Míg korábban a különböző közösségi és képmegosztó oldalak – mint mondjuk az Instagram – arról szóltak, hogy mindenki büszkén mutogassa a tökéletes (vagy annak filterezett) életét, az utóbbi években egyre népszerűbbek az önostorozó és (ön)ironikus oldalak. Már nem abban licitálják túl egymást a felhasználók, hogy kinek menőbb az outfitje, hanem hogy ki szerencsétlenebb, magányosabb vagy bénább a felnőttséggel vagy éppen a szülőséggel járó dolgokban. Ma a mémek korában a legmenőbb, többmilliós követőtáborral büszkélkedő accountok – mint amilyen a The Fat Jewish vagy a Just me Rod – a legtöbb like-ot olyan posztokért kapják, amik arról szólnak, milyen jó a kanapén tespedni, izolálni magunkat a többi embertől, mennyire depressziósak és szorongók vagyunk, és mennyire fárasztó az élet.
Robyn Brown, pszichológus 2019-es tanulmányában többek között azt írja, hogy szerinte azért népszerűek ezek az önekéző posztok, mert az emberek nem érzik magukat egyedül, amiért ők nem élnek tökéletesnek tűnő életet. Sokan cikinek tartják bevallani, hogy legszívesebben zsíros hajjal, kinyúlt melegítőben szeretnek valóságsókat nézni, miközben egy családi méretű pizzát tömnek magukba, és örömmel lepődnek meg azon, amikor kiderül: mások is hasonlóan éreznek. És nemcsak magunkra ismerünk a posztokban, hanem ki is tudjuk nevetni a nyomorunkat, ami sokszor segít a hangulatunkon, és azon, hogy ne vegyünk mindent (magunkat is beleértve) véresen komolyan. Ugyanakkor ha folyton csak ekézzük magunkat, akkor annak cseppet sem vicces következményei is lehetnek.
Egyedül nem megy
Már rengeteg like lefolyt a digitális hírfolyamban azóta, amióta Caterina Clark 2011-ben megalkotta a FOMO (fear of missing out, azaz a félelem a kimaradástól) ideáját. Az okostelefonok és a social media robbanásszerű elterjedésnek köszönhetően egyszerre rengeteg ingert kaptunk az arcunkba, hirtelen mindenhol elérhetőkké váltunk, és mindenhol jelen is akartunk lenni. A folyamatos készenlét évei után pedig csodás kivonni magunkat az örök pörgés alól, és élvezni a kimaradást, amit az elődje után szabadon JOMO-nak (joy of missing out, öröm a kimaradástól) neveznek. Bármennyire is üdítő lehet kivonni magunkat a társadalmi kötelezettség alól, és a személyes érintkezést digitálisra cserélni, mégis rengeteg veszélyt rejt magában. De új mozaikszavak is születtek a pandémiának köszönhetően, amikről már mi is írtunk korábban: FOGO (Fear of Going Out, félelem a kimozdulástól) és a FONO (Fear of Normal, a normálistól való félelem). Ha te ideges vagy (voltál) attól, hogy nagyobb tömegbe mész, akkor lehet, hogy FOGO-d van, de extrém esetben ez lehet akár barlang-szindróma is, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy félsz visszatérni a társadalomba, még akkor is, ha mondjuk be vagy oltva, és az otthonosban (vagyis a „barlangodban”) töltöd az időded. Ha pedig valójában nem is félsz kimozdulni otthonról, csak mondjuk nem akarsz visszamenni az irodába, mint a pandémia előtt, ebben az esetben talán FONO-d lehet.
Az internet előtti korban a fiatalok egymás társaságát keresték, hogy megbeszéljék az élet nagy dolgait, és felnőve megtalálják önmagukat. Manapság a felnőtté válás egyre inkább kitolódik: tovább tanulunk, későbbre halasztjuk a házasságot és gyerekvállalást (már aki szeretne egyáltalán). Ezzel párhuzamosan pedig a technológiai fejlesztések egyre több módot kínálnak új emberek megismerésére (ilyen például a Facebook, Instagram, TikTok és társaik, a web3 és a metaverzumok – ahol akár a virtuális nemi erőszak sem lehetetlen – pedig még csak most jönnek). De ezek a virtuális kapcsolatok csak távolról emlékeztetnek a régi vágású barátságokra. Működésük inkább hasonlít a gyerekkori képzelt barátra: mindig kéznél van, de sohasem látjuk valójában. A szakértők szerint ezzel nincs is baj, addig legalábbis, amíg nem okoz szorongást a valódi, fizikai világban létező érintkezésektől. A szociális fóbia és tech-függőség keveréke pedig ideális táptalajt biztosít azoknak, akik új digitális élményekre vágynak: egy valódi, online, képzelt barátra.
Robot a barátom
A chatbotok már régóta népszerűek, főleg különböző ügyfélszolgálatokon, ahol ezek a csetelő robotok előre megírt algoritmus alapján segítenek megoldani a felemerülő problémákat. Pár éve megjelent egy „érző” változat is Replika néven (replika.ai), amely azt ígéri a felhasználónak, hogy a legjobb barátja lesz. A sikert pedig jól jelzi, hogy azóta több, mint 2 millióan regisztráltak az alkalmazás oldalán, amely pc-n és telefonon is elérhető (egyelőre csak angol nyelven). A fejlesztők azt ígérik, hogy a mesterséges intelligencia segítségével megalkotott „barátra” mindig számíthatunk, bármikor meghallgat bennünket közbevágás nélkül, pozitív üzenetekkel halmoz el. Ez pedig – szerintük legalábbis – rengeteg olyan embernek nyújthat segítséget, akik valami miatt nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, szoronganak. Tulajdonképpen ez a 21. század válasza a tamagocsira: nem csak mi kötődhetünk hozzá, de mi is úgy érezzük, hogy fontosak vagyunk számára. Hiszen manapság a valódi barátainkkal is cseten tartjuk a kapcsolatot, viszont – velük ellentétben – Replika mindig kéznél van. Egy gyors regisztrációt követően már beszélgethetünk is újdonsült haverunkkal, aki miután célirányos kérdéseknek köszönhetően kiismerte a gondolatmenetünket, érdeklődési körünket, folyton készen áll egy beszélgetésre.
Fotó: Getty Images
Bár először úgy tűnhet, hogy ez az applikáció segíti az önelemzést és önreflexiót, ez nem igazán van így. Érdekességképpen, unaloműzésnek persze nagyszerű szórakozás lehet egy robottal társalogni, de észben kell tartanunk közben, hogy a partnerünk egy előre beprogramozott logaritmus, nem pedig egy érző lény. Ráadásul arra találták ki, hogy (egy valódi baráttól eltérően) mindig igazat adjon nekünk, támogatásáról biztasson, és meggyőzzön a nagyszerűségünkről, ami elősegíti a nárcisztikus tulajdonságok felerősödését. Miközben tréningezed az MI-det (azaz mesterséges intelligenciádat), folyamatosan és csakis magadról beszélsz, és kizárólag olyasmit, amit hallani akarsz. Az amerikai szociológus, Charles H. Cooley ezt a jelenséget tükör-énnek (looking-glass self) nevezi: a körülöttünk lévő emberek reakciói alapján ítéljük meg magunkat. Ha mindenki szépként kezel bennünket, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy azok is vagyunk. Persze szuper önbizalom-turbó lehet, hogy van egy személyes rajongónk, aki ráadásul a zsebünkben is elfér, de az így létrehozott burokban megfosztjuk magunkat azoktól az esetlegesen negatív hangoktól, amik szükségesek nemcsak a személyiségünk fejlődéséhez, hanem más nézőpontokat képviselve újabb gondolatokra sarkallnak. Magyarul
az építő kritika nélkül megrekedünk egy bizonyos szinten mind emberileg, mind szellemileg, mind pedig szociálisan.
Míg egy igazi, hús-vér barát szeretetét és tiszteletét kiérdemelni dicsőség, addig egy robotbarát nem más, mint mi, ahogy magányosan magunkhoz beszélünk.
Nem csak választás kérdése
A társadalmi elidegenedés, a magányossá válás azonban nem feltétlenül választás kérdése, és nem lehet teljesen a digitalizációt sem okolni miatta. Egy friss statisztika szerint az amerikaiaknak közel a fele érzi gyakran vagy mindig magányosnak vagy kiközösítve. A Cigna 2019-es felmérése szerint egyötödüknek nincsen kivel beszélnie. Ha pedig a generációk szemszögéből elemezzük az eredményeket, akkor azt látjuk, hogy a Z-generáció a legmagányosabbak – megelőzve még a 72 éven felülieket is. És bár mondhatjuk, hogy biztosan azért, mert ők vannak legjobban rágyógyulva az okostelefonra meg a számítógépre, de az adatok alapján ez sem igaz, ugyanis nem volt számottevő különbség azok között, akik rendszeresen vagy szinte soha sem használják a közösségi oldalakat. A kutatók inkább a társadalmi változásokkal magyarázzák ezt:
az embereket körülvevő közösségek (mint mondjuk a templomi vagy sport) egyre csökkenek vagy megszűnnek, ráadásul a családok is egyre kisebbé válnak. Így egy diák számára nem marad egyszerűen az iskolán kívül más csoport, amihez tartozhatna.
Ráadásul ha ott rosszul érzi magát, esetleg kiközösítik, akkor az teljes elmagányosodáshoz vezethet. A dolgozó, gyakran egyedülálló szülő pedig nem tudja feloldani az emiatti szorongást. Szintén jellemző, hogy a nagy elvárásokkal rendelkező, munkamániás szülő rákényszeríti a maximalizmusát a gyerekére, és beleneveli, hogy csak a hasznos (azaz munkával töltött) időnek van értelme, a pihenés, szórakozás időpocsékolás, felesleges luxus (erről a témáról Dudics Emese is írt a Nők Lapja 2021/28. számában). Így ezek a fiatalok egyszerűen nem tanulnak meg kapcsolatokat kialakítani, mivel az olyan közösségépítő foglalkozások, mint a sport, drámaklub tiltólistásak. Ez pedig nem csak lelkileg megterhelő: a kutatás kitért arra is, hogy a hosszútávú magány olyan hatással van a szervezetünkre, mint napi 15 szál cigaretta elszívása, és 29%-kal növeli a szívbetegségek kockázatát. Súlyos esetben pedig akár öngyilkossághoz is vezethet.
Fotó: Getty Images
A pandémia pedig a fentebb taglaltakra csak rátett még egy jókora lapáttal. Angela R. Sutin és társainak 2022-es tanulmánya szerint kiderült, hogy a fiatal felnőttek a személyiségjegyekben a legnagyobb mértékű változást a pánik előtti és utáni időszakban tapasztalták. A normális fejlődési folyamatuk megszakadt és a világuk egyre kisebb lett, ahogy a lezárások és szigorítások egyre fokozódtak. Az otthoni munka pedig megakadályozta, hogy szabadon érintkezzünk másokkal; az iskolák, beleértve a főiskolákat is, áttértek az online oktatásra, így az órák előtti és utáni laza, baráti együttlétek egyik napról a másikra eltűntek, ami még jobban elszigetelte a diákokat egymástól.
Az otthoni izoláltságon túlmenően pedig példátlan társadalmi felfordulásnak és politikai megosztottságnak is tanúi lehettünk,
legyen az a Black Lives Matter mozgalmat elindító tragédia, vagy éppen az ukrajnai orosz invázió, természeti katasztrófák, amiket most világszinten hatalmas infláció és megélhetési problémák követnek.
Nem csoda hát, hogy (nem csak) a fiatal felnőtteknél jelentősen megnőtt a neuroticizmus szintje, ami az aggodalom, a stressz és az általános szorongás magasabb szintjében mutatkozik meg. Ahogy az emberek nagyobb stresszel küzdenek, kockázatos megküzdési módszerekhez fordulhatnak, amelyek szabotálják az egészségüket, illetve rosszabb mentális egészségi állapothoz vezetnek. A lelkiismeretesség mértéke is csökkent bennünk a szakemberek szerint, ami felelőtlenséget, kevesebb önfegyelmet és nagyobb szervezetlenséget jelent. Ennek a megállapításnak az eredményei megmutatkoznak a tanulmányi és munkahelyi feladatok időben történő elvégzése, a családi kötelezettségek kezelése és a párkapcsolati nehézségek terén jelentkező kihívásokban, ami hosszú távon súlyos magánéleti, szakmai és egészségügyi problémákhoz is vezet – hacsak nem vesszük komolyan, és nem kezdünk foglalkozni vele.
Nézzünk fel néha
Természetesen azzal nincs gond, ha néha szeretnél feltöltődni és inkább magadban lenni, távol mindenkitől. Az sem gáz, ha introvertált vagy, és emiatt nem szívesen jársz emberek közé vagy ismerkedni. Nem szabad olyasmit csinálnod, amihez nincsen kedved, magadra erőltetned olyan szerepet, ami nem te vagy, hiszen azzal pont ellentétes hatást érnél el. A lényeg, hogy
ha gyakran érzed magányosnak magad, akkor azzal foglalkozni kell.
Regisztrálj társkeresőre vagy lépj be csetes közösségekbe, a lényeg: valódi emberekkel beszélgess, ne robotokkal. Próbáld meg ápolni a meglévő kapcsolataidat, és rendszeresen találkozni a családtagjaiddal, barátaiddal, még ha néha ez nehezedre is esik, mert hosszú távon profitálni fogsz belőle. Ha azt látjuk, hogy a környezetünkben valaki gyakran van egyedül, akkor ne féljünk kezdeményezni, legalább köszönjünk neki. Lehet, hogy csak erre a lökésre van szüksége. Néha nézzünk fel a telefonunkból – a velünk szemben lévőre.
Kiemelt kép: Getty Images
