Vannak olyan szakmák, amelyek kívülről nézve vonzónak, már-már mesésnek tűnhetnek, közelebbről megvizsgálva őket azonban rájövünk, hogy valójában hihetetlen teherbírás és az emberek iránti végtelen türelem szükségeltetik hozzájuk, így aztán el is veszítik varázserejüket. Ilyen a légiutas-kísérő szakma is – aki valaha ült már repülőgépen, pontosan tudja, hogy miről beszélünk. Többszáz zsibongó utas, akinek itt nyom, ott nyom, aki a felszólítás ellenére nem csatolja be magát – elvégre ő jobban tudja, hogy márpedig egy hirtelen jött turbulencia nem fogja őt a mennyezethez csapni –, és akikre akkor is mosolyogni kell, ha szexista módon szólnak, vagy éppen tűrhetetlenül viselkednek. Stewardessnek lenni manapság olyan (legalábbis a fapados jártokon), mint pincérnek/pedagógusnak lenni egy rakás megvadult óvodás között, így aztán valóban sokat vesztett varázsából a szakma. De ez nem volt mindig így, ráadásul még mai formájában is lehet szeretni és hivatásnak tekinteni. Ennek legjobb példája Bette Nash, aki majd’ egy emberöltőnyi időt repült már le, és nemcsak, hogy még mindig van türelme az utasokhoz, de imádja is őket, és a velük való foglalkozás kifejezetten inspirálja őt.

Bette Nash 1957. november 4-én, 22 évesen lett az amerikai Eastern Airlines, később pedig az American Airlines légiutas-kísérője. Azóta eltelt 65 év, a világ elképzelhetetlen módokon változott meg, de Bette Nash örök, mondhatnánk, rendíthetetlenül dolgozik, elsősorban a légitársaság New York-Boston-Washington járatán. „A Kennedy család is velünk repült” – mondta a CNN újságírójának egy korábbi interjúban, miközben több ezer méter magasban épp italokat készített az utasoknak. Csak hogy történelmi kontextusba tegyük: amikor Bette Nash elkezdett repülni, Dwight D. Eisenhower volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, első útja egy nappal azután történt, hogy a Szputnyik–2 műhold fémgyomrában a szovjetek a világűrbe lőtték Lajkát Bajkonurból, és pontosan egy évvel azután, hogy Magyarország egész területén megindult a szovjet támadás a szabadságharc leverése érdekében. 

Amikor egy álom valóra válik

Kezdetben – nem különösebben meglepő módon – a repülés romantikája és csillogása, egy tiszteletreméltó karrier vágya vonzotta a kis Bette-t. „Attól kezdve légiutas-kísérő akartam lenni, hogy először felültem egy repülőgépre – 16 éves voltam, anyámmal ültem egy zöld bőrkanapén a washingtoni [Reagan National Airport] repülőtéren, és jött TWA légitársaság személyzete. A pilóta és a légiutas-kísérő átsétáltak a folyosón, én pedig azt gondoltam, hogy »ó, Istenem, ez igen, ez nekem való«” – emlékezett vissza Nash, aki aztán elvégzett egy főiskolát, de közben folyamatosan stewardess szeretett volna lenni. És lett is: a diploma megszerzése után jelentkezett légiutas-kísérőnek. 

Bette Nash az 1950-es évek végén (Fotó: James M. Thresher/The The Washington Post via Getty Images)

Ha nem fogytál le, nem repülhettél…

Mielőtt Nash megkezdte volna légiutas-kísérőként az útját, természetesen át kellett mennie a külsőségeket illető rostán. Akkoriban az emberek még bájiskolának hívták a légiutas-kísérő képzést, amely során hatalmas figyelmet szenteltek a külsőnek. A jelentkezőket először fodrászhoz és szépégszalonba vitték, illetve Nash visszaemlékezése szerint egy kozmetikus tanította a légiutas-kísérőket a sminkelésre is – a szempillaspirál megengedett volt, a szemhéjfesték azonban nem.

„Bizonyos magasságúnak és súlyúnak kellett lenni. Borzalmas volt

– emlékszik vissza a veterán légiutas-kísérő. – Felszedtél pár kilót, és rögtön mérni kellett magad, és ha nem fogytál vissza, egyszerűen nem repülhettél.” Ma már az Egyesült Államokban nincsenek magassági vagy súlyra vonatkozó követelmények, de a légitársaságok még mindig megszabják, hogy mit viseljen az ember. Nash az azóta forgalomban lévő összes uniformist magára öltötte. Amikor kezdte, az egyenruha, akárcsak a smink, minimalista és nagyon konzervatív volt – aztán jöttek a hatvanas évek, majd a hetvenesek, amikor is már felvehettek nadrágkosztümöt, és a stewardessek frizurájának sem kellett olyan szigorúnak lenni. Visszaemlékezései szerint egy időben még a forrónadrág is egyenruha volt (mai szemmel igen sok kérdést vet fel ez a szexista dresszkód, de ezt most hagyjuk), majd újra kicsit konzervatívabb irányba fejlődtek az uniformisok.

Bal oldali kép: A texasi Southwest Airlines stwardessei 1972-ben. A légitársaság akkori mottója mai szemmel hihetetlennek tűnő módon az volt, hogy „sex sells seats”, vagyis a szex helyeket ad el. (Fotó: Alan Band/Keystone/Getty Images) Jobb oldali kép: A PSA légitársaság légiutas-kísérői az 1970-es évek elején (Fotó: Don Bartletti/Los Angeles Times via Getty Images)

Az aranykor

A történelemnek ez a szakasza sok változást hozott a repülés világában (is). Amikor Nash stewardess lett, a repülés még az USA-ban is luxus volt, egyfajta előkelő parti: fehér kesztyűs légiutas-kísérők szolgálták fel porcelán tányéron a homárt és a pezsgőt az ünnepi öltözéket viselő utasoknak. „Akkoriban fizikailag keményebben dolgoztunk. Nagy tálcákon tálaltuk az ételt. És én voltam az egyetlen a járatomon, így mindenkiről nekem kellett gondoskodnom” – emlékezett vissza. Ma már, amikor a repülés szó szerint tömegközledéssé vált, és a légitársaságok nem a szolgáltatásuk minőségével, hanem jegyáraik alacsonyan tartásával versengenek a minél több utasért, ez már szinte elképzelhetetlennek tűnik. Persze mindez nem jelenti azt, hogy Nash most nincs leterhelve, hiszen már többen vannak ugyan egy járaton, de a néhány tucat helyett több száz utasnak kell italokat felszolgálni. És ha hisszük, ha nem, még mindig imádja csinálni, még mindig szereti az utasokat, akiket mindig egyenlő bánásmódban részesít, legyenek akár Kennedyk vagy kevés pénzből élő civilek.

Ilyen volt a reggeli az American Airlines járatain az 1950-es évek közepén (Fotó: Underwood Archives/Getty Images)

De még ennél is nagyobbat változott a technológia: amikor repülni kezdett, a repülési menetrendeket táblára írták fel krétával, a kézikönyvek és előírások pedig könyv formájában jelentek meg. Ma már minden a képernyőn van és digitálisan történik, és ez volt az, ami Nash részéről a legtöbb alkalmazkodási képességet igényelte. Ez volt az a pont ugyanis, amikor feltette magának a kérdést, hogy elmenjen-e nyugdíjba. Végül úgy döntött, hogy amíg rajta múlik, dolgozni fog, elvégre a repülés folyamatosan fejlődik, így a légiutas-kísérőknek is folyamatosan fejlődni kell, őt pedig ez élteti. És hiába szolgál 65 éve, és van kisujjában a szakma, ma is folyamatosan tréningekre jár, és évente elvégzi a Szövetségi Repülési hivatal vizsgáját.

Mi a titka?

Azt sajnos egyik interjúban sem árulta el, helyesebben annyi derült ki, hogy nincs titok: szereti a hivatását, és ez viszi előre. Ugyan azt hihetnénk – ismerve az emberek viselkedését és igényeit – , hogy Nashnek talán elege lehet mostanra, mégis pontosan ez, vagyis az emberi faktor az, amit a legjobban szeret munkájában.

Kapcsolódó

Emlékezzünk! Volt egyszer egy Malév…

Tóth Orsi

„Az évek során a repülés legkedvesebb része mindig az volt számomra, amikor üdvözölhetm az utasokat a beszálláskor és a leszálláskor.

Az emberek tényleg lenyűgözőek” – véli, és ez az a pont, amikor tényleg be kell látnunk, hogy a légiutas-kísérőnek lenni bizony egy hivatás.

Amikor idén júliusban a Guninnes rekord kapcsán megkérdezték tőle, hogy milyen tanácsot adna a légiutas-kísérői pályára újonnan belépőknek, Nash azt mondta: „Az emberi tényező bevonása a legfontosabb. A technológia helyett a humanológia.” Illetve derűsen tette hozzá: „Amíg megvan az egészségem és képes vagyok rá, miért ne dolgoznék? Még mindig szórakoztatónak tartom. Ráadásul legalább a gyémántjubileumomat megéltem, akárcsak Erzsébet királynő”.
Bízzunk benne, hogy a platinajubileumát is megéri majd egészségben, addig is álljon előttünk jó példával, hogy így is lehet – vagy hát legalábbis ilyen az, amikor egy ember valóban szereti a munkáját.

Kiemelt kép: Bette Nash az egyik járatán 2017-ben – Fotó: Dina Rudick/The Boston Globe via Getty Images