Úttörő és meglehetősen szerethető mozgalomnak indult. Gondolkozzunk pozitívan a testünkről, és hagyjuk figyelmen kívül, milyen elvárásokat állít a társadalom a megjelenésünkkel kapcsolatban! Valahol erről kéne szólnia a body positivity-nek, azaz testpozitív mozgalomnak, azonban egy ideje már tudjuk, hogy hiba csúszott a rendszerbe. Hogy az egészséges önbecsüléshez vezető út nem feltétlen a mindenáron pozitív hozzáálláson múlik. Legalábbis ezt hirdeti a body neutrality, vagyis a „testsemlegesség”. (A túltolt pozitivitásról és a motiváló idézetek visszásságairól ebben a cikkben írtunk bővebben.)

Szeretem a testem, akkor is, ha pocakos vagyok és csíkos a hasam. Vagy szeretem a testem, mert képes voltam vele életet adni egy babának. Fantasztikus a combom akkor is, ha vastag és narancsbőrös. Vagy bámulatos a lábam, mert képes vagyok vele lefutni egy félmaratont. Ha szeretnénk szemléletes példamondatokban megmagyarázni, mi a különbség a body positivity és a body neutrality között, ezek lennének a legbeszédesebb mondatpárok. De vajon tényleg eljön majd az az idő, amikor képesek leszünk semlegesen gondolkozni a testünk kinézetéről?

Az túlsúly forradalma

1969-ben történt, hogy egy fiatal New York-i mérnök, Bill Fabrey megelégelte, ahogyan a világ túlsúlyos feleségével bánt. Korábban már olvasott egy cikket a témában Lew Louderbach tollából, aki nagyon jól összefoglalta, mennyire igazságtalanul kezeli a társadalom a kövér embereket. Fabrey másolatokat készített a cikkből és terjeszteni kezdte, majd összehozott egy csapatot, és megalapította a National Association to Aid Fat Americans nevű egyesületet, amely egyébként kicsit ugyan más néven, de ma is működik. Ez minden idők legnagyobb múltú egyesülete, amely az elhízott emberek jogait hivatott védelmezni. Ugyanebben az időben az Egyesült Államok másik oldalán kaliforniai feministák vették a kezükbe a kövér emberek egyenjogúságát, és 1973-ban kiadták úttörő kiáltványukat, a Fat Manifestót.
A body positivity kifejezést ugyan senki sem használta a múlt században, de azok az aktivisták, akik a kövér emberek jogaiért küzdötték, mindenhol hallatták a hangjukat. Aztán beköszöntött az internet kora, és elszabadultak az indulatok, mindkét irányban.

Az online felületek lehetővé tették, hogy az emberek név és arc nélkül vállalják véleményüket, és megtapasztaltuk mind a testimádat, mind a testgyűlölet legmélyebb bugyrait.

Az anonimitás éppúgy kedvezett a csúfolódásoknak, mint a konvenciók nélküli önkifejezésnek. Az aktivisták, akik korábban edzőtermek előtt tüntettek, áttelepültek a Twitterre és az Instagramra, és a közösségi média egyik kedvenc hívószava a body positivity azaz – magyarul eléggé fülsértően – testpozitivás lett.
A body positivity azt jelenti, hogy pozitívan állunk a testünkhöz, függetlenül attól, hogy milyen a formája, hányas a mérete, és egyáltalán, hogy néz ki. Az irányzat azt hirdeti, hogy szeressük a testünket, ahogy van, akkor is, ha nem felel meg a társadalom által felállított standardoknak. Tehát ha belenézünk a tükörbe, tudjuk azt mondani, hogy szeretem a karom, akkor is, ha vastag, szépnek látom a hasam akkor is, ha úszógumi fedi. És még sorolhatnánk. De vajon hol változott át ez az alapvetően ártatlan, az elfogadást segítő, valamint az irracionális társadalmi elvárásokat támadó irányzat toxikussá, és miért bírálják manapság olyan sokan?

Egyetértés helyett félreértés

Először is a body positivity egyik hozadéka, hogy divat lett a vékony embereket is csúfolni. Sokan bátrabban kezdték szajkózni az „elöl deszka, hátul léc” és ehhez hasonló, a vékony alkat megszégyenítésére vonatkozó kifejezéseket. A body positivity mozgalom célja eredetileg az lett volna, hogy minden testalkatot elfogadottá tegyen. Ez azonban nem feltétlen így valósult meg.
A body positivity azt is magával hozta, hogy sokan kimondottan megharagudtak azokra a hírességekre, akik egykor túlsúlyosak voltak, de lefogytak. És ennek a haragnak hangot is adtak. Adele-t biztosan nem kell bemutatni. A brit énekesnőt duci testalkattal ismerte és szerette meg a világ, ő azonban néhány éve úgy döntött, megszabadul a súlyfeleslegtől, és bomba formában tért vissza. Nemrég egy Vogue-nak adott interjúban elmondta, hogy fogyása után kifejezetten brutális kommenteket kapott nőktől. Ennek valószínűleg az áll a hátterében, hogy az emberek szeretik, ha valaki, aki hozzájuk hasonlóan méretesebb testalkattal rendelkezik, világhírre teszt szert, ugyanakkor elárulva érzik magukat, amikor az illető úgy dönt, inkább lefogy.

Adele fogyása után (fotó: Gareth Cattermole/Getty Images)

Sokan azért is bírálják a body positivity mozgalmat, mert felszínes marketingfogásnak tartják, nem többnek. Tény, hogy napjainkban számos kampányt látunk, amelyben olyan modellek szerepelnek, akik a kilencvenes években sehol sem kaptak volna esélyt. Az is tény, hogy vannak divatmárkák, amelyek felhagytak azzal a fajta retusálással, amely kiradírozott minden létező „hibát”, vagy fogalmazzunk úgy, minden létező emberi vonást a modelljeiről, azonban a kifutók és a kampányok 90 százalékában most is a vékony és szép modellek virítanak, és a maradék tíz százalék még mindig „sztori”. Röviden összefoglalva, a body positivity mozgalom ledöntött ugyan néhány korlátot, de nem változtatott markánsan a társadalmi megítélésen. Ráadásul azt is magával hozta, hogy egyszerűen túl sokat foglalkozunk a testünkkel, ami könnyen mérgezővé válhat. Azt sugallja, hogy két választásunk van, ha a saját testünkről kell véleményt formálni: utáljuk vagy imádjuk. Miért ne lehetne az, hogy egyszerűen nem foglalkozunk ennyit azzal, hogy néz ki a testünk? Ha egyszerűen csak semlegesek vagyunk az irányában?

A működésképtelen torzó

„Akármiről is legyen szó, az életben minden fontos dolog egy olyan kontinuum mentén terül el, amelynek van negatív és pozitív vége – mondja Páli Patrícia pszichológus. – Amikor azt állítjuk, hogy minden nagyon pozitív, akkor nem csinálunk mást, mint leválasztjuk erről a kontinuumról a negatív részt, mintha az ördögtől való lenne. Pedig a teljességbe beletartozik a negatív, a semleges és a pozitív is. Amikor azt mondjuk, csak a pozitív elfogadható, akkor egy működésképtelen torzót hozunk létre. Ha leszűkítjük az életünket egyetlen csapásvonalra, azzal számos leágazástól, azaz lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, szabályosan kényszerpályán tartjuk magunkat. A túlzó pozitivitás korlátozás, önmagunk korlátozása, működésképtelen állapot” – mondja szakértőnk. A testünkről való gondolkodásban az elmúlt évtizedekben kétség kívül elmentünk mindkét végletig. És úgy tűnik, kezdjük belátni, hogy a végletekkel nem sokra megyünk.

Ezért is nyer teret egyre inkább a body neutrality, azaz a test semleges megközelítése. Ez a mozgalom nagyjából 2015 körül kezdte bontogatni a szárnyait, amikor az étkezési zavarokkal foglalkozó szakember, Anne Poirier elkezdte használni ezt a kifejezést. A semleges megközelítés lényege, hogy többek vagyunk, mint a testünk. Összetett emberi lények vagyunk, megannyi réteggel. Ráadásul számos fizikai adottságunkra nincs valódi ráhatásunk, egyszerűen kódolva vannak a génjeinkben. A body neutrality nem arra fókuszál, hogyan néz ki a testünk, hanem arra, hogy megbecsüljük mindazt, amire képessé tesz bennünket.

Az emberi test csodálatos eszköz, amiből mindenkinek csak egy van. Ez a test egy életre szól.

A body neutrality azt hirdeti, hogy ne gyalázzuk és ne dicsőítsük a testünket pusztán a kinézete alapján, és egyáltalán, nem foglalkozzunk ezzel a kérdéssel ilyen sokat. Inkább tudatosítsuk magunkban, mennyi mindenre képes ez a természet adta, és fókuszáljunk arra, hogy az életünk ajándék, amely szó szerint testet ölt. (Arról, hogy valójában mennyire lehetséges kiiktatni az esztétikumot saját és mások testének megítélése, szemlélése közben, ebben a cikkben elmélkedtünk bővebben.)

Kiemelt kép: Getty Images / Canva