Mint azt tudjuk, a világtörténelem nagy részében a nők másodrendű állampolgároknak számítottak – egyes kultúrákban még napjainkban is –, az oktatás, valamint a magasabb kereseti lehetőséget jelentő munkák elől pedig sok esetben eltiltották őket. Amit az emberek történelemként jegyeztek fel az évszázadok során, sokkal inkább szóltak a hatalomról – csatákról, királyokról, politikáról és gazdaságról –, a női történetek pedig maximum az arisztokrácia tagjait érintették. A munkásosztálybeli, valamint a kirekesztett közösségekből származóknak még kevesebb esélyük volt arra, hogy „részt vegyenek” a történelemben: a nemi hovatartozás mellett a társadalmi rang, valamint a származás is elegendő indokoknak bizonyultak a jogfosztottsághoz.
Az idővel beköszöntő feminista mozgalmak nagyobb egyenlőséget és megváltozott elvárásokat hirdettek – és bár számos pozitív előrelépés történt azóta, még így is sok időbe telik megváltoztatni a nemi egyenlőtlenségek több száz éve tartó ritmusát. Az aprócska női kisebbségek, akiknek sikerült elérniük valamit a történelem során, többnyire aktivisták, művészek, felfedezők és feltalálók voltak – akik a maguk idejében nemhogy gazdagnak, de még híresnek sem voltak nevezhetők. Nem véletlenül mondta egykor Marilyn Monroe:
„A jól viselkedő nők ritkán írnak történelmet.”
És Ana Lins dos Guimarães Peixotón nem volt akkoriban jónak nevezhető – pedig minden erejével megpróbált azzá lenni. Ana 1889. augusztus 20-án született Brazíliában, Goiás városában. Már egészen kicsi korától kezdve tisztában volt azzal, hogy költő és író szeretne lenni, szülei azonban egészen más sorsot szántak a lánynak: nem engedték továbbtanulni, eltiltották a könyvektől és az olvasástól. Írói álnevét, Cora Coralinát 15 évesen, első versei keletkezésekor kezdte használni, hogy elrejthesse személyazonosságát családja elől. „Soha nem kaptam bátorítást arra, hogy író lehessek.
A családom ellenségesen, fenntartásokkal fogadta hajlamomat a művészetek iránt. Az élettapasztalat azonban pótolta az iskolai végzettségem hiányosságait”
– nyilatkozta egy interjúban.
Egyetlen mestere Silvinha Ermelinda Xavier de Brito volt, egy helyi általános iskolai tanítónő: „Ő volt életem egyik legboldogabb emléke. Az elemi iskolában nem remekeltem, és évekig ültem azokban a padokban, ahová a rossz és problémás gyerekeket zavarták. Pedig tényleg tanulni akartam, de a lányok mindeközben csúfoltak, kiközösítettek, anyám pedig soha nem hitte, hogy valaha is képes leszek írni és olvasni. Szerinte az volt velem a baj, hogy egy beteg öregember lányaként születtem. Apám beteg volt, amikor anyám megfogant velem, és az egészségügyi problémáimat is ezzel magyarázták. Sovány voltam, alultáplált, és gyakran mondogatták azt is, hogy csúnya vagyok. Én pedig selejtesnek éreztem magam, és folyamatosan sírtam a megbélyegzésektől. Köszönettel tartozom régi tanáromnak, amiért megértéssel fordult felém, türelmének és sajátos módszereinek köszönhetően pedig utat nyitott a könyvek és az írás felé, ami végül a menedéket jelentette számomra.”
Szülői tiltás ide vagy oda, Coralina nem szerette volna annyiban hagyni az álmait. A család és a társadalom elvárásainak súlyos terhe azonban megtörték a lányt, ezután pedig inkább a háztartásban jeleskedett, intellektuális és költői ambícióit pedig háttérbe szorította a családi béke érdekében. Időközben édesapja meghalt, egyedül hagyva elszegényedett családját, négy lánygyermekét és feleségét. Cora, miután elérte a házasságkötés korát, rettegett attól, hogy egyedül marad, hiszen úgy gondolta, egy buta és csúnya lány nem fog kelleni senkinek. Ekkor szeretett bele egy nála 22 évvel idősebb ügyvédbe (Cantídio Tolentino Bretas), akivel 1910-ben házasságot is kötöttek: „Egy tapasztalatlan és félárva fiatal lány voltam, ő pedig egyszerre jelentette számomra az apát, a nagy testvért és a férjet. Olvasott, világlátott és tanult férfi volt – pont olyan, mint amilyennek én is elképzeltem magamat. Álmodtam hát egy nagyot, és összeházasodtam vele.”
Más választása egyébként sem lehetett volna, édesanyja ugyanis megakadályozta azokat a korábbi ismeretségeket, ahol udvarlóját egyedülálló szülők nevelték – a férfi pedig megfelelt jövendőbeli anyósa kritériumainak. A valóság azonban egészen máshogy alakult, mint ahogyan azt Coralina és édesanyja elképzelték. Cora ezután São Paulóba költözött, ahol hat gyermeknek adott életet. Egyetlen támaszának gondolt férje mindeközben éjt nappallá téve féltékenykedett, ami idővel végérvényesen megmérgezte a házasságukat. A válást szégyen övezte akkoriban, egyedülálló nőként pedig képtelen lett volna eltartani a gyermekeit, így meg sem fordult a fejében, hogy új életet kezdjen – benne ragadt hát a kényszerű és boldogtalan házasságban. „Tudtam, hogy nincs rendben a házasságom, és idővel kiderülhet, hogy nem passzolunk egymáshoz.
De egy olyan világban nőttem fel, ahol egy férjezett nő sokkal többet ért a társadalom szemében, mint egy gyermekeit egyedül nevelő, elvált asszony.
Az anyává válás volt az egyetlen vigasz ezekben a nehéz időkben. Boldog voltam attól, hogy láthatom felnőni a gyerekeimet, örültem, hogy fürdethetem őket, hogy moshatom a pelenkájukat, és láthatom, ahogyan alszanak mellettem. Mindez kárpótolt azért a szeretetért, amit a férjem megtagadott tőlem” – mesélte az interjúban.
Soha nem késő
Sűrű és feszültségektől közel sem mentes családi élete mellett Cora egy aprócska pékségben dolgozott cukrászként. Főállása és háztartása mellett gyapotot szedett, zöldséget árult, tehenet fejt és disznókat hizlalt, hogy iskoláztatni tudja gyermekeit – úgy, ahogyan az vele soha nem történhetett meg. Munkája és a családja felemésztette ideje nagy részét, legbelül azonban soha nem tett le arról, hogy verseket írjon. Költeményei titokban ekkor is születtek, és minden áldott nap írt, amikor ideje engedte. Férje halála után 20 évvel, 60 évesen tért vissza szülővárosába, miután gyermekei is kirepültek a családi fészekből – és ekkor döntötte el, hogy sokkal több időt szentel az írásnak. Pénzre azonban továbbra is szüksége volt, és így történt, hogy aprócska háza idővel nemcsak süteményekkel, de sürgő-forgó emberekkel is megtelt, akik mind Coralina legendásan finom süteményeiért érkeztek – házi készítésű tortái mellé pedig szalvéta helyett verseket csomagolt. Költeményei ily módon jutottak el egyre több emberhez az országban, mígnem más költők és írók is felfigyeltek rá. Carlos Drummond de Andrade, Brazília egyik legbefolyásosabb költője hívta fel az ország figyelmét Cora munkásságára:
„Ez a legközvetlenebb és legnyersebb alkotás, amit valaha olvastam és szerettem. Gazdag emberi tapasztalat, különleges érzékenység és páratlan líraiság azonosul az élet forrásaival”
– méltatta Corát egy levélben a költő.
Fotó: Edson Beú
Az irodalomkritikusokat és a költészet szerelmeseit magával ragadta az asszony tehetsége, mígnem Coralina egyszer csak azon kapta magát, hogy az ország minden tájáról érkező újságírók kopogtatnak a lakásán – akiket természetesen házi süteményeivel kínált. Első verseskötete 75 éves korában jelent meg, 1984-ben a Brazil Írószövetség pedig az év legjelentősebb irodalmi személyiségének választotta. Költeményeiben, prózáiban és novelláiban nemcsak a mindennapi élet egyszerű szépségeiről szólt: különösen sokat foglalkozott a női egyenjogúságot érintő kérdésekkel, a brazíliai szegényekkel, valamint az afro-brazil rituálék mitológiájával is, amelyet sokan gyakoroltak akkoriban. Kitartása, tehetsége és kulturális sokszínűsége a legnagyobbak közé emelte az országban, művei pedig 1985-ben, 95 évesen bekövetkezett halála után sem vesztettek a népszerűségükből. Gyermekirodalmi alkotásait később posztumusz díjjal is kitüntették, házát – ahol született, élt és alkotott utolsó éveiben – rokonai és barátai közreműködésével múzeummá alakították, 2012-ben pedig egy újonnan felfedezett brazil csigafajtát (Kora Corallina Simone) is elneveztek a tiszteletére – ezen kívül egy bogár, a Schnopelta Coralinae is az ő nevét viseli.
Neve életének több mind 70 évén át ismeretlenül csengett a brazil irodalomban, és álmaiban sem hitte volna, hogy országa egyik legjelentősebb írójaként fognak emlékezni rá. „Más voltam, mint a többiek. Nem szerettem volna birka lenni, akit terelnek a nyájjal. Kerestem magam, és törekedtem az önállóságra.
Egy kicsit mindig is szókimondó voltam, és olyan álláspontokat védtem, amelyek nem voltak elfogadottak akkoriban. Talán ezért is bélyegeztek meg annyian.
De most már végre felszabadultnak érezhetem magam” – mesélte utolsó interjúinak egyikében.
Kiemelt kép: Fotó – Edson Beú – a képeket a brazíliai Goiásban található Cora Coralina Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre
