Egy szuperzseni, több nyelven beszélő, versenyeket nyerő ép kisfiú megismerkedik egy Down-szindrómás sráccal, barátok lesznek, és rendszeresen összejárnak játszani. Ez nem a következő Oscar-esélyes hollywoodi film szinopszisa, hanem a MáSzínház valósága. Inkluzív foglalkozásaikon és előadásaikon ugyanis együtt játszanak épek és fogyatékkal élők, így munkájuk rengeteget tesz hozzá a két világ közeledéséhez. Egy tíz négyzetméteres szobából indultak négy gyerekkel, ma több mint százan járnak hozzájuk heti rendszerességgel, tíz állandó csoportot visznek, és hét futó előadásuk van, köztük a hatalmas sikerű Anya-e vagy?, amiről mi is beszámoltunk. Eddig mindent túléltek. Volt, hogy egy kőbányai raktárba volt bezsúfolva minden cuccuk, és ott álltak játszóhely nélkül, a koronavírus alatt egy egész nyarat tanítottak végig ingyen, és online vitték az összes foglalkozásukat. Most viszont a rezsiárak elszállása lehet, hogy térdre kényszeríti őket.

Hogyan jött létre a MáSzínház közel két évtizeddel ezelőtt?
Bakonyvári L. Ágnes: Egy barátnőmmel, Göllesz Csillával szöget ütött a fejünkben, mi lenne, ha a kettőnk szakterületét összefésülnénk – én drámapedagógus vagyok, ő gyógypedagógus –, és megnéznénk, hogy működik a drámapedagógia mint módszertan enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő gyerekek képességfejlesztésében. Egyszerűen megpróbáltunk 15-17 éves kamaszokkal drámajátékokat játszani. Nagyon meglepődtünk, milyen borzasztó gyorsan terjedt el a hírünk az érintett családok körében, folyamatosan bővült a hozzánk járó gyerekek létszáma. Néhány év elteltével ezek a 13-20 év közötti srácok vetették fel, hogy előadhatnánk valamit. Arany János Bajusz című művét mutattuk be a szülőknek és a testvéreknek. Nagyon inspiráló volt látni, hogyan hat ezekre a fiatalokra, hogy kiállnak mások elé, megtapsolják őket, hogy hosszú időn keresztül szöveget és mozgást tanulnak, egymásra figyelnek, ami egyébként nagyon nehéz nekik. Innentől kezdtük el komolyabban venni a színjátszást, és a rendszeres készség- és képességfejlesztő foglalkozások mellett egyre több előadást állítottunk színpadra, már nemcsak a rokonok, hanem valódi közönség előtt.

Bakonyvári L. Ágnes (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Gondolom, azért is terjedt olyan gyorsan a híretek, mert hiánypótló dolog volt az a fejlesztési lehetőség, amit kínáltatok. Milyen közegben indult útjára a MáSzínház? Milyen volt az értelmi fogyatékkal élő gyerekek és családjaik helyzete, társadalmi megítélése a kétezres évek elején?
Ágnes: Akkoriban két alapvető magatartást tapasztaltam a többségi társadalom részéről. Az egyik a teljes elutasítás, hogy inkább átmegy az utca túloldalára, csak ne is lássa a fogyatékkal élőt, annyira nem tud ezzel mit kezdeni. A másik pedig ennek a totális ellentéte: „Istenem, szegény, milyen borzalmas lehet neki!”. Amikor segítenek, ha kell, ha nem. Időnként nem is tudtam eldönteni, a kettő közül melyik a rombolóbb.

Az eltelt 18 évet nézve, nagyon pici lépésekben, de jó irányba változik a fogyatékkal élők társadalom általi megítélése. Az, hogy a MáSzínházban láthatóvá válnak, ráadásul a színpadon, alapvetően változtatja meg az emberek gondolkodását róluk.

Eddig egy olyan státuszban voltak, akiket „fel kell emelni” magunkhoz, akikre lefelé nézünk, akikről azt gondoljuk, hogy inkompetensek, nem urai a saját életüknek, döntésképtelenek, és így tovább. Most hirtelen ezek az emberek látványosan egy más státuszba kerülnek, hiszen az előadás végén nekik szól a taps. De ezek a dolgok nem változnak meg egyik napról a másikra. Az én életemben biztosan nem fog megvalósulni az, hogy a fogyatékkal élők ugyanolyan elfogadott, sőt reflektált részei lesznek a társadalomnak, mint bárki más. Sőt, tartok tőle, hogy még a Krisztina életében sem, de hogy mindig lesznek apró, pozitív változások, abban viszont hiszek. Mert látom, hogy már most is vannak.
Bakonyvári Krisztina: Nagyon sok olyan nemzetközi tendencia van, ami hatással van az itthoni helyzetre is. Például az, hogy megjelennek fogyatékkal élők is a filmekben, ami egy óriási előrelépés. Már minket is megkeresnek castingosok, hogy szeretnének a nálunk játszók közül válogatni magyar filmekbe.

Krisztina, te mikor csatlakoztál be a MáSzínház életébe?
Krisztina: Bizonyos szempontból az elejétől kezdve ott voltam. Az induláskor 15 éves voltam, nagyjából ugyanannyi idős, mint azok a srácok, akik az első csoportban részt vettek. Ott segítettem, ahol kellett. Ha vizet kellett vinni az ebédhez vagy felsöpörni a foglalkozás után, akkor azt csináltam. Máskor dalokat tanultunk meg együtt vagy kosármeccset szerveztem nekik. Ezáltal szervesen a közösség részévé válhattam. Többségében a mai napig itt vannak azok, akik akkor kezdtek, és nagyon jó látni, hogy az elmúlt hosszú évek alatt milyen emberekké váltak.

Jelenet A zuhanás sokkja című előadásból (Fotó: Mészáros Zoltán)

Enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel, kamaszokkal foglalkoztok. Meg lehet nevezni olyan nehézségeket, amelyekkel ők jellemzően küzdenek?
Ágnes: Ahogyan az ép értelmű fiatalok körében, úgy a fogyatékkal élő vagy autizmusban érintettek körében sincs két egyforma ember. Ahány Down-szindrómás, annyiféle ember, annyiféle értékkel, tulajdonsággal, sajátossággal, egyéniséggel, problémával és nehézséggel. A képességfejlesztő foglalkozásainkba bárki bekapcsolódhat, még soha senkit nem küldtünk el azért, mert túlságosan nehéz pályának bizonyult volna. Nincs kizáró ok.

Azt olvastam, ti nem teszitek bele a fejlesztési vagy módszertani szempontból szokásos „skatulyákba” az értelmi fogyatékkal élő gyerekeket, hanem sokkal szabadabban álltok hozzájuk. Pontosan hogyan kell ezt elképzelni?
Ágnes: Amikor először jön hozzánk valaki, megelégszünk annyival, hogy megismerjük őt a foglalkozások során. Nem kérünk orvosi papírt és diagnózist, nem nézünk utána az interneten, amikor a szülő elmondja, hogy a gyereke ilyen és ilyen kóddal rendelkező, ilyen és ilyen szindrómával bíró ember. Mert nem fontos. Mivel nem tudunk róla semmit, nem is korlátoz bennünket semmi abban, hogy nagyon magasra tegyük a fejlődésére vonatkozó képzeletbeli lécet. Előfordul, hogy ezt a lécet leverjük, mert túl alacsonyra tettük, ahogyan az is, hogy átbújnak alatta, ha túl magasan van. Legtöbbször viszont nekifutnak, megpróbálják és előbb-utóbb átugorják.

A fogyatékkal élő játszóknak mit ad egy előadás és az azt megelőző próbafolyamat?
Ágnes: Én csodálattal és nagy örömmel nézem, hogy az előadásainkban játszó fiatalok megtanulnak dolgozni: koncentráltan, magukat 120 százalékosan odatéve, hosszú időn keresztül figyelni a partnerükre, önmagukat háttérbe szorítva. Megtanulják az alázatot. Ez azért fontos, mert a fogyatékkal élő fiatalok jelentős része úgy nő föl, hogy a szülei élete egy merő aggodalom: fejlődik-e eléggé a gyerek, milyen fejlesztést nem fog megkapni az állami rendszer hibái miatt, és így tovább. Emiatt sokszor tapasztaljuk, hogy ezek a fiatalok el vannak kényeztetve, és otthon a világ körülöttük forog. Nálunk viszont egy próbafolyamat során megtanulják, hogy csak annyiban forog körülöttük a világ, amennyiben az összes többi résztvevő körül is, ideértve az ép színészt, a dramaturgot, a díszlettervezőt. Itt egy közös dolgot kell alkotni, és ez nagyon jót tesz nekik.

Hogyan kell elképzelni az előadásaitokat?
Ágnes: Nem arról van szó, hogy ha fogyatékkal élők játsszák a Rómeó és Júliát, akkor ők „milyen cukik”, az előadás pedig „ahhoz képest egész jó”. Az inkluzív színházi előadásokban igyekszünk megtalálni azokat a karaktereket, amiket ők úgy játszhatnak el, hogy adekvát legyen a szerepválasztás. (Az inkluzív darabokban fogyatékkal élő és ép értelmű színészek játszanak együtt, és az alkotói folyamat is közös – a szerk.)

Akár fogyatékkal élő karaktert játszanak, akár egy nagyon fura figurát vagy egy képzeletbeli embert, a fogyatékosság tényét a karakter előnyére fordítjuk, vagy a karakter hitelességének erősítésére szolgál.

A klasszikus Rómeó és Júliát például nem egy az egyben húztuk rá egy fogyatékkal élőkből álló színtársulatra, hanem egy adaptációt készítettünk belőle Kontra Verona címmel, és úgy változtattuk meg az attribútumait, hogy az hiteles, elfogadható és valóságos legyen. A nézők nagyon szeretik. A játszókról nem is beszélve.

Jelenet a Különös című előadásból (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Nektek mi jelenti a sikert vagy boldogságot a MáSzínház vonatkozásában?
Ágnes: Sokféle boldogság van ebben. Például amikor egy sámlin ülöm végig az előadást, mert már nincs hely, és még sorban állnak kinn jegyért az emberek. De a legjobb az, amikor elhangzik az utolsó mondat, lemegy a fény, és tudom, hogy megcsináltak mindent, amit kértem, és figyeltek egymásra. Vagy például a tegnapi foglalkozásra bejött hat enervált, fásult, ásítozó, fáradt ember, majd kiment hat vigyorgó, pörgő, ugráló, földobott fiatal. És ez annak köszönhető, hogy másfél órán át itt együtt dolgoztunk.
Krisztina: Nekem az jut eszembe, hogy egyik nap mentem haza és láttam az utcáról, hogy egy bárban ott ült bent a csoportom, iszogattak és beszélgettek, ép és sérült együtt. Szerintem ez óriási. Ez az, amit jó lenne egyszer társadalmi szintre emelni, hogy ilyenek megtörténnek.

Elismerik a munkátokat szakmailag? Akár a színházi, akár a gyógypedagógiai szakmán belül?
Krisztina: A színházi szakmai közeg nem igazán tud mit kezdeni az előadásainkkal. Azon kívül, hogy elmondják, „ez úgy tökéletes, ahogy van, és maga a csoda”, nem tudnak hozzászólni, amikor azt kérjük, hogy szakmai szempontok alapján elemezzük ki az előadást.

Elhangzott az a mondat is, hogy amit mi csinálunk, az nem színház.

Az a fajta láthatatlanság, amely a fogyatékkal élőket jellemzi a társadalomban, az előadásaink kapcsán ugyanúgy jelen van a színházi szakmán belül is. Rájöttünk, hogy muszáj valamilyen kapaszkodót adni a kritikusoknak és színházi szakíróknak ahhoz, hogyan közelítsenek egy inkluzív előadáshoz, ezért egy általános szempontrendszer kialakításán dolgozunk. Mert legyünk őszinték, ha életedben nem láttál még fogyatékkal élő embert, és bejössz egy ilyen előadásra, nem tudod, hogy ami történik, az mennyiben szándékos vagy véletlen, mennyiben tudatos vagy éppen hiba. És közben pedig nem az a cél, hogy „ahhoz képest” értékeljenek egy előadást. Hogy ha fogyatékkal élők csinálták, akkor „sok munka van benne, tehát biztosan jó”. Nekem az siker lenne, ha valaki le merné írni Magyarországon, hogy szerinte gyenge volt színészileg egy fogyatékkal élő az adott előadásban, a másik viszont elképesztően jó volt. Ez egy olyan ajtót nyitna, hogy le tudnánk ülni egy asztalhoz színészekkel, rendezőkkel és elkezdhetnénk érdemben beszélgetni.
Ágnes: Ami a gyógypedagógiai szakmát illeti, a mostani huszonéves gyógypedagógus generáció elkezdett nagyon érdeklődni a MáSzínház iránt, sok hallgató belőlünk írja a szakdolgozatát, ami nagyon pozitív. Intézményes szinten viszont nincsenek megkereséseink vagy együttműködéseink.

Bakonyvári Krisztina (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Van ezzel kapcsolatban szívfájdalmatok?
Ágnes: Pár évvel ezelőttig talán volt ilyen, de most már nem érdekel.

Teszem a dolgomat és tudom, hogy amit csinálok, az jó. Ebben már senki nem tud megingatni.

Ezzel nem azt mondom, hogy mindegy, mit szólnak az emberek, mert nagyon nem mindegy, iszonyúan kíváncsi vagyok a visszajelzésekre. De az, hogy a vállamat veregessék, nem számít. Egyébként abban a pillanatban, ahogy a bezárás fenyegető veszélye miatt elengedtük a külső elismerések kérdését, egy előadásunk meghívást kapott a legnagyobb éves színház- és drámapedagógiai rendezvényre novemberben.
Krisztina: Korábban még volt bennem tűz, hogy milyen jó lenne, ha díjakra jelölnének bennünket, fesztiválokra válogatnák be az előadásainkat, vagy ha a fogyatékkal élők világnapján minket hívnának meg egy nagyobb rendezvényre. Most viszont, amikor a MáSzínház bezárásának a lehetősége lebeg a fejünk fölött, ez az egész elvesztette a jelentőségét. Azt érzem, hogy egyedül a nálunk játszó fiataloknak tartozom valamivel. Annyit kaptam tőlük az elmúlt években, hogy egy élet sem lenne elég mindezt visszaadni. Semmi más nem motivál, csak hogy kihozzuk a maximumot a még rendelkezésre álló időből. Ha vége is lesz, úgy álljunk fel ebből, ők pedig úgy menjenek el, hogy a lehető legteljesebb legyen, amennyi nekünk jutott.

Bakonyvári L. Ágnes és Bakonyvári Krisztina (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Milyen okok vezettek oda, hogy most a bezáráson kell gondolkodnotok?
Krisztina: Nagyon leapadtak a non-profit szervezetként fő bevételünket jelentő pályázati források. Sokkal kevesebb pályázatot írnak ki, és nagyságrendileg kevesebbet is nyerünk, mint korábban, mivel senki nem érzi magáénak a tevékenységünket.

A fogyatékkal élőkre vonatkozó pályázatok kiírói azt gondolják, ez inkább színház, a színházi oldalról pedig azt, hogy ez a fogyatékkal élők kérdése. Két szék közül a pad alá estünk.

A foglalkozásaink és az előadásaink díjaiból pedig nem tudjuk kitermelni ezt a hiányt. Mindig is fontos cél volt, hogy jóval a piaci ár alatt tartsuk a díjakat, hogy ne váljon privilégiummá a MáSzínház foglalkozásaira vagy előadásaira járni. Nem szerettük volna, hogy ezt csak egy bizonyos réteg engedhesse meg magának. Egy másfél órás foglalkozás díja 1500 és 2500 forint között mozog, az előadásokra pedig 3800 forint a legdrágább jegyünk. A pályázati pénzek elapadását és a kata nyári bedőlését követően eleve egy csökkentett évaddal indultunk idén ősszel, kevesebb foglalkozással és előadással. A rezsiárak emelkedése viszont megoldhatatlan helyzet elé állított bennünket.

December 31-ig 15 millió forintot kellene összegyűjtenünk, hogy befejezhessük ezt az évadot.

Ez biztosítaná a szakmai működést és a hely infrastrukturális működtetését jövő augusztus 31-ig.

Hogyan tudnak támogatni benneteket, akik fontosnak tartják, hogy ne szűnjön meg az a munka, amit a fogyatékkal élők közösségéért tesztek?
Krisztina: Minden adomány sokat jelent nekünk, az ehhez szükséges információk megtalálhatók a honlapunkon. Emellett kifejezetten a jelenlegi helyzetünkre tekintettel  létrehoztunk egy felületet, amin cégek, egyéni vállalkozók és magánszemélyek tudnak felajánlásokat tenni 100.000 Ft kezdőösszegtől. Tudjuk, hogy mindenki nehéz helyzetben van. Azért döntöttünk úgy mégis, hogy elindítjuk az adományozási felületet, mert azt a visszajelzést kaptuk a szülőktől és a teljes közösségünktől, hogy nem akarják harc nélkül feladni. Tartozunk nekik annyival, hogy megpróbáljuk. Ha valaki azt érzi, hogy a MáSzínház olyan értéket képvisel, amivel azonosulni tud és fontosnak tartja, hogy megmaradjon, akkor megtehesse azt a gesztust, hogy ehhez hozzájárul. Még akkor is, ha ezzel csak a mostani, megkezdett évadot tudjuk kihúzni. Ez a tagjainknak nagyon sokat jelentene. A legtragikusabb az, hogy nem nagyon van olyan fejlesztést és közösségi élményt nyújtó hely, ahová ezek a fiatalok mehetnének, ha mi már nem működünk.

Ha támogatnád a MáSzínház munkáját, látogass el a honlapjukra vagy nagyobb összegű felajánlás esetén a speciális adományozási felületükre!

Kiemelt kép: Bakonyvári L. Ágnes és Bakonyvári Krisztina (Fotó: Oláh Gergely Máté)