Nem felvágásból mondom, de nemrég John Malkovich-csal készítettem interjút, aki azt mondta a zenéről, egészen pontosan a klasszikus zenéről, hogy „olyan erő ez, amelyet más művészetekben nem találtam meg. A zene képes a csontig hatolni. Más művészetek erre nem képesek”. Egyetértesz vele?
Természetesen. Különös, hogy amikor megkaptam ezeket a kérdéseket, egy másik interjúban már leírtam pár órával azelőtt, hogy a zene csontig hatol. Ez nem csak egy hangzatos terminus, hanem így is van, fizikai hatással van ránk a zene. Noha a rezonanciákat csak a fülünkkel tudjuk számunkra értelmezhető módokon dekódolni, bizonyos magas frekvenciákat, amiket már nem hallunk, valóban a csontjainkban érzékelünk, és bizonyos mélyeket, amiket szintén nem hallunk, a gyomrunkban. De olyan hanghullámok is hatással vannak a működésünkre, amiket már semmilyen érzékünkkel, semmilyen mértékben nem tudunk dekódolni. Malkovich szavaival tehát maximálisan egyetértek, de ennek egyetlen nagyon egyszerű oka van; egy regény vagy egy festmény nem rezgeti maga körül a levegőt. Már amelyik, persze…

A dal, amely most jelenik meg, tulajdonképpen kategórián kívüli. Te is így gondolod ezt, és ez tudatos a részedről, vagy egyszerűen te ilyen vagy?
Valami olyasmit szerettem volna csinálni, persze nem görcsösen, amiben visszaköszön a legtöbb zenei inspirációm, s ami legfőképpen egyszerűen csak én vagyok, ami nem a közízlésre apellál, hanem az ösztöneimre és a zeneszeretetemre. Éreztem, hogy ami történik, hasonlíthatatlan, és persze azt is, hogy ettől bizonyára rendkívül megosztó is lehet, de ebben a zenei és társadalmi kontextusban azt gondolom, hogy nem árt az embereknek egy kis vérfrissítés, új perspektíva, ismeretlen. Ettől az érzéstől persze sokat szorongtam is, de egy-két barátom, a fiam, a barátnőm és az angyalok tartották bennem a lelket. Szóval szándékos inkább az volt, hogy mindezek felismerésében sem változtattam rajta semmit. 

Azt olvastam egy interjúban, hogy popzenét akartál csinálni. Te hogyan fogalmaznád meg, mi a popzene, és hol találkozik azzal, amit ezen az albumodon megteremtettél?
Ez egy régi interjú lehetett, mert egy önálló lemez gondolata egészen kisgyermekkorom óta foglalkoztat, és akkor is főleg arra célozhattam, hogy szeretnék igazán méltó zenei jelenségeket fel-, vagy inkább visszaemelni a popkultúra igencsak elanyátlanodott zeneiségébe. Sok ilyesféle törekvés van a világban, és mint a háborús készülődésben a hordóját fel s alá tologató Diogenész, én is szeretnék részt venni a buliban. Egyébként az én szememben-fülemben a popzenének nincs különösebben körülírható definíciója. Pop az, ami betalál, nem csak egy rétegben vagy kettőben, ami elkerülhetetlenül fejbe kólintja némileg A-t is, B-t is. Pl. a Jupiter szimfónia negyedik tétele. Vagy a Bright Lights című Robert Glasper feat. Ty Dolla Sign track. Az, hogy mi kólintja fejbe az embert, rapszodikusan változik. Vannak bizonyos irányvonalak, de én – szándékosan legalábbis – egyikhez sem igazodtam. Szerettem volna felszabadító, izgalmas és energikus zenét létre hozni, ami a dinamikusságával fizikailag, a szellemi tartalmával és zenei rétegeivel pedig érzelmileg is megmozgatja a hallgatót. 

Nem sok mindent bíztál másokra a lemezed készítése közben, szinte one man show, ahogyan dolgoztál. Ez miért van?
A zeneszerzés, az improvizáció, a zongorázás, a keverés, a felvétel készítés, az éneklés mind-mind nagy szerelmei az életemnek. Nem arról van szó, hogy mutogatni szeretném az ékes tollaimat és sokoldalúságomat, inkább arról, hogy szeretnék sokat fejlődni a dolgok hangtechnikai részében, és mi sem jobb alkalom erre, mint felvenni-processzálni-keverni a saját zenémet. Nem vagyok vele teljesen elégedett, évekig tudtam volna kevergetni még, újravenni sorokat, epizódokat, de ezt most itt és így el kellett fogadnom, és tudom, hogy majd a következő anyagomban mire fogok jobban figyelni. Az egész lemez dinamikusan született, semmi vacakolás nem volt. Amikor dolgoztam, hallgattam a megérzéseimre. Az egyetlen ember – a Fazioli hangversenyzongorát a Budapest Music Centerben nagyszerűen bemikrofonozó Dóczi Bence mellett – aki részt vett a production-chainben, az Fenyvesi Márton mastering engineer volt, akinek ezúton is köszönöm a csodálatos munkáját. A lyric videót pedig Bodor Andrásnak, aki minden kívánságomhoz alkalmazkodva, és megbízható szakmai szemmel szupervizionálva azokat, sok-sok kreatív és szépen működő ötlettel előrukkolva készült el a munkával. 

Amikor leülsz a zongorához, mire érzel késztetést, hogy azonnal játszani kezdd?
Ami éppen a szívemen van; ilyenkor rögtönözni szoktam, bejárni a zongorát, keresni szép harmóniákat, ismeretlen hangzásokat. Próbálom ilyenkor meglepni magam, bebizonyítani magamnak, hogy mennyi helyen lehet még keresgélni, ahol még sosem jártam.

Hogyan írnád le a közted és a zongora között lévő kapcsolatot?
Levegő. 

A most megjelenő albumodra lehet mondani, hogy egy megvalósult álom?
A válasz egy nagyon egyértelmű igen. Relatíve régóta tervezgetem ezt a lemezt, júniusban születtek meg az első vízióim róla, és ez az első nagyobb volumenű munkám életemben, amivel elkészültem. A tulajdonképpeni munka nem volt folyamatos, de amikor dolgoztam, akkor abban ott volt a lényemnek minden rezdülése. Én úgy fogom fel, hogy átjöttem egy kapun, ahol egy új világ vár, és alig várom, hogy bejárjam ezt a világot. De azt először meg is kéne építeni… alig várom, hogy elkezdjek dolgozni a következő lemezemen, és hogy a kiadómmal más, kiemelkedő tehetségű és unikális hangú zenészeknek, énekeseknek, producereknek, hangszereseknek segítsek az álmaik világra tűnődésében-szeretésében. 

A családod megannyi művésze hogyan fogadta az albumodat?
Itt és most ebben az ügyben afféle vadlóként vagyok jelen, az emlegetett tényállás következtében. Sok művész, és úgynevezett műértő figura van a családomban és a környezetemben, és ahogy felcseperedtem, túl sokat vacilálgattam azon, hogy ehhez mit fog szólni XY , a szüleim, a bátyám, a volt tanáraim és más, mindenféle önmagukat felkent pacekok.

Most ott tartok, hogy teljes egészében elengedtem, hogy meg akarjak felelni bárkinek és bárminek is, legalábbis zenei vonatkozásban.

Nekem ez az a hely az életemben, ahol a féktelen szabadságot igazán átélhetem. Persze volt, hogy máshol, másban is próbáltam, de annak sosem volt igazán jó vége. Egyébként meg még nem hallották, pontosan ezért, hogy nehogy véletlenül befolyásoljanak a saját megérzéseimre való feltétel nélküli hallgatásban. Rengeteg szeretet van ebben az anyagban, és remélem hogy ha egy töredéke is, de célba fog érni. 

De azért a kisfiadnak megmutattad, vagy ő is befolyásoló tényező?
Hogyne mutattam volna. Ő más tészta. Első számú kritikusom. Egyébként szereti. Táncol rá. Ma reggel is megkért az óvodába lódulás előtt, hogy hallgassuk meg. Apapazenéjét. Egy picit meg is könnyeztem ezt. Sokat beszéltem neki róla az elmúlt hetekben-hónapokban, hogy mi ez, amin ügyködök, és noha sokszor nem örült neki, hogy a fókuszom éppen két frazíron, nem pedig a kanapén kialakult észveszejtő építkezésen volt, azért leírhatatlan érzés volt őszintén mosolyogni látni, mikor azt mondtam neki, na fiam, elkészült. Tetszik neki a gondolat, hogy most majd a világ másik végén is hallgathatják. Apapazenéjét. Nekem is tetszik.

A képekért köszönet Gerlóczy Zsigmondnak, fotó: Pintér Leó

Gerlóczy Zsigmond megtalálható az Instagramon: @zsigmondgerloczy