A lelkemre kötötted, hogy olvassam végig a könyvet, mielőtt találkozunk. Milyen keresztkérdést tennél fel nekem, hogy ellenőrizd, biztosan elolvastam-e?
Hol találkozik másodszor Mária nénivel Barna, a főhős?
Várj, ehhez helyre kell tennem magamban idősíkokat. Azt hiszem, az utcán.
Tulajdonképpen helyes a válasz.
És ha igazán szívatósat akarnál kérdezni, mi lenne az?
Hogy hívják Barna megbízóját, aki végül aztán kirúgja? Jó, ez nagyon szívatós, mert kapásból még én se tudok rá válaszolni.
Egyébként most, hogy sokan sok mindent kérdeznek a könyvedről, melyik a legidegesítőbb kérdés, amit nagyon gyakran megkapsz?
Hogy mennyiben vagyok a főhőssel azonos személy.
És ez releváns kérdés?
Teljes mértékben. Nagyon szeretném azt mondani, hogy nem, Barna nem én vagyok, de ez a válasz nyilvánvalóan nem elégíti ki a kérdezőt. Úgyhogy az igazat szoktam válaszolni, hogy valójában azért találtam ki ezt a fickót, hogy az élményeimet egy olyan történéssorral igazolja, amelyet jobb leírni, mint a saját életemet. Barna olyan karakter, aki tényleg nagyon sok mindenben hasonlít rám, mégsem szívesen töltenék el vele hosszabb időt, mert nagyon zavarna a kiégettsége, és az a szürke üveg, amin keresztül szegény a világot látja.
Spáh Dávid: Még egyszer (Libri, 4499 Ft)
Meglehetősen kritikusan fordulsz a karakter felé, ez tudatos önkritika, vagy tényleg lételemed az önostorozás?
Inkább azt szerettem volna leírni, hogy mennyire káros az, amit éveken keresztül gyakoroltam. Az volt a meggyőződésem, hogy jobbnak érezhetem magam, ha minél nagyobb kíméletlenséggel, sőt utálattal fordulok magam felé. Így megelőzöm a külvilágot abban, hogy bántóan, megalázóan kritizáljon, és úgy vegye górcső alá a szinte minden tettemben jelentkező hibáimat, hogy az nekem hosszú ideig fájjon, és ez a fájdalom megbénítson. Tehát ez egy önvédelmi reakció, ami az ember környezetében élők felületes kritikáinak legsúlyosabb következménye. Ennél jobban nem árthat magának az ember, mint ahogyan én ártottam magamnak.
De már nem vagy ilyen? Mert néha most is olyannak tűnsz, mint aki elnézést kér, hogy könyvet írt.
Nehéz ezt kikapcsolni. A könyvem megjelenéséig tulajdonképpen nekem soha senki nem mondta azt, hogy jó ötlet, hogy azt csinálom, amit épp csinálok. Kaptam megbízásokat, kaptam lehetőségeket, nem működtem teljesen sikertelenül, de valahogy mindig elmaradt az a visszaigazolás, hogy tudjam a választ a kérdésre, hogy ezt az egészet miért is kezdtem el.
Nekem új élmény volt, hogy egyszer csak azt mondta egy könyvkiadó igazgatója, hogy meg akarja jelentetni a könyvemet, és aztán tényleg kinyomtatták és könyvesboltokban árulják. Az pedig, hogy ezt még valaki meg is veszi, végképp zavarba ejtő.
Ezért van bennem az elnézést kérés, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szintű visszaigazolást kapjak.
Amikor írtad a regényt, volt a lelki szemeid előtt valamiféle célközönség?
Nem, senkivel nem foglalkoztam. Ez egy férfias könyv egy férfi válságról egy férfi hangján. Ez a hang ráadásul sokszor a politikai korrektség szélén táncol, ami nem feltétlen modern női szemléletet tükröz. Amikor készült, még nem is igazán tudatosodott bennem, hogy ebből mekkora hiány van. A korombéli férfi szerzők egészen más dolgokkal foglalkoznak. Ebből a szempontból ezt sikernek tartom, ami azért is vált lehetségessé, mert nem volt tudatos törekvés mögötte.
És most, hogy már kapsz visszajelzéseket, mit látsz, kik olvassák a könyvedet?
Megdöbbentő, hogy mennyire igazuk van azoknak, akik értenek a könyvkiadáshoz, mert ők megmondták, hogy a nők lesznek az olvasóim. És ők lettek azok. De akik úgy érzik, hogy a szívükből szóltam, azok többnyire férfiak. Akik igazán nehezen tartják magukban a véleményüket, azok azok, akik kétirányú empátiát éreznek a könyv hangja és maguk között. A tipikus visszajelzés egyébként az – és ez nem feltétlen jelenti, hogy ez a könyv jó – hogy állítólag nehéz letenni. Biztos vagyok benne, hogy nem a skandináv krimikre jellemző váratlan fordulatok, trükkök jellemzik a könyvemet, de ezt kapom meg a legtöbbet. És elhatároztam, hogy ennek örülni fogok.
Spáh Dávid a Margón 2022 októberében
A regényben sok a zárójeles megjegyzés, amely valamilyen módon az épp leírtakra reflektál.
Talán ez a leginkább megosztó a könyvemben. Vannak, akik nagyon szeretik, vannak, akik nagyon nem. A zárójelbe tett megjegyzés az elbeszélő hangjának a része, az ő belső kettősségének hangja. Folyamatos ellenőrzés, amit maga felett gyakorol. Megpróbál őszintén elmondani egy történetet, de állandóan ráfut arra, hogy vagy kineveti, vagy kritizálja, vagy moderálja magát.
A regényben van egy olyan mondat, hogy „én a múltra lettem kitalálva”. Sok nosztalgikus pillanat van ebben a regényben, Barna múltbéli kitérője mégsem azonos a nosztalgiával. Vagy tévedek?
Látszólag a világ egyre kényelmesebbnek tűnik, valójában mégis egyre nehezebb feladatok elé állít. Azt hiszem, hogy én abban a múltban, ami a gyerekkoromat jelenti, egészen másképp tudtam volna felnőttként nemcsak érvényesülni, de a környezetemért is tenni. De szerintem sokan vagyunk így ezzel. Az én korosztályom, a legöregebb milleniál abban a hitben kezdett el nevelkedni, hogy az a világ nem sokat fog változni. És akkor is, ha csak tíz évet jelentett az életükből, a szocializmus végnapjai nagyon mély nyomokat hagytak bennünk. Nem nosztalgia, ami a lapokon van, hanem szembesülés a múltnak azóta a fejünkben átírt dolgaival.
Régebben minden jobb volt?
Semmi nem volt jobb, de az emberek jobbak voltak.
Társadalmi és nemzetkritikai észrevételekkel van átszőve a regényed. Ez munkál benned és mindenképp kikívánkozott, vagy szinte észrevétlenül jön belőled?
Azt gondoltam, hogy megpróbálom ez ügyben nem túlkontrollálni magam, és ha esetenként kibuggyan a buborék az orromból, akkor hagyni fogom. De nem akartam ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Épp elég szembe állítani eddigi életem első, illetve utolsó tíz évét, és ezek maguktól felszínre kerülnek. Számomra szórakoztató volt, hogy lehetett ezekkel finoman játszani, már csak azért is, mert az esetek legnagyobb részében szinte kínálták magukat.
Regényedben az életközepi válság halálközeli élményként jelenik meg. Szerinted tényleg nevezhetjük az életközepi válságot valamiféle kis halálnak?
A franciák az orgazmusra mondják, hogy kis halál. De visszatérve az életközepi válságra, az inkább a halál rohamos közeledtének felismerése. Nálam ez úgy nézett ki, hogy ráébredtem, hogy már nem kényszerülök magamra gyerekként gondolni.
Felnőtt életem nagy részében úgy éltem, hogy belül gyerek voltam, akiről mindenki azt gondolta, hogy felnőtt.
Egyébként is koravén kisfiú voltam, de közben nagyon is naiv, ezzel éltem együtt egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy én egy hamarosan meghaló ember vagyok. Onnantól, hogy tudatosodott bennem, hogy van befolyásom arra, hogy ne érezzem folyamatosan azt, hogy meg fogok halni, felnőttnek érzem magam. Ami azért jó, mert felnőttnek lenni sokkal, de sokkal jobb. Nem értem a gyerekség iránti mozgalmat a modern kultúrában. A halál egyébként nagyon érdekes, engem rendszeresen foglalkoztató kérés. 6-8 évvel ezelőtt tényleg azt hittem, hogy nekem mindjárt végem. Nemcsak azért, mert már régóta 110 kiló fölött voltam, mellkasi fájdalmaim voltak, az ízületeim tönkrementek és folyamatosan izzadtam, hanem azért is, mert azt éreztem, hogy kész, jön a lebukás. Hogy mindenki rájön arra, hogy az én működésem már nem sokáig űzhető, és azzal segítek a családomon a leginkább, ha kapok egy infarktust 40 évesen. Mert ha ez nem következik be, akkor egy rettenetesen elnyújtott, 20-25 évnyi alkoholista öregkor következik, amiből láttam is jó párat, hiszen színészek között nőttem fel.
Az életközepi válságnak az a valódi mozgatórugója, hogy ezt valahogy el kell kerülni. Ugyanolyan, mint a kamaszkor, ugyanúgy elveszítjük az irányítást.
Számodra a regényírásnak volt terápiás célja?
Nem ilyen célból írtam. Mindig ott lebegett a levegőben, hogy egyszer valamit meg kell írnom, de ezt szép megkönnyebbüléssel már régen elengedtem. És még ha nem is ezzel a céllal íródott, terápiás hatása mégis volt, és később megtörténtek olyan dolgok, amelyeket leírtam. Épp ezért amikor már egyértelmű lett számomra, hogy mi lesz a könyv vége, elkezdtem félni, hogy most jön az, hogy falhoz lapít egy villamos vagy rám esik egy zongora. Úgyhogy most vigyáznom kell nagyon.
Említetted a milleniál generációt, amelynek a kollektív tudatalattijába minden kétséget kizáróan beégett az a tény, hogy te voltál az egyik iker a Família Kft-ből. Nagyon sok dolgot csináltál azóta, most pedig itt van ez a könyv, de vajon felülírja ezt valaha valami rólad?
Nem, szerintem amíg élek, nem fogok tudni olyasmit csinálni, ami ezt felülírhatná. Ez az első számú referenciapont velem kapcsolatban. De ez csak addig baj, amíg hisztizek miatta, úgyhogy leszoktam erről. Az viszont egészen szórakoztató, hogy most már felnőttek olyan generációk, akik soha egyetlen részt sem láttak belőle. Jót szoktam mulatni azon, hogy nekik engem ezzel már nem lehet eladni. És most már akadnak talán olyanok is, akik úgy olvassák a könyvem, hogy fogalmuk sincs erről. Bár azt hiszem, ahhoz azért el kell múlni harmincnak, hogy ezt a könyvet valaki a magáénak érezze.
Kiemelt kép: Ajkai Dávid – Köszönet a fotókért Spáh Dávidnak.
