A Gibson-lány megnevezés azt a női ideált fedi, amelyet Charles Dana Gibsonnak (1867–1944), az amerikai Life magazin illusztrátorának tollrajzai teremtettek meg a századfordulón. Gibson szerint alakjai nem konkrét nőket örökítettek meg (bár voltak modelljei, többek között például felesége, Irene Langhorne), hanem amerikai lányok ezreinek „összegyúrásából” születtek. „Elmondom, hogyan kaptam meg azt, amit ti Gibson-lánynak neveztek: láttam őt az utcákon, láttam őt a színházakban, láttam őt a templomokban. Láttam őt mindenhol mindent csinálni. Láttam az Ötödik sugárúton tétlenkedni, és az üzletek pultjai mögött dolgozni… Nem mondanám, hogy én alkottam meg ezt a típust: a nemzet alkotta meg” – vélekedett saját munkásságáról egykoron a rajzoló.

A Gibson-lány a viktoriánus kor (1837–1901) utáni emancipált nő eszményképe, egy olyan nőé, aki a tökéletes homokóra-alak illúziójának eléréséhez extrém szűk, S-alakú fűzőbe (melleket előre, feneket hátra!) passzírozta magát, dús, hosszú loknijait bouffant stílusban, orrát igen magasan hordta. Ruháinak ujjairól eltűntek a divatjamúlt fodrok, széles csípőjét és mellkasát lehetetlenül karcsú darázsderék választja el egymástól (ehhez hasonlót láttunk már korábban, például a Párizs-szerte botrányt okozó Madame X esetében), kezében napernyő, fejében forradalmi gondolatok.

A Gibson-lány volt a veszedelmes és okos „új nő”, aki tanulni akart, a férfiaktól függetlenül élt, dolgozott, politikailag aktív volt, és harcolt a saját szavazati jogáért.

Karcsú volt és magas, és gerincét büszkén nyílegyenesre kihúzva, az állát megemelve tekintett lefelé az őt körülvevő világra – kiváltképp az abban létező, őt lenyűgözni képtelen férfiakra. Definíciója szerint megközelíthetetlen, elegáns, gyönyörű… és szokatlan fizikai tevékenységekben vesz részt: sportol, például golfozik, kerékpározik, úszik… és néha még rá is gyújt.

Charles Dana Gibson A gyengébb nem II címre keresztelt illusztrációja 1903-ból. Rajta négy jellegzetes Gibson-lány látható, amint egy apró méretűre rajzolt, térdeplő férfit vizsgálnak nagyító alatt – és bökdösik őt egy kalaptűvel. (Fotó: American Stock Photos/Getty Images)

Parasztsorból a londoni felső tízezerbe

Camille Clifford 1885-ben született Reynold Clifford dán tengerész és felesége, Matilda lányaként. Gyerekkora minden volt, csak idilli nem: apja egy nap eltűnt a tengeren, ezt követően pedig édesanyja is hamar elhunyt, így a kislány nagynénjéhez, Franz Ottersonhoz került Norvégiába. Ottersonék törvényesen örökbe fogadták őt, de valójában főleg azért vették magukhoz, hogy a háztartásukban dolgozzon. Mivel a kicsi Camille erős alkatú, szívós gyerek volt, két átlagos cseléd munkáját is el tudta végezni egy nap leforgása alatt…

Nehéz sorsáról értesülve egy bostoni rokona, bizonyos Mrs. Schilling felvette vele a kapcsolatot, pénzt küldött neki, és Amerikába hívta magához, ahol Camille új életet kezdhetett – újfent a születési vezetéknevét, a Cliffordot használva. Schilling úgy bánt vele, akár a saját lányával, Camille azonban nehezen bírta a tétlenséget, vonzotta a munka világa, így előbb szobalánynak állt, majd varrónőként és játékbolti eladóként dolgozott.

Ezekben az időkben történt, hogy egy magazin a kor ideáljának hódolva a „legreprezentatívabb Gibson-lányt” kereste, a versenykiírásra pedig jelentkezett a kivételesen szép, ifjú Camille – és be is zsebelte a fődíjat. Győzelme nemcsak elismerést, hanem 2000 dollárt is hozott neki, valamint egy szerepet a 1904-ben Londonban bemutatott musicalben, a The Prince Of Pilsenben. Ennek köszönhetően kapott szárnyra kérészéletű színészi karrierje: a The Catch of the Season című zenés produkcióban a Sylvia, the Gibson Girl című dalt énekelte, majd szerepelt a The Belle of Mayfair című darabban is.

„Camille Clifford hangja nem erős, de olyan szépen szabott ruhákat visel, és olyan elegánsan mozog fel s alá a színpadon, hogy a szerepe biztosan népszerű lesz”

– írta róla a The Times 1906-ban. Clifford tehát nem volt nagy színészi tehetség, de (néhány mai hírességéhez hasonlóan) erre nem is volt szüksége ahhoz, hogy korának egyik legismertebb figurájává váljon: lehengerlő megjelenése és viselkedése miatt ezrek csodálták, igazi szupersztári magaslatokba emelve őt.

Leslie Stiles és Camille Clifford, a The Belle Of Mayfair sztárjai 1906. április 11-én. (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)

Miután (sokak számára váratlan módon, és az apósjelölt ellenzésére) 1906-ban összeházasodtak Henry Lyndhurst Bruce kapitánnyal, Camille hátat fordított a színpadnak, idejét pedig a versenylovaglásnak, valamint szeretett férjének szentelte, és igazi, klasszikus értelemben vett századfordulói társasági emberként tengette mindennapjait.

Nem adatott meg azonban a házaspárnak a hosszú és boldog közös élet: a kapitány 1914-ben a világháborúban hősi halált halt, gyermekük pedig nem volt (bár korábban született egy lányuk, Margaret, de ő ötnapos korában elhunyt). Bruce kapitány azonban a síron túl még egy utolsó ajándékkal lepte meg kedvesét (a busás örökség mellett): társadalmi megbecsüléssel. Özvegyét ugyanis valójában csak férje halála után fogadta be soraiba végérvényesen a londoni arisztokrácia, ez a megkésett befogadás pedig javarészt Camille befolyásos és vele szemben rendkívül bizalmatlan apósának, Henry Bruce aberdare-i bárónak volt köszönhető, aki egészen fia elhunytáig kétkedve tekintett a fiatalok kapcsolatára, és emiatt szabotálta, hogy menye az ő elit közegének teljes értékű tagja legyen. Legendák szólnak arról, hogy amikor a szigorú apa a saját szemével látta, hogy néhai fia feleségét mennyire összetörte szeretett férje korai halála, végre megenyhült vele szemben; mi több, némi bűntudattól vezérelve állítólag különös erőfeszítéseket tett, hogy Camille a felső tízezer tagja lehessen.

Camille kedvese halála után egy rövid időre még visszatért a színpadra, majd 1917-ben ismét férjhez ment: ezúttal John Meredyth Jones Evans kapitányra esett a választása, és a továbbiakban visszavonultan élt. Fiuk, Robert Victor John Evans 1926-ban született, és szintén egy nagyon neves család sarját, az egykori brit konzervatív párti parlamenti képviselő, Almeric Hugh Paget és az arisztokrata Edith Starr Miller lányát, Cicilie Carol Paget-et vette feleségül.

Camille Clifford 1957-ben ismét megözvegyült, majd a 1971-ben ő maga is itt hagyta a földi életet – de a róla készült fotók és képeslapok örökké őrzik emlékét az utókor számára.

Camille Clifford, a Gibson-lány kvintesszenciája

Camille Clifford fotósorozatai egyértelműen az ő egyedülálló szépségét hangsúlyozzák – szinte minden más (mint például a beállítás vagy a háttér) teljesen mellékes a képein, jóllehet azok profi körülmények között, stúdióban készültek. Clifford ezeken a korabeli divatnak megfelelő ruhában és frizurával pózol, lehetőleg olyan szögben, ami még inkább kiemeli szélsőséges homokóraalakját (a fotóit gyakran utólag is manipulálták annak érdekében, hogy még tovább fokozzák ennek illúzióját). A képeken szereplő kevés kellék (virágok, bunda, kalap, muff, valamint az otthoni terekben általában megtalálható bútorok) között Cliffordot végtelenül nőies, divatos és kifinomult nő benyomását kelti.

Egy vérbeli Gibson-lány, akit fiatalok és idősek egyformán csodáltak, megadta magának azt a szabadságot, hogy maga válassza meg udvarlóját,

emiatt pedig egyszerre volt vonzó és félelmetes, valamint inspiráló az amerikai és nyugat-európai társadalom számára. Clifford természet adta szépségének és alkatának köszönhetően kiváló alapanyag volt ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mintha csak Gibson egyik rajzáról lépett volna elő, de mindössze ennyi nem lett volna elég ahhoz, hogy ma is cikkek szülessenek róla: az ideális Gibson-lányt ugyanis mit Sack und Pack (az összes ehhez dukáló gesztussal, a jellegzetes modorral és viselkedéssel együtt) kellett megtestesítenie. Camille Cliffordnak pedig mindez a kisujjában volt.

Valóra is váltotta hát Gibson ígéretét, miszerint a fiatal, szép és kecses nők a mese végén egy hozzájuk hasonlóan jóképű, nagyon gazdag úriemberhez, mondhatni, egy hamisítatlan Gibson-fiúhoz mennek feleségül, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak… Legalábbis a tízes évek kezdetekor még ebben hittek.

Számításaikat végül a világháború húzta keresztbe, ami után semmi sem volt már olyan, mint azelőtt: a Gibson-lányoktól pedig a bubifrizurás, ejtett derekú ruhákban flangáló flapperek vették át az ügyeletes nőideál stafétáját, akik a húszas évek során (dacból és puszta szórakozásból) még szélesebbre húzták a „nőktől elfogadhatónak vélt viselkedés” határait.

Kiemelt kép: Camille Clifford 1905 körül – Fotó: Hulton Archive/Getty Images