Cukrosbácsik, fehér kutyusos vagy fekete furgonos gyerekrablók, zaklatók? Minden szülő rémálma, hogy bántalmazzák, behálózzák, elcsalják szeme fényét. Hogyan készítsük fel őket ezekre a ritka, de veszélyes helyzetekre? Miként élesítsük apró radarjaikat?

Hazánkban a gyermekrablás szinte ismeretlen jelenség – 1995 óta nem jelentettek nem családtag által elkövetett erőszakos esetet –, éves szinten azonban száz körüli a nyomtalanul eltűnt gyermekkorúak száma. A kellemetlen inzultusok mennyisége pedig egyenesen megbecsülhetetlen, sokszor még a szülő sem tud arról, hogy kényelmetlen helyzetbe került a gyereke. A zaklatók jól kommunikálnak, könnyen alakítanak ki kapcsolatot és kifinomultan manipulálnak. Hogyan készítsük fel erre azokat, akik a legfontosabbak? Mit mondjunk, mit tanítsunk nekik, hogy képesek legyenek felismerni a veszélyeket, és tudatosan viselkedjenek egy számukra ismeretlen, potenciálisan veszélyes szituációban? Deliága Éva gyermekpszichológussal beszélgettünk.

A világ veszélyes hely?

„Borzasztóan oda kell figyelnünk arra, hogyan kommunikáljuk a jelenséget a gyerekek felé: ne keltsünk bennük extra félelmet, ne generáljunk szorongást – kezdi a gyermekpszichológus. – A praxisomban azt látom, hogy a szorongás napjainkban átszövi sok gyerek életét, ami nem csoda, hiszen a vírushelyzet miatt olyan dolgoktól is óvakodniuk kell, ami egyébként természetes. Azt sulykoljuk beléjük, hogy kockázatos a buszkapaszkodót megfogni, veszélyes a nagyinak puszit adni, te is beteg lehetsz. A gyerekek életéből három tanév a vírusról szólt és ennek komoly pszichológiai hatása van. Felerősödött az üzenet a szülők részéről: vigyázz, a világ veszélyes! Pszichológusként azt javaslom: adjunk eszközöket, tudást és szabályokat gyerekeink kezébe egészen kicsi koruktól kezdve. Nem lehetünk mindig mellettük, ezért legyenek olyan kompetenciák, tudás birtokában, amelyekkel felvértezve, ha kell, jól fel tudják mérni a helyzet, önálló döntéseket tudnak hozni, és képesek lesznek kiállni magukért, segítséget kérni.”

Interneten leselkedő veszélyek 

„Napjainkban már az alsósoknak is van okostelefonjuk. Égető szükség van ezért felvilágosításra, beszélgetésekre az online térben előforduló veszélyekről. Nem egyetlen alkalommal, és nemcsak szülői, de akár intézményi oldalról is – állítja Deliága Éva. – A mobiltelefon szükséges, sok esetben akár életet is menthet, a szülői kontroll azonban elengedhetetlen: legyünk tisztában azzal, milyen programokat, alkalmazásokat használ a gyermek. Segítsünk neki ezeket a felületeket úgy beállítani, hogy a feltöltött adatait ne láthassák illetéktelenek, ne engedhesse be életébe a zaklatókat. Ma már a telefonunkról is szabályozhatjuk, milyen appokat mikor és mennyi ideig használhatnak. Mivel a gyerekek általában befolyásolhatók, tágítani kell a világképüket és erősíteni a kritikus gondolkodásukat. Tudatosítani kell bennük, kik az idegenek, kik az ismerősök, hogyan lehet egy profilról sejteni, hogy álprofil, kikkel szabad felvenni a kapcsolatot, kikkel nem tanácsos levelezni. Sajnos vannak gyerekek, akik kiszolgáltatottabbak: nekik nincs meg ez a stratégiájuk, nincs meg a biztos szülői hátterük és vágynak a szeretetre, az elismerésre. »Küldj magadról képet. De szép vagy!«, »Csak akkor leszek a barátod, ha megteszed!« Ők azok, akik könnyebben be tudnak sétálni egy csapdába, célpontjai lehetnek idegeneknek, és akár nagy bajba is kerülhetnek. Gyakori az online személyközi tér sértése: internetes zsarolás, megszégyenítés, megtévesztések, a gyerekek, kamaszok behálózása. Sok beszélgetéssel és odafigyeléssel tudjuk megelőzni a bajt. Adjunk tudást, figyelmet és szeretetet nekik.”

I: Bölcsődések és óvodások

Érzelemvezérelt kicsik

„Szétválasztanám a korosztályokat rögtön az elején – folytatja a pszichológus. – A bölcsődés, óvodáskorú gyerekek önállóan még nem közlekednek, így egyszerű a feladat: nem szabad felügyelet nélkül hagyni őket. Gondozóik, szüleik kötelesek figyelni az esetleges veszélyhelyzetekre. Egy ilyen kicsire rátenni egy potenciális gyermekrablás, zaklatás súlyát és felelősségét értelmetlen és nem szerencsés. Keringett pár éve egy videó a világhálón. Elkerített játszótéren fiatal, szimpatikus férfi kezében fehér kiskutyával (az anyukákkal egyeztetve, kísérleti jelleggel) odament több kisgyerekhez, majd pár perc múlva kézen fogva távozott velük a szülők legnagyobb döbbenetére. Az óvodáskorú gyerekeket célozta a kísérlet, akiknek a gondolkodása még érzelemvezérelt. Hiába készíti fel a szülő a gyerekét erre a forgatókönyvre, ahogyan azt a videó is jól szemléltette, ehhez még kicsi egy óvodás, akármennyire jó képességű. Nem érzi a veszélyt, nem gondolkodik előre. A fent említett kiskutyáshoz hasonló elcsalási szituációnak a szülő, a nagymama, a bébiszitter tanúja kell, hogy legyen. Ott kell ülnie a padon a játszótéren. Látnia kell, hol van a kicsi, ki megy oda hozzá, ki szólítja meg. Így kiküszöbölhető ez a veszélyforrás.”

Minden felnőtt gonosz?

„A gyerekek biztonságát és biztonságérzetét a kiszámíthatósággal is erősíthetjük – állítja a szakember. – Fontos, hogy tudja, nap végén ki megy érte a bölcsibe, az óvodába. Az intézmény is kér egy listát azokról, akik jöhetnek a gyerekért (négy-öt embernél ez semmiképp nem több), ők azok, akikkel a kicsi már kialakított egyfajta kötődést és tudja: meg lehet bízni bennük. A kiszámíthatóság mellett fontos, hogy legyenek olyan kompetenciái a kicsinek, amelyek birtokában kevesebb félelem tölti el egy esetleges veszélyhelyzet felmerülésekor. Óvodásoknál arra helyezném a hangsúlyt, hogy a gyerek ki tudja magát fejezni. Meg tudja mondani a nevét, 3-4 éves kortól már akár apa és anya nevét is, ha nagyobbacska, tudja fejből a szülők telefonszámát. Ez a tudás erősíti a biztonságérzetét, az önbizalmát, és segítséget nyújthat neki olyan mindennapos helyzetekben is, amelyek félelemmel tölthetik el: például ha elkeveredik az élelmiszerüzlet polcai között. Tudniuk kell azt is, kik azok a felnőttek, akiktől ilyenkor nyugodtan segítséget kérhetnek, például egy anyuka, aki gyerekekkel van, de a strandon a vízimentőhöz vagy a büfénél dolgozó eladóhoz is bátran odamehet és elmondhatja, hogy nem találja a szüleit. Ne azt neveljük a kicsibe, ne álljon szóba senkivel, hogy minden idegen gyanús és gonosz. Ez messze áll a valóságtól, és bizalmatlanságot vált ki, ami egy fent említett stresszes szituációban csak tovább rontja a gyerek helyzetét. Minden veszélytől lehetetlen megóvni őket, de felkészíthetjük őket arra, hogyan reagáljanak ilyenkor. Ezt a kompetenciát és az ezzel összefüggő önbizalmat érdemes erősíteni az egészen kicsi gyerekekben.”

Szoros figyelem, határok, szabályok

„Ebben a korban kell elkezdeni a szabályok lefektetését és a határok meghúzását. A kereteket konkrétan, egyértelműen kell elmagyarázni, és számon is kell kérni a gyerekeken. Például így: «Mehetsz hintázni, én ezen a padon fogok ülni. Szólj, ha átmész a nagycsúszdához, jó?« Ismerős helyeken, helyzetekben a gyerek nem érez veszélyt: ismeri a környéket, a játszóteret, ezzel együtt a szabályokat meg kell szabni, a határokat ki kell jelölni. Tudnia kell, hogy nem szabad nélkülünk kimennie a játszótér vagy az óvoda kapuján. Nem mehet át a szülő beleegyezése nélkül a tér másik oldalára, nem tűnhet el a barátjával a játszó másik végén, mindig látnunk kell egymást. Legyen folyamatos a kontakt, a párbeszéd, hogy biztonságban érezze magát a kicsi és tudja, bármikor tud segítséget kérni. A lelkiismeret, mint egyfajta belső hang, kisgyermekkortól kezdve fokozatosan alakul: kezdetben a fent említett külső szabályok betartását apa-anya vagy az óvó néni figyeli és ellenőrzi. Ha megszegi a szabályt, akkor baj van, jön a fejmosás. Ezt többször megtapasztalva alakul az erkölcsi fejlődés, az évek során így válnak a külső szabályok lassan belsővé. Ezek a belső szabályok (a szabálytudat és a lelkiismeret) segítenek majd a későbbiekben, akár már kisiskolás korban is betartatni a kereteket, és irányt mutatnak, ha idegen szituációban bizonytalan a gyerek. Úgy fog cselekedni, ahogyan azt megtanulta, ahogyan a szülei azt elvárnák.”

3 +1 gyakorlati tipp, hogy elkerülhesse a bajt

1. Gyorshívó: állítsuk be a számunkat a telefonján, hogy azonnal elérjen minket, ha szükséges.
2. Titkos jel: egy olyan nem túl gyakori kifejezés, amellyel észrevétlenül jelezheti a gyerek, ha felhív telefonon, hogy épp kellemetlen, kényelmetlen helyzetben van.
3. Ellenkező irány: ha úgy érzi, autóval követik, forduljon meg és sétáljon az ellenkező irányba. Ha gyanúja megalapozott volt, a támadó nem tud autójával gyorsan reagálni, és el lehet szaladni.
4. Bajban mindent szabad: csípés, harapás, rúgás, karmolás, hangos kiabálás. Ilyenkor kötelező!

II: Kisiskolások

Biztonságban vagy!

„A gyerekek harmadikos, negyedikes koruk körül elkezdenek egyedül közlekedni. Iskolába mennek, napközi után hazasétálnak vagy busszal edzésre járnak. Hiába lakunk jó környéken, hiába jártuk be többször együtt az útvonalat, ilyenkor már valóban nem csak a lámpás kereszteződésnél történő biztonságos átkelésre kell figyelniük. Ebben az életkorban már tudunk beszélni velük a külvilágban leselkedő veszélyekről, és építhetünk a korábban lerakott alapokra (kiszámíthatóság, kompetenciák, szabályok, határok tartása). Egyeztessük a pontos útvonalat, és azt, milyen járműre kell felszállni. Napjainkban szerencsére már ott a mobiltelefon minden önállóan közlekedő kisgyerek zsebében: kössük a lelkére, hogy mindig legyen bekapcsolva a készüléke és mi is legyünk számára telefonon elérhetők. Az okostelefonokra már letölthetők mozgást monitorozó, helymeghatározó alkalmazások, de nem ritka a GPS-es okosóra sem a csuklójukon, így a szülő bárhonnan láthatja, éppen merre tart, hol jár a gyereke. Kérjük meg, hogy írjon, hívjon mindig, ha elindul haza, vagy ha odaér az iskolába, edzésre vagy a barátjához. Jelezze ezt a szülőnek, ne legyen többórás holtidő. Egyenesen haza, edzésre menjen, és ha valami ezt akadályozza (lerobbant busz, csak 10 perc fagyizás a barátnővel), arról azonnal értesítse a szülőt. Itt ismét előjön a szoros figyelem, ami elvárás kiskorától kezdve – mondja Deliága Éva. – Ez egy hosszú tanulási folyamat, amely óvodáskortól a kamaszkoron túl is elkíséri a gyerekünket, és ami számunkra, de számára is biztonságérzetet ad.” 

Bocsánat, de nem!

„Ha felszáll a buszra, lehetőleg maradjon a sofőr mellett, ne üljön le a rossz külsejű, módosult tudatállapotban lévő hangos, hőbörgő emberek közelébe, az utcán is úgy sétáljon, hogy minél többen lássák. Ha gyanús alakot lát, inkább kerülje messziről. Fontos ezen kívül megtanítani, hogy ismeretlen felnőtt közeledésére lehet udvariasan nemet mondani. Bár a 10–12 éves gyerekek még befolyásolhatók és könnyen megfeledkezhetnek az intelmekről, azonban már megértik, nem életszerű, hogy egy felnőtt egy gyerektől kérjen segítséget, ha van ott több felnőtt is: nem neki kell tehát megoldania annak a férfinak a gondját, aki az autójához hívja útbaigazításért, nem neki kell segítenie megtalálni az elkóborolt cicát. Megérti, hogy a zaklatók nem mindig szakállas, kapucnis-napszemüveges férfiak, sőt: a kedves hölggyel sem szabad elmenni, hiába mondja, hogy az anyukája küldte. Ilyen szituációkban bátran mondjon nemet és távolodjon el az idegentől, menjen át jármű vagy az utca másik felére, hívja azonnal a szüleit, de egy másik felnőttől is kérhet segítséget. Volt egy esetem, ahol egy 14 éves serdülő kislányhoz odament egy tőle jóval idősebb fiatal felnőtt férfi és ismerkedni kezdett vele. Elkérte az elérhetőségét, és a kislány úgy megijedt, hogy megadta a telefonszámát. Számára ez volt az egyenes kommunikáció: ha egy felnőtt kérdez tőle, ő válaszol. Arra tanítottuk a gyerekeket, hogy tisztelettudóan, udvariasan és szófogadóan viselkedjenek, ebben az idegen helyzetben azonban fontos az a kompetencia, amit már kicsikoruktól tanítunk nekik: csak akkor szabad bármibe beleegyeznie, bárhova elmennie, ha anyát vagy apát megkérdezte. Ha nincs ott a szülő, tegye fel magának a kérdést: »Mit szólna ehhez anya? Apa szerint ez jó ötlet? Tud erről anya?«. Ha úgy érzi, olyan dologra akarják rábeszélni, amit nem szeretne vagy nem szabad, tudnia kell nemet mondania egy felnőttnek is.”

5 gyanús jel 

1. Sír, kiabál az utcán egy kisgyerek egy felnőtt kezét fogva? Nem biztos, hogy hiszti! 
2. Bácsinak, néninek szólítja, akinek fogja a kezét? Hm… 
3. Teljesen eltérő a kisgyerek és a padon mellette ülő férfi megjelenése, öltözete? Lehet, hogy ők nem egy család? 
4. Miért vezeti az egyenruhás felnőtt kézen fogva a kisfiút? Vajon igazolná magát nekünk? 
5. Mióta castingolnak plázákban szülők nélküli tiniket? Ez csak tévedés lehet.

III: Kamaszok

Bízom benned!

„A kamaszoknál már jobban becsúsznak a hibák, ami a szoros figyelmet és a határokat illeti: nagyobb mozgásteret igényelnek, feszegetik a határaikat. Előfordulhat, hogy elmegy a haverokkal és nem szól, csak több óra múlva kerül elő. »Elfelejtettem írni, de már rég hazaértem!«, »Minek ez a szoros kontroll?«. Ismerősek ezek a mondatok? Ebben a korban már sokkal nagyobb a gyerek autonómiára való igénye és bár jóval több dologra is képes, el kell mondanunk neki: aggódunk érte, tudnunk kell, hol tartózkodik, kivel van, hiszen a távolból is a szülő felelőssége vigyázni rá, biztonságban tudni őt. Fontos, hogy a megbeszélt kereteket tartsa. Magyarázzuk el neki, akkor tud egyedül közlekedni, akkor lehet okostelefonja, ha ezeket a szabályokat betartja. A tinédzserek esetében hatványozottan fontos a kölcsönös bizalom, amit már egészen kicsikoruktól építünk. Gyerekünknek tudnia kell, hozzánk bármikor, bármivel fordulhat. Itt vagyunk akkor is, ha épp butaságot csinált. Biztosítsuk arról, hogy mindig meghallgatjuk, így jó eséllyel el fogja nekünk mondani, ha kellemetlen élmény érte. Ha jó a kapcsolatunk, ha bízik bennünk, akkor nincsenek titkai és segítséget kér, amikor bizonytalan, félelmei vannak, vagy kiszolgáltatottnak érzi magát. A sok beszélgetést látom azonban ezen a téren is a kulcsnak: legyen olyan bizalmi, érzelmi kapcsolat a szülő és a gyerek között, hogy még a kamasz is szívesen meséljen magáról. Ne tiltás, faggatózás, ne adj’ isten már krokodilkönnyek vagy egy bajba került gyerek kelljen ahhoz, hogy kiderüljön, mi történik az életében. Mikor, kivel, hová megy el? Mi bántja, mi foglalkoztatja? Kikkel barátkozik? A bizalmi viszony tragédiákat előzhet meg.”