A fejet finoman hátra hajtja, a víz hőfokát az ujjával ellenőrzi, aztán már csurog is a melegvíz a bögréből a vendég hajára. Gyakorlott kézzel dörzsöli a fejbőrt, a homloktól a tarkóig. Öblít, megint mos, megint öblít. Ügyesen ráborítja a hajra a törölközőt, kicsit meglapogatja, aztán lehajol, kitekeri a fejmosó állvány csavarját, és vödörbe önti a használt vizet. Kifésüli a vizes hajat – „a hajbontást mindig alulról kezdjük!” – így mondta –, előveszi a csavarókat tartó egyik dobozt. A vendég adogatja a lyukacsos fémhengereket, egyik végükön gumizsinór és kis fagolyó van. Villámgyorsan jár a keze, stílfésűvel választja el a tincseket egymástól. Hamarosan csupa kis fémes henger sorakozik a hölgy fején. Ekkor szivacsos fülvédőt vesz elő, és laza kötésű hajhálót. Gondosan eligazít mindent, és máris ülhet a vendég a búra alá, kezében a Nők Lapjával.
Amikor lejár az idő, vissza lehet ülni a keskeny tükör előtti székbe, levenni a hálót, a fülvédőt, és gyorsan kiszedegetni a csavarókat. A vendég fején merev, meleg hajhurkák sorakoznak, azokat fésüli ki laza mozdulatokkal, néhol éppen csak megbontva őket. Ilyenkor még előkerül a kis kézi hajvágó, mert a nyakszirtnél nem maradhat egyetlen szál sem. Aztán a pumpálós hajlakkot emeli le a polcról, bőven bepermetezi a frizurát, és kész is. A frissen frizírozott hölgy feláll, elégedetten nézegeti magát a tükörben, fizet, és már mehet is.

Klára szalon a kisszobában

Hosszú délutánokon át figyeltem a nagymamámat, ahogy a fodrászatnak használt legkisebb szobában dolgozott. Még a dauervíz illatát is szerettem, pedig az néha olyan erős volt, hogy csípte a szememet. Nem véletlen, hogy a viseltes, vékony kis fa dauer csavarók egyáltalán nem vonzottak. Ám ha ismerős ült a székben, például valamelyik nagynéném, megengedték, hogy én szedjem ki a csavarókat a hajukból, és én fésüljem ki. Imádtam! (És ha hinni lehet a dicsérő szavaknak, kifejezetten ügyes voltam a kifésülésben.)
Akkor még nem tudtam, hogy ennek a kis szobában működő Klára szalonnak komoly elődje volt. Az alföldi kisváros egyik divatos fodrászata valamikor a nagymamámé volt, és konkrétan a városháza épületében, vagyis stratégiailag a legjobb helyen működött. A házunk hátsó traktusában a falnak támasztva meg is találtam azokat a krémszínű elegáns kis paravánokat, melyekkel a vendégeket egymástól elválasztották. Az államosítás után a nagymama egykori üzletéből tágas cukrászda lett.
Volt, hogy a nagymama ment fodrászhoz, olyankor elé mentem, és megkerestem őt a hosszú üzlet valamelyik búrája alatt.

Micsoda, melegséges, ismerős világ volt ez a hetvenes években! Sok fodrásznő, sok vendég és sok tükör. Jött a szemfelszedő, valaki kávét főzött, a gyerekeknek csokoládét kínáltak, kis asztalkáját hol itt, hol ott állította fel a manikűrös.

A fejmosólány időnként összesöpörte a szőke, barna és ősz tincseket, a helyiségben hátul, függönnyel elválasztva dolgoztak a kozmetikusok. A fodrászok fehér, sarkánál kivágott kismamacipőt hordtak, és köpenyben dolgoztak, annak a zsebébe dobták be a kuncsaftok a borravalót.

Mutasd a tarkód!

Jóval a fodrászszövetkezetek ideje előtt, a huszadik század elején a fodrászatok vendégei még zömében férfiak voltak. Méghozzá nagy fölénnyel, úgy hetven-nyolcvan százalékban. Borotválásra, haj- és szakállápolásra érkeztek, míg a nők otthon mosták, szárították és tekerték különféle kontyokba hosszú hajukat. Mert bár a frizurák sokat változtak az évszázadok alatt, az egyértelmű volt, hogy egy nő legfőbb ékessége a minél hosszabb, minél dúsabb haja.
Ez az alapvetés rendült meg a húszas években, amikor a nők egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy levágatják a hajukat. Jött a bubi frizura, a maga sok-sok változatával, köztük a Josephine Baker által viselt eton frizurával, ami nemcsak rövid volt, de teljesen sima is, szabadon hagyta a fület és a nyakszirtet. Az eton a Windsorral szomszédos legendás iskola, az Eton diákjainak lenyalt hajviseletéről kapta a nevét. Minden egyéb rövidre vágott frizura lényege az ondolálás, a hullámosítás volt.

1929 – a hajszárító búra elődje (fotó: Gamma-Keystone via Getty Images)

Ugyancsak a század elején jelent meg a sampon, egy bizonyos Hans Schwarzkopf találta fel. Addig hajmosásra szappant használtak az emberek. Schwarzkopf találmánya még por állagú volt, a folyékony samponra 1927-ig kellett várni.
A régi fodrászeszközök némelyikéről nehéz eldönteni, mire is szolgáltak. Volt például egy állványos szerkezet, felső része leginkább egy fejmasszírozóra hasonlít. Mintha egy búra csontváza lenne. Ez a hasonlat utal is a megfejtésre, ugyanis ez volt a kezdetleges hajszárító gép. De volt olyan hajszárító is, amit kézzel kellett hajtani, mint valami kézi habverőt. Inkább szelet csapott, nem meleget fújt, vagyis tömöttebb hajkorona esetében maradt a napsütés vagy a kandallótűz.
A régi vas sütővasakat már mindannyian jól ismerjük, ha máshonnan nem, a filmekből. A Kisasszonyok című filmben a March lányok éppen bálba készülnek, amikor Joe olyan hosszan tartja nővére hajában az izzó eszközt, hogy egy egész fürtöt sikerül leégetni a fejéről… Az biztos, hogy a fodrászok pontosan tudták, mennyire kell felmelegíteni a vasat, hogy ne okozzon kárt a hajban. Nem véletlenül pörgették az ujjuk körül a vékony vasakat. A hajvágó ollójára minden fodrász vigyázott, pedig akkoriban nem került annyiba, mint manapság.

Marcell, Audrey és a többiek

Visszatérve nagymamám eszközeire, volt egy doboz, amelyben furcsa, kicsit ívelt fémcsipeszek sorakoztak. Ezekkel lehetett a most megint divatba jövő Marcell-hullámokat megalkotni. Ha szép sorban egymás mellé csíptette őket, szabályos hullámvonalak alakultak ki szárítás után. Ilyen hullámokat a fodrászok az ujjukkal is elő tudnak állítani, a képzésben ez az egyik klasszikus vizsgafeladat.
A névadó Marcellről túl sok mindent olvasni, még az sem biztos keresztnév vagy vezetéknév rejlik mögötte. De hogy meghódította a világ női részét, az biztos. A régi filmeken sok színésznőn látni ezt a hajviseletet. Amúgy a filmekben látott frizurákkal érdemes óvatosnak lenni. Amikor például Ingrid Bergman rövidre vágatta a haját az Akiért a harang szól című film kedvéért, amerikai nők ezrei követték a példáját. Azt azonban nem tudták, hogy a színésznőt egész nap árnyékként követte a fodrásza, és folyamatosan sütögette a rövid haját, hogy tartást adjon neki. Bergman önéletrajzában leírta, hány nő bánta meg, hogy Maria-frizurát vágatott, mert ők a rövid hajjal nem egy sztárra, inkább kis rágcsálóra hasonlítottak.
Másik klasszikus filmes jelenet, amikor Audrey Hepburn a Római vakációban levágatja a hosszú haját. Az olasz figaro először elképed az ötleten, de munka közben rájön, hogy a vendég így is gyönyörű lesz. Azt nem tudni, mi történt a hercegnő hajának levágott részével, de azt igen, milyen sok nőnek volt a hatvanas-hetvenes években otthon póthaja, fésűvel a fejére illeszthető vastag tincse, ami akár a konty készítésben, akár csak a tömegnövelésben fontos szerepet játszott. Hatalmas divat volt a tupírozás, a frufru, és elkezdték szédítő karrierjüket a hajfestékek. A divat a hajak tekintetében is folyamatosan változik, de ennél talán még fontosabb, hogy a haj struktúráját, állagát megváltoztató, ápoló és tápláló szerek sokasága van a piacon. Kímélő hajfestékek, hajvégápolók, göndörítők és egyenesítők. Persze a lényeg, a jó frizura titka ugyanaz maradt: a jó szakember, a jó ízlés, meg némi önismeret.

Ingrid Bergman az Akiért a harang szól című filmben (fotó: Ullstein Bild via Getty Images)

Kiemelt kép: Getty Images