdekes helyzet, amikor elkezdi kipiszkálni. A fent említett három dolog keveréke adja ki, hogy mennyire izgalmas művészileg egy munka. Fontos a partnerség, ilyen értelemben szerencsés vagyok, mert sokszor csináltam színházat olyanokkal, akik kiváló kollégák. Az jelentene kihívást, ha egy olyan csapatban, olyan partnerekkel, olyan szerepeket és olyan rendezővel játszani, ahol minden együtt áll.
Egy fiatal, pályakezdő, vagy egy régóta pályán lévő, rutinos rendező nyitottabb az újításokra?
Nem ennek a mentén gondolnám végig. Szerintem sokkal inkább egyre kevésbé van jelen a klasszikus értelemben vett, technikai tudás. A rendezés és a színjátszás, bár nem annyira egzakt, de hasonlít egy hangszeres játékhoz. A színész olyan, mint egy zongorista vagy hegedűművész, csak az ő hangszere a saját teste és idegrendszere, ezzel játszik. Szerintem a rendezés is egy szakma, aminek vannak megtanulható elemei, és nem csupán művészet vagy holmi önkifejezés. Manapság a paradigma az, hogy a rendezés nem igazán tanítható dolog, vagy van valakiben tehetség, vagy nincs. Ebben nem hiszek. Pályám legelejétől fogva érzem, hogy tehetség istenítés van: ha valaki mutat fiatalon egy kis szikrát, úgy kezelik, mint aki már kész van, ő egy zseni, aki csak hagyni kell megnyilvánulni. Szerintem a tehetség pusztán egy helyzeti energia, egy lehetőség, olyan mint egy jó termőföld, de ha azt az ember nem veti be és nem gondozza, nem hoz valódi termést.
Szorgalmat és tudást kell párosítani a tehetség mellé, ez biztosítja, hogy valaki tudjon olyan műalkotásokat létrehozni, amelyeket érdemes befogadni.
Mi a helyzet a mozivásznon?
A filmszínészet egy másik helyzet, de ott is azt érzékelem, hogy bizonyos rendezők szívesebben alkalmaznak akár nagy szerepekre nem hivatásos színészt, sőt sok esetben teljesen tapasztalatlan civilt, mert azt gondolják, hitelesebb és természetesebb lesz, mint egy profi. Bizonyos helyzetekben ez igaz lehet, de azt gondolom, hogy ha egy forgatáson többször kell felvenni ugyanazt a jelenetet, akkor az már színészi feladat, mert rövid időn belül meg kell ismételned valamit, ami onnantól már nem spontán, mert ugye meg kell ismételned, és ahhoz meg igenis kell egyfajta szakmai tudás, hogy hogyan tüntess fel valamit spontánnak, amit többedszerre egyáltalán nem spontán csinálsz. Ez a szakmánk lényege (akár színpadon, akár filmen), hogy aki nézi, elhiggye, ott, abban a pillanatban jutott eszembe egy gondolat és azért szólalok meg, miközben pontosan tudom aznap fél hétkor, hogy én azt a mondatot fél nyolckor el fogom mondani.
Milyen volt a legutolsó forgatási élményed a Nyugati nyaralás című film főszereplőjeként?
Nagyon szerettem ezt a filmet forgatni, még mindig kicsit a hatása alatt vagyok. Több mint 70 ezren látták már a mozikban, múlt héten is volt egy közönségtalálkozónk. Sok produkcióban játszottam már, de klasszikus értelemben ez az első film főszerepem. Hogy művészileg milyen voltam, azt döntse el mindenki, aki megnézi, én nagyon jól éreztem magam már a forgatás közben is. A szűkebb alkotói stábbal, Lévai Balázzsal és Tiszeker Danival (a rendezők – a szerk.), elég régóta jóban vagyok. Balázzsal a kilencvenes évek óta ismerjük egymást, amikor ő még tévézett, én pedig színistúdiós voltam, Dániel pedig az Orlai Produkciós Irodának készített képi anyagokat, ráadásul a Nagykarácsony című mozifilmben is volt már szerencsénk együtt dolgozni. A munka során azt éreztem, hogy nagyon jó ismerőseimmel töltöm az időt, és együtt gondolkodunk azon, hogyan formálódjon a film. Folyamatos párbeszéd zajlott köztünk, nem úgy éltem meg, hogy dolgozom, és csináltatnak velem valamit, hanem hogy együtt alkotunk azokkal az emberekkel, akikkel egyébként civilben is van viszonyom és közös érdeklődésünk (az amerikai foci szeretete). A 25 forgatási napot inkább szórakozásnak, mint munkának éltem meg.
Mennyire idézte fel benned azt a korszakot, amiben játszottál?
Érdekes módon nagyon, mert azok a díszletek, jelmezek, Liának (Pokorny Lia – a szerk.) a frizurái, a válltömés a ruhákban… hát hirtelen anyám azért megjelent. Volt egy lakás, amin nagyon komolyan korhűen volt berendezve: a konyha, a szoba, ahová, ha bementél és nem volt ott a sok kábel, teljesen azt érezheted, hogy egy igazi lakásban vagy. Mivel a bútorok is annyira korhűek voltak, tényleg olyan érzést keltett, mint egy időutazás. A szobában lévő szekrénysor egy az egyben olyan volt, mint nekünk otthon, a nyolcvanas években a székesfehérvári panelban. Azonnal le is fotóztam és elküldtem a húgomnak, hogy nézd már, itt a szekrényünk!
Az élethű díszlet
Egyébként a saját életedben szeretted azt az időszakot?
Gyereknek lenni? Hát isten tudja… mindig arra vágyik az ember, ami éppen már elmúlt, bár gyerekként meg állandóan felnőtt akartam lenni. Utáltam, hogy gyerek vagyok, és mindig megmondják a nagyok mit csináljak. Most nyilván visszasírom, hogy de jó lenne megint gyereknek lenni, akinek enni adnak, és nem kell számlákat befizetni… Nyilván valami kedves érzés elönti az embert, ha saját gyerekkorára gondol, de azért felhőtlenül boldognak nem nevezném a sajátomat, hiszen a szüleim 10 éves koromban elváltak. Voltak nehézségek, de igyekszem csak a jóra emlékezni.
Min dolgozol még mostanában?
A színházban ugye nem rég volt bemutatóm, november elején pedig egy napi sorozatot kezdek forgatni az egyik kereskedelmi csatornán, de ennél többet még nem mondhatok. A Hunyadi című giga produkcióban forgatok még néhány napot, ami egy történelmi sorozat. Ez több évszakon átívelő forgatást jelent.
Mit csinálsz amikor nem dolgozol?
Ha családom lenne, egyértelmű programom lenne arra, hogy mit csinálok, amikor nem dolgozom, de tulajdonképpen egyedül élek, pontosabban a kutyámmal. Vele járkálok ide-oda, de ő most már egy idős kutya, nem lehet vele sokat kirándulni, mert fáj a könyöke is. Itthon szeretek videójátékozni, az megnyugtat, kikapcsol. Virtuálisan baseballt és amerikai focit játszom, ezeket a sportokat egyébként a tévében is szeretem nézni, követem a nagyobb ligákat. A baseballban ráadásul most októberben van a finis, az úgynevezett playoff, hamarosan pedig a nagy döntő. Ezt szerencsére magyar sportcsatornákon is adják. Az amerikai focit már 15 éve nézem, most már tudok annyira angolul és ismerem játékot, hogy amerikai kommentárral is élvezem.
Ha tehetnéd, hova utaznál szívesen?
Nehezen mozdulok. Ez például nagyon bennem maradt a nyolcvanas évekből, a gyerekkoromból, hogy nem lehet utazni, nem lehet menni sehova. Nem tanultam meg rendesen csomagolni, pakolni, utazni, rettegek a határ előtt, hogy megállít egy egyenruhás bácsi, és aztán mindig meglepődöm, hogy igazából már nincs is határ például Ausztria felé. Jó lenne eljutni élőben egy igazi amerikai focimeccsre. Most egyébként Londonban és Münchenben is vannak mérkőzések, de az az igazság, annyira korán kellene rá megvenni a jegyet (plusz lefoglalni a szállást, utazást) hogy egyáltalán legyen helyed, hogy ennyire előre egyszerűen nem tudok tervezni. Mániám az angolszász kultúra, nagyon szeretem ezt a világot, Angliában és az Egyesült Államokban történelmi és kulturális helyeket meglátogatni, számomra ez lenne az igazi nyugati nyaralás.
A képekért köszönet Mészáros Máténak
