A témában elsősorban a közönség és jogvédők szólaltak meg, voltak, akik a műsorvezetők, mások a szülők vagy a műsor szerkesztőinek felelősségét firtatták, megint mások szerint pedig mindannyiunk közös ügye, hogy milyen keretrendszert alakítunk ki a gyerekek médiaszerepléseihez. A témában posztolók közt volt Görög Zita egykori modell is, aki úgy érezte, sem háromgyerekes szülőként, sem ismert emberként nem mehet el a dolog mellett. Zitával akkori megszólalása kapcsán beszélgettünk gyerekjogokról, érzelmi gondoskodásról és arról, miért az ő gyerekei voltak az utolsók, akik az osztályban mobiltelefont kaptak.
Közéleti kérdésekben és tévés műsorok kapcsán is viszonylag ritkán foglalsz állást. Mi volt más most, amikor mégis hallattad a hangod, és hozzájárultál, hogy a történet azokhoz is eljusson, akik nem nézik a szóban forgó műsort?
Sokszor figyelem, hogy ha történik valamilyen hasonlóan felkavaró dolog, akkor milyen közszereplők szólalnak meg az ügyben. Döbbenten tapasztaltam, hogy ezügyben senki nem emelt szót. A civilek és az érzékeny közönség persze elmondta a véleményét, de a máskor aktív véleményvezérek most csendben voltak, és maga a csatorna is úgy kommentálta az esetedet, hogy „a nézők szerint” volt helytelen, teljesen relativizálva az egészet. Úgy éreztem, káosz van a fejekben az egész szituációval kapcsolatban. Tudom, hogy könnyebb haragudni egy eleve ellenszenves karakterre, most meg olyasvalakik viselkedtek elfogadhatatlanul, akiket egyébként szeretünk: két cuki pasi. De ezt két cuki pasi sem teheti meg, pláne akkora ismertséggel, amekkorával ők rendelkeznek. A legfájóbb az volt, hogy az emberek egy jó része láthatóan egyáltalán nem látta, mi a baj ezzel. „A kisfiú úgysem értette” – , ez volt az egyik érv, ami nekem egészen olyan, mintha a Kaleta ügyben azzal csökkentenénk az eset súlyát, hogy de hát ennek vagy annak a kisgyereknek fogalma sem volt róla, hogy a képe ott van a gépen…
Milyen visszajelzéseket kaptál a posztodra?
Alatta elindult egy párbeszéd az emberek között, és ha egy picit is segíthettem ebben, akkor örülök. Jó ideje úgy érzem, beleöregedtem abba, hogy finomkodjak a kemény témákkal. Egyébként vissza lehet nézni, milyen reakciók jöttek, mert nem nagyon töröltem kommentet, csak a nagyon ártó, buta hozzászólásokat szűrtem ki, amik nem az értelmes vitáról szóltak. Látni lehet, hogy nagyrészt az emberek értették, hogy ez miről szól, de persze azok is írtak, akik dühösen védték az általuk rajongott embereket. Szerintem viszont ez védhetetlen, és nem jó, ha csak bizonyos emberektől várjuk el, hogy helyesen viselkedjenek. Ha ilyet egy politikus enged meg magának, pláne egy tanár, akkor egészen biztos, hogy mindenki szétszedi, de mivel két jópofa fiú csinálta, ezért elnézőbbek vagyunk. Ebből is látszik, hogy bizonyos helyzetekben már értjük, mi az, hogy gyerekjog, de összességében még alig.
Ha már gyerekjog, te mennyire vagy tudatos, amikor gyerekjogokról van szó, mennyire téma ez nálatok otthon, és mit teszel a gyerekeid jogtudatosságáért?
Nyilván az első lépés az, hogy én tisztában legyek ezzel a témával, hiszen akkor tudom nekik is érthetően átadni, hogy bizonyos helyzetekben mire lehetnek jogosultak. Igyekszem képezni magam és örömmel látom, hogy most már el is kezdték ezeket a jogokat használni, élvezni. Nem élnek vissza vele, de voltak helyzetek, amikor ezeket felismerték és megfelelően is cselekedtek, ez pedig egy nagyon pozitív dolog.
Mik azok a gyerekjogi kérdések, amikkel kapcsolatban a legfontosabbnak tartod, hogy szóba kerüljenek otthon?
Elsősorban a verbális bántalmazás. Azt gondolom, hogy a gyerekeknek is nagyon pontosan tudniuk kell a határokat, akár családon belül, akár iskolai közegben, akár gyerektárssal, akár egy felnőttel szemben, tisztában kell lennünk azzal, hogy ki meddig mehet el. Azt gondolom egyébként, hogy ez mind a vacsoraasztal mellett dől el, a szocializációnak ebben óriási szerepe van. A másik fontos terep, amin szerintem jó lenne dolgoznunk, az az, hogy sajnos a felnőtt társadalom sokszor visszaél a gyerekek tapasztalatlanságával, sebezhetőségével. Nemcsak a súlyos bűncselekményekre gondolok, de arra is, amikor indokolatlanul vegzál egy ellenőr, vagy amikor a gyereknek „véletlenül” valahogy mindig rosszul adnak vissza. Sajnos ezzel már nekünk is kellett szembesülnünk, és én nagyon fontosnak tarom, hogy ezekről beszéljünk otthon, mert
a változás úgy tud elindulni, ha tudatosítjuk, hogy ez nincs rendben, még akkor sem, ha gyerek és felnőtt közt sok esetben tényleg jogos egyfajta hierarchia.
Ez a két legfontosabb talán, de akkor még nem is beszéltünk az online térről vagy a nyilvánosságról.
Az utóbbi témával kapcsolatban a gyerekjogok kérdésénél is gyakrabban merül a gyerekek online biztonsága. Ezt hogy próbálod óvni, ha a saját gyerekeidről van szó?
Egyrészt azzal, hogy az én gyerekeim voltak az utolsók, akik például az osztályban mobiltelefont kaptak, akkor is nyomás hatására, mert már szinte elvárás volt, hogy el tudják egymást is érni iskola után, hogy meg tudják beszélni esetleg, hogy ki merre megy edzésre, hogy együtt tudjanak közlekedni a barátaikkal stb. Egy idő után én is beadtam a derekam. Először én is abban gondolkodtam, hogy az online biztonságukat nyomkövető applikációk telepítésével és időkorlátokkal tudom biztosítani, de ahogy elmerültem a témában, úgy tudatosodott bennem, hogy a gyerekekkel való folyamatos kommunikáció, a gyerekek bevonása az online jelenlétükkel kapcsolatos döntésekbe a legfontosabb kiindulási alap. Igyekeztem létrehozni egy élhető rendszert: megbeszélni például, hogy mennyit és mire lehet használni a telefont. A következő nagy lépés a közösségi média használata volt, ahol szintén azt gondolom, az a jó irány, ha a gyerekekkel sokat beszélgetünk az ott található tartalmakról, és közösen hozunk meg kereteket.
A Covid egyébként is nagyon sokat rontott a gyerekek/tinik online szokásain…
Igen, ebben a két évben volt a legnehezebb megszabni a gépezést és a mobiltelefon-használatot, merthogy nem járhattak össze, nem mehettek ki, és azt gondolom, hogy a legtöbb szülő így csúszott bele abba, hogy jó, oké, nekem is dolgoznom kell, és akkor tovább hagyta a gyereket a képernyő előtt, mint egyébként egészségesnek érezte volna. Velünk is ez történt. Viszont itt is megbeszéltük például a lányommal a titkok használatát. 14 éves koráig azt mondtam, hogy nem tölthetsz fel magadhoz semmilyen tartalmat, és mire 14 lett, addigra megértette, hogy tök felesleges is, és már nem is akar. Folyamatos egyensúlyozás ez: ne tölts fel videót, de cserébe oké, ha csinálsz privát táncos videót, hiszen a karantén alatt nem jutsz el táncolni. Ugyanez volt a fiamnál is. A fiúk ugye nagyon bele tudnak csúszni a játékokba – összeverődnek páran, megy a hülyéskedés közben, ami jó, de van az a pont, amikor már elkezd zombisodni a gyerek, akkor az ember szól, hogy na gyere, igyál egy pohár vizet, menjünk ki, fussunk egyet, kosarazzunk, bármi. De ahhoz, hogy a gyerek értse is, hogy miért van szükség közösen kialakított szabályokra, nagyon fontos, hogy a szülő is értse a digitális világot. Nemrég a Telekom Digitális szülő vagyok! című eseményén sokat beszéltünk arról szakértőkkel és szülőkkel, hogyan tudjuk az offline térben megvalósított sikeres nevelési elveinket átvinni a digitális térre is. Innen dr. Gyurkó Szilvi, a Hintalovon Alapítvány gyermekjogi szakértőjének gondolatát vittem magammal és tartom mércének: „A szülő mindig ott funkcionál szülőként, ahol a gyerek van. Ha pedig a gyerek a digitális világban van, akkor ott kell a szülőnek megtanulni és elsajátítani, hogyan tudja támogatni.”
Mennyire vagy tudatos abban, hogy mit posztolsz vagy nem posztolsz a gyerekeidről? Nem sokszor, de azért megjelennek a gyerekek is a felületeidben, nemrég nagylányod láttam cipőt reklámozni az oldaladon. Mi alapján döntesz arról, hogy mit igen és mit nem?
Én azt gondolom, hogy elég tudatos vagyok ebben. Nyilván nagyon nehéz ellenállni, főleg amikor kicsi egy gyerek, hogy a napi cukiságokat ne posztolja ki folyamatosan az ember, de figyelek arra, hogy ezek a pillanatok többnyire megmaradjanak nekünk, a családnak. Hiszen annyira jó, amikor a cukiságok csak nekünk szólnak. A két naggyal én már végigcsináltam ezt, ezért könnyebb helyzetben vagyok, mint akiknek most van kisgyermekük, merthogy ugye akkoriban még nem volt ennyire Facebook és Insta, akkor éledezett ez az egész, amikor nekem a nagyok születtek, és ez még nem volt része az életünknek. Ez az érem egyik oldala. A másik meg, hogy közszereplőként én
megéltem azt, amikor benyúlnak a babakocsiba az emberek, benéznek, jönnek utánunk, kíváncsiskodnak.
Ez a kellemetlen élmény nekem sokat segített abban, hogy ne akarjam minden áron posztolni vagy megosztani a legfontosabb pillanataimat a gyerekekről. A nagyokkal viszont most már szokott olyan is lenni, hogyha érkezik esetleg egy reklámfelkérés, akkor megkérdezem őket, hogy szeretnék-e vállalni. Ha igent mondanak, akkor nyilván zsebpénzt is kapnak belőle, és megcsináljuk együtt, és akkor ez nekik is egy jó buli tud lenni.
Volt kellemetlen élményed gyerekeidet is mutató poszt kapcsán?
Nem, egyáltalán nem. Szerencsére negatív komment a gyerekeimre online sosem érkezett, viszont pontosan hallom az utcán, ahogy a közszereplők gyerekeiről vélekednek az emberek, és ezt borzalmas hallani kívülről.
Meddig terjed ebben az érintett ismert szülők felelőssége? Az egy dolog, hogy a saját életedben milyen szabályt hozol, de egyébként mit gondolsz arról, honnantól nem oké nyilvánosság elé tenni az ember gyerekét?
Jó kérdés. Számomra azok a helyzetek, amikor a gyerekek eszközként/díszletként vannak használva, egyáltalán használva vannak, nincsenek rendben. Nem szeretnék konkrétumot mondani, de azt gondolom, hogy amikor Isaura tévét indít bárki is az életéről, és annak a gyerek is kelléke, akkor az nincs rendben. Nagyon érdemes meghallani azoknak a már felnőtt fiataloknak a hangját, akik gyerekként ilyen helyzetbe kerültek, mert nagyon tanulságos, amit mondanak. A másik fontos dolog, hogy milyen példának tesszük ki a gyerekeinket.
Balázsék esetében is ugye az a veszélye ennek, hogy tovább gyűrűzik az a történet: van egy 13-14 éves gyerek, aki rajong értük, másnap bemegy az iskolába, és elkezdi ugyanezeket a szavakat használni egy osztálytársára.
És máris kialakul egy nagyon rossz mintázat. Ez is nagyon nagy felelősség a felnőtteken a gyerekek irányába. Viszont azt is el kell mondanom, hogy nyilván nekem is édesanyává kellett válnom ahhoz, hogy ezek igazán fontossá váljanak, én sem úgy születtem, hogy minden ilyesmire volt figyelmem, de most azt gondolom, hogy olyan világot élünk, amikor nemcsak a gyerekek, de felnőttek is iszonyatosan ki vagyunk téve különböző online veszélyeknek. Akár annak, hogy ráfüggjünk a képernyőre, akár annak, hogy emiatt megszűnjön az intimitás, az emberi kapcsolat. Ma már mindent ezen intézünk, filmezünk, mailezünk, beszélgetünk, ezért sokkal tudatosabbnak kell lennünk most már a kütyüjeink használatával, mint kellett lennünk 10 éve.
Szerinted hogy tudjuk megvédeni a gyerekeinket az online térben vagy akár a nyilvánosságban?
A beszélgetéseken van szerintem a hangsúly, mert az érzelmi gondoskodást, azt, hogy muszáj odafigyelni a gyerekekre, nem lehet megspórolni. Egy gyerekről gondoskodni azt jelenti, hogy érzelmileg is törődsz vele, felkészíted a nehéz helyzetekre, mert ez teremti meg az alapot arra, hogy beszéljen arról, milyen öröme vagy bánat érte akár az online akár az offline térben, és merjen hozzád fordulni.
Kiemelt kép: Tar Ágnes
