Az utóbbi hetekben bejárta a sajtót annak a híre, hogy hamarosan bezárhatják Magyarországon a kórházi „elfekvőket” – azaz tömegesen áthelyezhetik azokat a betegeket, akiknek ugyan stabil az állapota, de önállóan nem képesek ellátni magukat, és tartós ápolásra szorulnak. Mivel az ő gondozásuk a hivatalos álláspont szerint nem igényel állandó orvosi jelenlétet, szakápolási központok vehetik át őket a kórházakból – ám ezzel kapcsolatban rengeteg tisztázatlan kérdés van még a rendszerben. Jelenleg ugyanis elég hosszú várólisták vannak a meglévő helyekre, és az sem teljesen tiszta, hogy milyen anyagi feltételek kellenek ahhoz, hogy valaki ágyat és ellátást kapjon ezekben a központokban. A bizonytalanságok következtében valószínűleg növekedni fog azoknak a száma, akik szeretteik gondoskodására kénytelenek hagyatkozni. Becslések szerint a kórházi ápolásból elbocsátandó betegek száma akár a hatezret is meghaladhatja.

A legtöbb idősotthonba már most is szinte lehetetlen bekerülni, az otthoni ápolást pedig sok családban nehéz vagy egyenesen lehetetlen megoldani, hiszen nem mindig áll az adott család rendelkezésére olyan ápoló, aki ki tud járni házhoz az idős rokont ellátni (ezt nevezik házi segítségnyújtásnak), esetleg a családtagok anyagilag nem tehetik meg, hogy egyikőjük otthon maradjon az ápolásra szorulóval.

Azokban az esetekben viszont, amelyekben a rokonok általi, otthon történő ápolás megoldható, ennek megvalósítása többnyire a család női tagjaira marad – ezekből a helyzetekből következik az, hogy manapság a középkorú magyar nők nagy százaléka egyszerre dolgozik, vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket, és ápolja legalább egy beteg és/vagy idős rokonát egy személyben…

Egy hozzánk közel álló személyt a mindennapok során ellátni azonban nemcsak a szükséges szakképzettség hiánya miatt lehet nehéz, hanem komoly lelki megterheléssel is jár. Az ember a lehető legtöbbet próbálja megtenni az ellátásra szoruló, szeretett rokonáért, de újra és újra felmerül benne az a nyomasztó gondolat, hogy nem tesz eleget, esetleg nem elég jól a másik érdekében – a folyamatos készenlét és a sokszor méltatlan helyzetek következtében pedig a család tagjai mindannyian egyre kimerültebbé és frusztráltabbá válnak, a konfliktusok hamarabb eszkalálódnak. A Nőklapja.hu szerkesztőségében többen vagyunk, akik életünk során már legalább egyszer első kézből megtapasztaltuk, mennyire embert próbáló feladat otthon ápolni valakit. Az alábbiakban a saját történeteinket osztjuk meg az olvasókkal.

Van, akit a sógornője ápol…

Barbi férjének nagybátyja 2016 nyarán szenvedett el stroke-ot. Az akkor már hetven felüli férfi nagyon rossz állapotban került kórházba, egyik oldalára lebénult és bár szellemileg ma is ép, és mindent ért, azóta is afáziás, azaz a beszédkészségének jelentős részét elvesztette, emiatt pedig nagyon nehéz vele kommunikálni. Ez eleinte erősen frusztrálta őt, számos konfliktust okozott az életében, mára azonban inkább beletörődő és közönyös ezt illetően, de így sem sokkal könnyebb, ugyanis depressziós tüneteket mutat.

Bár kórházi szintű rehabilitációval, vagy egy hozzájuk kijáró terapeuta segítségével fejleszthető lett volna a beszédkészsége, ehhez a család semmilyen állami segítséget nem kap, saját zsebből pedig nem tudják ezt finanszírozni – így napjainkra gesztusokra redukálódott a beteg kommunikációja. Mivel az utóbbi években a kora miatt egyéb betegségei is egyre súlyosbodnak (látása megromlott, vérnyomásproblémája van), már lassan hét éve állandó felügyeletre szorul. Gyámság alá is került, a teljes ellátásáról a szintén idős sógornője gondoskodik – az ő saját háztartásában.

Barbi úgy látja, hogy az otthoni ápolás során felmerülő egyik legnagyobb nehézség az, hogy a gondozást végző családtag (aki jelen esetben nyugdíj mellett dolgozik) élete az általa ápolt betegéhez igazodik, korlátozódik. Például jelen esetben a beteg gyámja néhány óránál hosszabb időre nem meri otthon hagyni őt – így bármilyen hosszabb elfoglaltságot igénylő program családi összefogást igényel, ugyanakkor ez sem mindig megoldható, tekintve, hogy a család java része Budapesten, a beteg gyerekei külföldön élnek, az ő állandó tartózkodási helye pedig Nógrád megyében van.

Mindez más tekintetben is rendkívül megnehezíti az otthonápolást, hiszen ebben a térségben  jelenleg egyáltalán nincs elérhető szakember, aki a beteg állapotromlását otthonába kijárva lassítani tudná.

Afáziája miatt beszédterápiára, mozgássérültsége miatt gyógytornára lenne szüksége, amit a körzeti orvos elő is írna számára – de sajnos nincs elérhető szakember a környékükön.

Anyagi szempontból is hatalmas teher a beteg otthoni ápolása, mivel bár a stroke utáni néhány hónapban a család kapott némi anyagi támogatást a beteg gondozásához (ennek igénylését a kórház intézte), a következő igényléskor azonban már nem ítéltek meg segítséget számukra. Így hát ahhoz, hogy a járóképtelen beteget otthon ápolni tudják (hogy legalább a fürdőszobáig el tudjon jutni egyedül), szinte teljesen saját zsebből kellett a lakás akadálymentesítését megoldani (bordásfalat és kapaszkodókat felszerelni, mobilvécét beszerezni, a beteg számára az őt ápoló családtag otthonában külön lakrészt kialakítani). A beteg számára szükséges gyógyszerek és orvosság szintén nagy összegeket emészt fel minden hónapban a kasszából.

Barbi mindezekkel együtt úgy látja, hogy a legnagyobb nehézséget mégsem ez, hanem az jelenti, hogy az otthoni keretek között még így sem maradéktalanul teljesülnek a beteget szolgáló ellátás feltételei. Ha valamilyen baj történne, például a beteg leesne az ágyról, az őt ápoló családtag nem tudná felemelni, mozgatni őt, ez egyértelmű – a beteg fürdetése ugyanis már most is óriási kihívást jelent az otthoni körülmények között.

Érthető módon az őt ápoló családtag nem tudja biztosítani számára a különféle fejlesztő terápiákat sem, így jelenleg annyi történik, hogy lassan, de folyamatosan romlik az állapota.

…van, akit a leánygyermeke…

Ancsa nagymamája már 10 éve a demencia enyhébb jeleit mutatta, de csak amikor kiderült, hogy már hallucinációk is gyötrik, akkor kezdett el rohamosan súlyosbodni az állapota. A család helyzetét az is nagyban megnehezítette, hogy a betegnek egyáltalán nem volt betegségtudata, emiatt náluk is gyakorivá váltak a konfliktusok.

Mivel a beteg csak egy saroknyira lakott a család többi tagjától, a megoldás az lett, hogy rokonai naponta többször is átjártak hozzá ellátni őt, majd a halála előtt másfél évvel át is kellett költöztetni a családhoz, mivel ekkor már mozogni sem tudott. A lánya, Ancsa anyukája vállalta, hogy ettől kezdve „teljes állásban” ápolja őt, emellett azonban nem fért bele, hogy dolgozzon is. Reggeltől estig folyamatosan vele volt, fürdette, etette, és viselte a betegség összes lelki terhét.

„Szörnyű volt. Mama olyan állapotban volt, hogy ránézésre nem lehetett eldönteni, hogy él-e még” – emlékezik vissza Ancsa ezekre az időkre.

Idővel a nagymama emlékei is megkoptak, majd teljesen eltűntek, és csak az érzelmek maradtak helyettük. „Egyszer, mikor nem ismert meg, megkérdeztem tőle, hogy »Na, tudod-e, hogy ki vagyok?« erre azt válaszolta, hogy »Nem. Csak azt tudom, hogy szeretlek«”. Látták, hogy nincs már sok hátra, de kénytelenek voltak végignézni a szenvedéseit annak a szeretett nagymamának, aki a halála előtt 2 évvel még ereje teljében kertészkedett.
„Mama tanított meg engem helyesen írni, az ly-szabályt például konkrétan tőle tanultam meg, és azóta is rendszeresen az eszembe jut a tanácsa, ha elbizonytalanodom egy szóval kapcsolatban” – mondja Ancsa. A nagymamája tavaly kora ősszel hunyt el, de a mai napig megviseli az egész családot mindannak az emléke, amin az az előtti években együtt keresztülmentek.

…és van, akit a felesége.

Emese családjában az ő több mint 80 éves nagypapája az érintett. Az ő állapota különböző betegségek következtében romlott le az utóbbi időben, tavaly ráadásul még a Covidot is elkapta. Nem tudják őt magára hagyni, hiszen már nem képes ellátni magát: segítségre van szüksége például a mosdó használatakor is, és ételt sem tud készíteni, mert jellemzően elfelejti, hogy főzni kezdett, ennek következtében pedig előfordult már, hogy majdnem magára gyújtotta a lakást.

Egyelőre a felesége, azaz Emese szintén idős nagymamája gondozza őt, aki azonban egyre kevésbé képes ellátni beteg férjét, hiszen maga is egészségi problémákkal küzd, valamint életkorából adódóan a fizikai megterhelést sem bírja már úgy, mint korábban. Arról nem is beszélve, hogy érzelmileg mennyire megterhelő számára egy olyan szerettéről gondoskodni, aki kezdi elveszíteni a személyisége darabjait a demencia és az Alzheimer-kór következtében…

Emeséék igyekeznek minél többször besegíteni az ápolásba, de ezt nem egyszerű megoldaniuk, mivel több száz kilométerre laknak a nagyszülőktől. Emiatt egyre többször merül fel, hogy a beteget egy bentlakásos otthonba helyezzék, de egyrészt az ilyen helyek az ő tapasztalataik szerint is borzasztóan hosszú várólistákkal üzemelnek, másrészt az ottani ellátás több millió forintba is kerülhet, amit a család csak nehezen tudna kigazdálkodni. A beteg otthonához kijáró szakember megbízása is szóba került náluk mint lehetséges megoldás, de a magánellátás ebben az esetben is nagyon drága, az államit pedig szinte lehetetlen megkapni.

„Most még úgyszólván nem ég a ház, de sajnos hamarosan, szerintem néhány hónap múlva muszáj lesz más megoldást találnunk bármi áron” – véli Emese.

Mi lehet a megoldás?

Ezek a személyes példák is jól mutatják, hogy a magyarországi idősellátás hiányosságai egy mindenkit (egyre inkább) érintő, komplex problémakörré duzzadnak. Nemcsak a szakemberek, hanem a jelentős anyagi támogatások hiányát is megszenvedi minden érintett. A szektor alulfinanszírozottságát érzékelteti, hogy az OECD vizsgálata szerint Magyarországon a GDP mindössze 0,2 százalékát költik idősgondozásra (a listát vezető Svédországban és Norvégiában például ez az arány 2,7%) – az összes európai ország közül csupán Görögország és Szlovákia költ még nálunk is kevesebbet erre.

Kiemelt kép: Illusztráció – Clarissa Leahy / Getty Images