Grace Kelly egy tengerkék estélyiben végiglejt a szálloda hallján. Audrey Hepburn farmernadrágban, szürke pulóverben és turbánnal a fején énekli a Moon Rivert manhattani lakása tűzlépcsőjén. Elizabeth Taylor fehér, apró ibolyamintás ruhájában körbesuhogja a biliárdasztalt… Ha csak nem remeteként tengettük napjainkat az elmúlt hetven évben, bizonyára találkoztunk már Edith Head ruhakölteményeivel (legfeljebb nem tudunk róla) kedvenc filmjeink olyan jelenteiben, amelyeket tudattalanul még most is őrzünk emlékezetünkben. Túlzás nélkül állítható, hogy a legtöbb legendás hollywoodi ruhaköltemény az ő keze munkáját dicséri, és rendkívüli hatása a mai napig érezhető a filmszakmában és a hétköznapi életünk során egyaránt.
Tanárból Hollywood legsikeresebb öltöztetője
Edith Claire Posener néven született 1897. október 28-án, a kaliforniai San Bernardinóban, Max Posener és Anna E. Levy zsidó szülők lányaként. Érdekes módon édesapja közvetlenül Edith születése előtt egy apró rövidáru-kereskedést nyitott a településen, de ez sajnos egy éven belül tönkrement, majd kicsivel később az üzlethez hasonlóan a szülők házassága is zátonyra futott. Édesanyja másodjára egy Frank Spare nevű bányamérnökhöz ment feleségül, a férfi munkája miatt pedig a család gyakran költözött a következő években.
Edith kiváló nyelvérzéke hamar megmutatkozott, 1919-ben pedig a Berkeley Egyetem francia szakát kitüntetéssel végezte el, majd 1920-ban a Stanfordi Egyetemen szerzett mesterdiplomát. Ezután egy San Diegó-i iskolában kapott állást francianyelv-tanárként, egy évvel később pedig a Hollywood-i Lányiskolában tanított spanyolt. Mivel több pénzt akart keresni, azzal állt az iskola vezetése elé, hogy (bár csak kevés ideig tanult ilyesmit) szívesen vállalna rajztanári feladatokat is. Hogy fejlessze rajzkészségét, esti tagozaton az Otis Art Institute-ba és a Chouinard Art College-ba járt – és ezek az iskolák sorsfordító szerepet játszottak további életének alakulásában.
1923-ban férjhez ment az egyik Chouinard-i osztálytársa, Betty testvéréhez, Charles Headhez. A házasság nem bizonyult zökkenőmentesnek, és több év különélés után 1938-ban ki is mondták a válást, Edith Head azonban élete végéig az első férje nevén alkotott (jóllehet 1940-ben ő is újraházasodott: a díjnyertes művészeti igazgatóhoz, Wiard Ihnenhez ment feleségül, ez a házasság a férfi 1979-ben bekövetkezett haláláig tartott).
Audrey Hepburn Edith Head egyik legendás költeményében 1957-ben, egy a Sabrina című filmhez készült fotón. Erről a ruháról a mai napig sokan tévesen úgy gondolják, hogy Hubert de Givenchy tervezte. (Fotó: Bettmann / Contributor / Getty Images)
Felforgatta a szakmát
De ne szaladjunk ennyire előre! Edith Head ugyanabban az évben, amikor először kimondta a boldogító igent, befejezte a Chouinard-ot, majd rögtön (releváns munkatapasztalat nélkül) fel is vették a Paramount Pictureshöz jelmezterv-rajzolónak (bár később bevallotta, hogy diáktársai vázlatait is „kölcsönözte” a sikeres állásinterjúhoz, ez a későbbi sikereit azért nem árnyékolta be).
Jelmezterv-rajzolói feladatköréből hamar előléptették: jelmeztervezőként némafilmekkel kezdte pályafutását 1925-ben, az 1930-as évekre pedig már Hollywood egyik vezető jelmeztervezőjeként tartották számon. Pályafutása korai éveiben a Paramount vezető tervezői, Howard Greer (aki főleg Katharine Hepburnt öltöztette a harmincas években) és Travis Banton (például Rita Hayworth a Címlaplány című filmben az ő ruháit viseli) háttérbe szorították, de Headet nem kellett félteni: később nagy szerepet vállalt Banton megpuccsolásában.
Sokan elismerték Head egyedi munkastílusát, amelynek alapvető részét képezte, hogy sok férfi kollégájával ellentétben gyakran konzultált azokkal a sztárokkal, akikkel együtt dolgozott. Ennek eredményeképpen az 1940-es és ’50-es évek számos női szupersztárja, például Ginger Rogers, Bette Davis, Barbara Stanwyck, Shirley MacLaine, Grace Kelly, Audrey Hepburn és Elizabeth Taylor kedvence is őt tartotta kedvenc öltöztetőjének. Sőt, a népszerű Headet a Paramount gyakran „kölcsönadta” más stúdiók kérésére is – így került például 1946-ban Radio-Keith-Orpheum (RKO) Pictures-höz, Alfred Hitchcock ugyanis kifejezetten vele akarta megterveztetni a Forgószél című kémfilmje jelmezeit.
Cary Grant és Ingrid Bergman az 1946-os Forgószélben – ez volt Edith Head és Alfred Hitchcock első (de közel sem utolsó) közös filmje. (Fotó: FilmPublicityArchive/United Archives via Getty Images)
Ebben az időszakban az volt a megszokott, hogy a jelmeztervezők kényelmes távolságból és öntörvényűen, kizárólag a saját stílusuk és belátásuk szerint terveztek ruhákat filmekhez – Head azonban más hozzáállást képviselt. Úgy gondolta, fontosabb, hogy a munka során az ő személye háttérben maradjon, és az általa tervezett ruhák inkább az adott filmbéli karaktert tükrözzék vissza. Head és Hitchcock a közös munka során rájöttek, hogy hasonlóan gondolkodnak (bár Headdel ellentétben Hitchcockra nem minden sztár tekintett barátként): ugyanolyan nyersek és célorientáltak voltak, a szóban forgó cél pedig mindig az volt, hogy a készülő film tökéletes legyen.
A Forgószél jelmezei ennek megfelelően visszafogottak voltak, az akkoriban szokásosnak mondható szabásvonalakat követték, így segítették a szereplők tömegbe való beolvadását. Hitchcock épp valami ilyesmit várt, és persze azt sem nézte volna jó szemmel, ha a ruhák elvonták volna a nézők figyelmét a történetéről vagy a karaktereiről. Head megértette ezt az igényt, a film pedig jó alapul szolgált számos későbbi közös munkájuknak – például az egyik személyes kedvencemnek, az 1955-ös Fogjunk tolvajt!-nak is (az alábbi videóban ezen film Head-tervezte jelmezei láthatók teljes pompájukban).
A jelmeztervezésért járó Oscar-díj 1949-es megalapítása Head karrierjét még tovább lendítette: az első évtől kezdődően rekordszámú jelöléssel és díjjal illették. Bár következetesen magas színvonalú munkákat tett le az asztalra, 1967-ben, 44 év után a Paramount nem hosszabbította meg a szerződését (egyesek szerint azért, mert túl sokszor kellett „kölcsönadni” őt) – így pedig adott volt Alfred Hitchcock számára a lehetőség, hogy teljes állásban áthívja a Universal Pictures-höz.
Hetvenévesen váltott
1967-ben 70 éves volt: ekkor ment át a Universalhoz (és itt is maradt 1981-ben bekövetkezett haláláig), de itt már mozifilmek helyett televíziós munkákra koncentrált (ehhez nagyban hozzátett, hogy azok közül a színészek közül, akikkel anno együtt dolgozott, és akiket jól ismert, ekkora már sokan visszavonultak).
Joseph E. Levine producer, Carroll Baker színész és Edith Head 1965-ben, a Jean Harlow életéről szóló Harlow című film forgatásán – Head saját tervezésének, a Baker által viselt ruhának egyik vázlatát tartja a kezében. (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
Ezekben az években a Bewitched című sorozat Endora nevű karakterének jelmezeit tervezte, 1973-ban pedig a Columbo című detektívsorozatban (kvízünk is a szériától, töltsd ki bátran!) még cameózott is egyet (ez az, amikor egy ismert filmes szakember általában a saját alkotásában feltűnik néhány pillanatra, például Hitchcock minden filmjében szerepelt egy kisebb szerepben). Egy évvel később, 1974-ben nyerte el karrierje utolsó Oscar-díját A nagy balhé című Redford–Newman filmért. 1978-ban az NBC Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye alapján készült sorozatához készített jelmezeket – amelyet szintén elismeréssel fogadott a kritika és a közönség egyaránt.
Karrierje csúcspontjának mindezek ellenére nem valamelyik tévés, filmes vagy Oscart-díjas munkáját tartotta, hanem azt, hogy a hetvenes évek végén felkérték, hogy tervezzen női egyenruhákat az Egyesült Államok parti őrségének. Munkájáért állami kitüntetésben részesítették.
Egy kortalan hagyaték
Utolsó filmes projektje a Steve Martin és Carl Reiner főszereplésével készült fekete-fehér vígjáték, az 1982-es Halott férfi nem hord zakót volt, amelyre Headet az 1940-es évek divatjával kapcsolatos szakértelme miatt kérték fel. Martin és Reiner öltözékét a klasszikus film noir alapján mintázta, és a filmet, amely közvetlenül a halála után került a mozikba, az ő emlékének szentelték.
Head két könyvben is összefoglalta karrierjét és tervezési filozófiáját (bár ezek közül egyelőre egyik sem jelent meg magyar nyelven): 1959-ben jelent meg a The Dress Doctor, majd 1967-ben a How To Dress For Success – a kétezres években mindkét írását újra kiadták. Érdekes módon ő maga mindig is nagyon egyszerűen öltözködött: védjegye a vastag keretes szemüveg és a hagyományos, kétrészes kosztüm volt, mégis olyan öltözékeket álmodott meg, amelyeket a mai napig bármely csillag büszkén viselhet a világ bármely vörös szőnyegén. Head jól értette karaktereit, így a rájuk tervezett alkotásai (amellett, hogy modernek, extravagánsak, de ezzel együtt végtelenül elegánsak voltak) mindig tükrözték az adott szereplő személyiségét. Nem csoda hát, hogy hosszú pályafutása során harmincötször jelölték Oscar-díjra – 1949 és 1966 között ráadásul minden évben. Nyolc győzelmével (Olivia de Havilland Az örökösnőben, Hedy Lamarr és Angela Lansbury a Sámson és Delilahban, Bette Davis a Mindent Évárólban, Elizabeth Taylor az A Place in the Sunban, Audrey Hepburn a Római vakációban és a Sabrinában, Lucille Ball Az élet körülményeiben, Paul Newman és Robert Redford A nagy balhéban) ma is ő szakma rekordere. Pályafutása során Natalie Woodnak tervezett legtöbbször: összesen 7 filmben öltöztette.
Rendkívüli hatása napjainkban is tetten érhető: legutóbb például a Nagy Katalin című sorozat sztárja, Elle Fanning viselt egy olyan estélyit, amellyel kapcsolatban még a közösségi média-felületein is kiemelte (bár enélkül sem lett volna nehéz kiszúrni), hogy Edith Head munkássága előtt tisztelgett. A szóban forgó ruhát a 2022-es Emmy-gálára a sorozatban is vele dolgozó Sharon Long jelmeztervezővel együtt álmodták meg. A díjkiosztón végül két jelölésből egyet sem váltott díjra Fanning, de csodálatos, Head-inspirálta ruhája a következő napokban az egész sajtót bejárta.
Edith Head 1981. október 24-én, mindössze négy nappal a 84. születésnapja előtt hunyt el az igen ritka, mielofibrózis nevű csontvelőbetegség következtében.
Kiemelt kép: Edith Head, Mel Ferrer színész és az ő felesége, Audrey Hepburn Head egyik születésnapján az ötvenes években – Fotó: Darlene Hammond/Hulton Archive/Getty Images
