Jól hangzik, és igaz is, hogy gyerekkorom óta ismerem Katit, hiszen egy 16 éves lány még bőven gyereknek számít. A kilencvenes évek végén nagy álmokkal de nulla önbizalommal, alig valamicske ember- és világismerettel érkeztem Budapestre egy erdélyi kisvárosból. Ő már akkor a szárnyai alá vett, beválogatott a párizsi csapat által szervezett divatbemutatójára, gondoskodott rólam, segített oszlatni a riadalmamat, ami pont az a kisebbfajta csoda volt a számomra, ami kellő útravalót adott a nemzetközi divatszcénában való boldoguláshoz. Tanultam tőle finomságot, határozottságot, kitartást, és azt is nála láttam, hogy a szellem az anyag mögött gyakran fontosabb, mint maga az anyag. Ez aranyat érő tanulság – az élet megannyi területén kamatoztatni tudtam.
Csaba utcai, még készülőfélben levő új szalonjának helyszínén ültünk le ismét beszélgetni.
Húsz, harminc év tapasztalattal a hátad mögött ugyanazt jelenti számodra a divat, mint a kezdetekben? Vagy akkoriban voltak még olyan illúzióid, amelyekkel mára leszámoltál? Egyáltalán, van ma még igény és kereslet arra a szolgáltatásra, amit a Katti Zoób márka nyújtani tud?
A szalonban a divat elsősorban munkakultúra, és az az irány a kedvencem, amikor személyre készülnek a ruhák, amikor megkeressük a vevő egyéniségét, ahhoz teszünk hozzá.
Bárkivel, aki bejön hozzánk, így dolgozunk. Minden, ami körülöttem az elmúlt harminc évben történt, az azért volt, mert van rá érdeklődés: minden siker, minden továbblépés abból születik, hogy van igény arra, amit itt csinálunk. Ugyanakkor mi nem nagy számokat célzunk sem árbevételben, sem termelékenységben, inkább olyanok vagyunk a divatban, mint egy rétegzene a mainstreamben. „Uh, ki hallgatja ezt?” Nos, annyian minket is „hallgatnak” mint a különféle rétegzenéket. A divatban annyiféle sín van, amin haladni lehet, amire én ráálltam, az megegyezik az én elvárásaimmal, elképzeléseimmel.
Soha nem volt olyan pillanat a karriered során, amikor azt mondtad, kész, itt a vége, abbahagyom, kiégtem?
Hahh, nem, sajnos, pedig lehet, hogy jól jött volna. Nézd, a divat iránti szeretetem forrása a rajongás, amit a kézműves kultúra iránt érzek. A divat kézműves-mesterségei az én liblingjeim, így a mai napig tudok arra ébredni, hogy úristen, most azonnal ki kell próbálni, hogy hogyan lehet egy darab bársonyt beszegni bőrrel. Ahogy sírni tudok azon, hogy ma már nincs egyetlen gombhúzó sem egész Budapesten, holott néhány évtizede csak az ötödik kerületben volt vagy húsz. Folyamatosan hajt, visz előre ez a mesterségbeli kíváncsiság, hogy új és új dolgokat találjunk ki, új technikákat próbáljunk meg.
A 2022-es kollekciód ihletője Kisfaludy Sándor és a Himfy-dalok – ehhez azért kellett némi bátorság, hiszen sokunknak csak a gimnáziumi magyarórák álmosító köde jut eszébe a névről. A ruhák viszont nagyon modernek, hordhatók, divatos szóval élve „relevánsak”.
Kisfaludy Sándor Sümegen született, akárcsak én, és ráadásul távoli rokonom, vannak közös őseink. Kisfaludy a romantika nagy embere, nagy szívtipró, aki Petrarcát olvasott a francia fogságban, de ugyanakkor a reformkor előhírnöke is, ő alapította például az első magyar nyelvű színházat Balatonfüreden. A reformkor – amihez most egyre „trendibb” visszanyúlni – jelentősége számomra tényleg a reformokban rejlik, úgy gondolom, hogy folyamatos reformkorban kellene élnünk. Ezért is látom Kisfaludyt nagyon modern figurának.
Ami a ruhákat illeti: ha valamit harminc szakmában eltöltött év alatt megtanul az ember, akkor az az, hogy mitől lesz valami használható, hordható, eladható. Kicsit csúnyán szólva ez a része a bőrünkre megy – ha valamit nem adunk el, azt többet nem csináljuk.
Egy ideje kétlaki lettél – sokat vagy Balatonfüreden, ahol most több új izgalmas projektbe is belevágtál. Mesélsz róluk?
Zoób Kati a 2017-es Marie Claire Fashion Days bemutató után (fotó: Getty Images)
Sümeg nagyon fájdalmassá vált miután anyukám meghalt, nem várt a süteményillat, nem volt már miért Sümegre menni. Még amikor eladtam a szülői házat, 2006-2007-ben, még akkor is szagolgattam, kerestem a szekrényekben a jellegzetes illatot, nagyon nehéz volt elengedni. A hétvégi, nyári székhelyünket áttettük Balatonfüredre – olyan sokat ad a város, új otthonra találtunk benne, kialakult egy helyi baráti közösség, elkezdtünk ott egy másik, finom vidéki életet. És megígértük a városnak, hogy mi is igyekszünk hozzátenni a helyi kulturális élethez. Elkezdtem a divatbemutatózást, idén pedig a Kattarzis Irodalmi Divatszalon esteket, ami egy nagyon izgalmas intellektuális kaland. A 2000-es években futott a Duna tévén egy sorozatom, tulajdonképpen ezt újítottuk fel. A Magyar Kultúra magazinba rendszeresen írok egy divatlexikont, minden résznek van konkrét témája, és ehhez a témához szerveződik egy-egy tematikus irodalmi-kulturális est. Olyan, mintha a boldog békeidőkben elmennénk a világ valamelyik nagyvárosába és értelmiségi beszélgetéseket folytatnánk – nagyon fogékonyak rá az emberek. Nem egy nagy rendezvény, és nem arról szól, hogy mi, előadók beszélünk, hanem mindannyian beszélgetünk. Minden alkalommal nagy meglepetéssel nyugtázom, hogy egyre távolabbi helyekről jönnek. Ez nem valamiféle nosztalgia, hanem hiánypótlás. Ha kész lesz a szalon felújítása a Csaba utcában, itt is szeretném folytatni ezeket a találkozásokat.
Közben Balatonfüreden is zajlik egy építkezés…
Igen, hamarosan nyílik ott egy divatmúzeum, ami egészen különleges lesz építészetileg és persze tartalmilag is. Hatalmas divatgyűjteményem van, két teherautónyi, ami végre jó helyre kerül. Eleinte a nagymamáktól, majd Sümegen nagyon sok nénitől is megkaptam a gombos dobozt, a régi csipkéket – még amikor gyerek voltam. Valaki bélyeget gyűjtött, én ilyen bigyókat. Nálam vannak például Kisfaludy Sándor leszármazottainak a gombos dobozai is. De ma már küldenek nekem kartondobozban mindenfélét az ország minden részéből: családi tárgyakat – főkötőt, menyasszonyi ruhadarabot, párnát, alsóneműt –, hogy én biztos tudok velük mit kezdeni. Harmadrészt pedig nagyon kitartóan vásárolok hagyatékokat, vagy bolhapiacon is, mindegy, hogy hol vagyunk, hogy az Como, vagy Bécs, vagy egy német kisváros. Az az érdekes benne, hogy ez egy ilyen közép-kelet-európai kézműves örökséggé nőtte ki magát az évek során, nagyvárosi kézműves örökséggé. Nagyvárosi tárgyakat, divatelemeket gyűjtöttem mindig, brüsszeli csipkét és gyöngygallért, az egyes darabok nagyon nemzetköziek a stílust illetően, de mégis felismerhető benne, hogy ez bécsi vagy budapesti. A múzeummal arra is ösztönözném az embereket, hogy ők is húzzák ki a fiókot, mert náluk is biztosan lapulnak hasonlók, és jó érzés saját kézműves, kulturális örökségként tekinteni a nagymama horgolt kesztyűjére. A múzeumnak egy régi villa ad majd otthont. Egészen fantasztikus lesz!
Na de vissza a mába. Rendszeresen prezentálsz a BCEFW, azaz a budapesti divathét keretein belül. Hogy látod, mit ad ez a rendezvény az országnak, Budapestnek és a fiatal tervezőknek?
Zseniális másodlagos kommunikáció egy ország márkaépítésénél, hogy egy olyan területen is szerepel Magyarország, amin korábban nem. Emellett kereskedelmi ügynökségként piacra helyeznek fiatalokat – én igazán tudom, hogy mennyire nem lehetett piacra jutni korábban. Hatalmas lehetőség, hogy az ember odamegy, kipróbálja, megnézi, hogy odatartozik-e, akar-e még egyszer odamenni. Nagy lehetőséget látok abban, hogy nemzetközi kontextusba helyezi a magyar tudást, hogy el lehet menni gyárakba, szövetségekhez, kiállításokra tanulni, tapasztalatot gyűjteni. Ezzel együtt szerintem sokaknak okozott csalódást, sokan gondolták azt, hogy ott a helyük a nemzetközi porondon, és amikor kipróbálták, rájöttek, hogy nem feltétlenül vonzó a nemzetközi divatvilág, és nem feltétlenül való mindenkinek. Ám azt, hogy ezt megtapasztalhatja több tehetséges magyar fiatal egy jelentős apanázzsal, segítséggel, gondoskodással, azt én nagyra értékelem, de ettől még persze nem lesz hirtelen négyszáz világhírű magyar tervező.
Ha józanul nézzük, akkor messze-messze teljesítette a feladatát a BCEFW, és fontos lenne megengednünk, hogy azok a fiatalok, akik elindulnak ezen a pályán, ne legyenek megnyomorítva azzal, hogy ez innen-onnan, politikailag jól néz-e ki vagy sem.
Katti Zoób 2022/23 őszi-téli kollekciója a BCEFW-en
A kommunikációs határok eltűnése és a közösségi média szerinted megkönnyítette vagy inkább nehezítette a boldogulást ebben a iparágban?
A csalódás lehetősége sokkal nagyobb. Amiért a médiaplatformok szélesebbek, attól még a követelmény ugyanolyan nagy, sőt, az ember minél nagyobb merítésben próbálja meg a saját képességeit, annál világosabbá válik, hogy van képessége vagy nincs. És a divat ugyanannyira vagy talán sokkal inkább üzlet, mint tehetség vagy kreativitás.
Nagyon sokféle verseny van, mindenkinek tudnia kell, hogy képes-e indulni a „ki tud a legolcsóbban gyártani”-versenyben, a „kinek a dizájnja érvényesebb szerte a világon”-versenyben, és így tovább.
A divat egy nagy mix, ahol egyszerre kell indulni 27 pályán, hol hosszútávfutónak, hol magasugrónak, hol mélyvízi búvárnak kell lenni. Egyáltalán nem könnyű, és azt gondolom, hogy lassan jön ebből a nagy ébredés. A fashion weekek is egyre inkább a turizmusról, a rendezvény nyereségességéről, sikeréről szólnak, a divat másodlagos…
Így 30 év után te hogyan definiálnád a sikert?
Azt tudom, hogy nekem mi a siker. Akárhol voltunk, Párizsban, Londonban, bárhol, a mi prezentációinkon mindig vásároltak a divatházak tulajdonosai, vezetői, dolgozói, de soha nem adtunk el 500 darabot a Macy’s-nek, mert nem voltunk rá alkalmasak. Nekem ez bőven elég nagy siker volt, és én szembenéztem ezzel, hogy én képtelen lennék arra, hogy küldjek 500 darab hosszú fekete kabátot egy nagyáruháznak pontos határidőre, pontos sztenderdek szerint legyártva.
A cikk szerzője az 1998-as divatbemutatón
Miért? Hiányzott hozzá az infrastruktúra?
Azért, mert nem érdekelt. Mindig, minden kollekciónkban van hosszú fekete kabátunk, ilyen-olyan változatban, de 500-at soha nem akartam gyártani belőle. Akkoriban, a pályám kezdetén még elhittem, hogy az irány a nemzetközi piac, és menni kell, és teljesíteni minden elvárást. Aztán hamar rájöttem, hogy bármennyi követelményt, eljárást teljesítesz is, mindig jön egy újabb, ami egy idő után felőrli az embert. Ma már tudom, hogy a saját világom biztonságosabb. A textil nyelvén tudok a legjobban beszélni, nem keresem a divatos áramlatokat. Ha azt kell elmesélni, hogy Jancsi és Juliska hogyan szabadult meg a gonosz boszorkától, én azt is el tudom mondani ezen a nyelven, a ruháim segítségével. A csapatommal minden érzelmi elemet felhasználunk a kollekciókban, mert ez az életünk és nyilván az enyém is benne van.
Kiemelt kép: Katti Zoób 2022/23 őszi-téli kollekció, fotók: Katti Zoób
