Talán hallottál már az amerikai testvérpárról, Homer és Langley Collyerről, akiknek holttestére 1947-ben, a New York-i házukban felhalmozott szeméthegyek alatt bukkantak rá a hatóságok. Homer és Langley Collyer különböző csapdákat állítottak fel otthonukban az idegenek elriasztására, ám az egyik ilyen szerkezetnek végül ők maguk estek áldozatául – mivel azonban holttestüket több tonna szemét borította és takarta el (ezek között voltak például tartósított emberi testrészek, de több száz méternyi fel nem használt selyem és szövet, egy lovaskocsi összecsukható teteje és például egy régi T-modell alváza is), csak hetekkel később találták meg a tetemeiket. A Collyer fivérek kényszeres gyűjtögetők voltak, ahogyan általában azok az emberek is, akikkel kapcsolatban időnként olyan hátborzongató híreket hallunk, hogy holttestüket hasonló módon, a halál bekövetkezte után csak hetekkel, hónapokkal, olykor csak később évekkel fedezik fel, és azt is gyakran csak véletlenszerűen. Természetesen nem minden kényszeres gyűjtögető életet ér így véget, ezek csak az extrém példák, amelyek a végletet mutatják: kezeletlenül, ha már a család is hátat fordít a betegnek, akár idáig is fajulhatnak a dolgok.
Szinte plafonig ért a szemét: a rendőrség szobáról szobára járva kutatta át a Collyer fivérek házát, hogy megtalálják Langley Collyert, akit azóta kerestek, hogy előtte héten pénteken megtalálták bátyja, Homer holttestét. (Fotó: Tom Watson/NY Daily News via Getty Images)s)
Van, aki halmoz, van, aki nem
Vannak, akik egyfajta strukturált rendetlenségben élnek és érzik jól magukat, és ilyen környezetben képesek hatékony alkotói munkát végezni, mások ellenben csak akkor tudnak nyugalomban létezni, ha körülöttük szinte minden az élére van állítva. Egészséges keretek között ezeket egyszerűen csak preferenciáknak tekinthetjük, amennyiben azonban rögeszménkké válik a rendszeretés vagy épp az értelmetlen kacatok felhalmozása, komoly gondokkal nézhetünk szembe. Utóbbi esetén
kényszeres gyűjtögetésről vagy patologikus halmozásról beszélünk, ami 2013 óta hivatalosan is pszichés betegségnek számít.
Az ebben a betegségben szenvedők gyakran a társadalom perifériájára szorulnak és stigmatizálttá válnak, mivel a kórkép egyelőre kevéssé ismert, ugyanakkor igen látványos tünetekkel bír. Ezek közé tartozik a mindennemű tárgyak gyűjtése, felhalmozása, amelynek következtében a lakótér élhetetlenné és veszélyessé válhat; a változástól való félelem, szorongás; fizikai képtelenség a használhatatlan tárgyaktól való megválásra; valamint a titkolózás az életkörülményeket illetően. A kényszeres gyűjtögetés azonban nemcsak kényelmetlenné és nehezen kezelhetővé teszi az egyén mindennapjait, hanem izolálhatja is őt – újabb kutatások szerint ráadásul a beteg egészségét még tovább károsíthatja (arról, hogy a kényszeres gyűjtögetőknél gyakrabban fordul elő elhízás, kardiovaszkuláris probléma és cukorbetegség, mint az átlag embereknél, itt írtunk korábban).
Megrázó képek Evelyn Sakash otthonáról: az Emmy-díjas látványtervezőt nyolc hónappal a halála után találták meg saját otthonában. Holttestét a felhalmozott szemét fedte. (Fotók: Carla Roman/NY Daily News via Getty Images)
Megvetés helyett megértő odafordulás
Dr. Sylvia R. Karasu pszichiáter professzor a nemrégiben a Psychology Todayen megjelent írásában igyekszik felvenni a harcot a kényszeres gyűjtögetőket érő stigmatizációval. Ő a kényszeres gyűjtögető ember megértéséhez irodalmi példákat hoz segítségül: először Gogol Holt lelkek című művének szereplőjét, Pljuskint – aki arról ismeretes, hogy semmit sem képes kidobni, még egy használt fogpiszkálót sem, hiszen ahhoz is szentimentális kötelék fűzi, majd a Dante Poklában megjelenő, a pokol negyedik körében szenvedő gyűjtögetőket említi.
Arra, hogy bárki a gyűjtögetés csapdájába eshet, jó példa Evelyn Sakash is, aki sikeres (Emmy-díjat is kapott egyszer) berendező és látványtervező volt:
nemcsak a Broadway-en, de olyan sorozatokban és filmekben is dolgozott, mint például a Sellők című film Cher és Winona Ryder főszereplésével, a Megmaradt Alice-nak Julianne Moore főszereplésével, vagy éppen az Orange is The New Black (Narancs az új fekete) című sikersorozat. A nő 2020-ban „tűnt el”, majd 2021 áprilisában a nővére talált rá holttestére, aki egy takarítóbrigáddal érkezett Evelyn lakásához, hogy kitakarítsa azt. Evelyn kényszeres gyűjtögető volt, sírja nyolc hónapon át saját szemete volt.
Karasu kiemeli, hogy bár a hatalmas mennyiségű élelem és más hasznos tárgyak (például szerszámok) felhalmozása nehéz időkben túlélési előnyt jelenthet, a gyűjtögetést ma már egyértelműen betegségként ismerjük el: a kényszerbetegség és a kapcsolódó zavarok osztályába tartozik. A kényszeres gyűjtögetés manapság a társadalom 2,3–5%-át érinti (Dozier és Ayers 2017-es, The Etiology of Hoarding Disorder című tanulmánya szerint), és a tünetek az idő előrehaladtával jellemzően súlyosbodnak.
A kívülállóknak azonban igen nehéz lehet megérteni a kényszeres gyűjtögetés mögötti lelki okokat. Persze, tudjuk: van, aki bélyeget gyűjt, mások örömüket lelik a szép porfogók (értsd kerámiafigurák, plüssök, üvegdíszek) halmozásában… De felmerül a kérdés, hogy mégis mi viheti rá az embert arra, hogy még csak szépnek vagy különlegesnek nem is mondható, használhatatlan kacatokkal vegye körül magát?
A kényszeres gyűjtögetés okát hivatalosan még nem határozták meg, mi azonban megkérdeztük Szicsek Margit tanácsadó szakpszichológust, hogy az ő személyes tapasztalatai alapján mit gondol, milyen érzések és élmények állhatnak a kórkép kialakulásának hátterében. „Az én meglátásom szerint ez a probléma két fő kérdésben gyökerezhet: az egyik a kontroll kérdése. Az ilyen típusú (kényszeres gyűjtögető) ember életében kevés olyan dolog van, amit illetően azt érezhetné, hogy a kézben tartja, vagy hogy ellenőrzéssel bír felette. Arról viszont végre ő dönthet, ő kontrollálhatja, hogy mit visz haza, mit tart meg – foglalta össze meglátásait. – A másik összetevője ennek a biztonság keresése lehet. Az ilyen típusú embernél hiányzik a belső tartást, biztonságot nyújtó, szilárd Én-rész. Ezt tudja (vagy legalábbis ő ezt gondolja) pótolni azzal, hogy körbeveszi magát egy csomó tárggyal, és még az sem baj, ha ezeknek nincs is a jelenben gyakorlati haszna. Neki maga a birtoklás, a »jó lesz még valamikor valamire-érzés« a lényeg. Ez kielégíti, és örömet okoz számára”.
Nagyjából erre rímel az is, amit Belk az 1988-as Possessions and the Extended Self című tanulmányában ír, történetesen: „Birtokainkat önmagunk részének tekintjük… az vagyunk, amink van”. Karasu Rubinsteinre (1987) hivatkozva azzal is a megértést kívánja erősíteni, hogy kiemeli: a tárgyak gyakran „az emlékeink nagyítói” és „sűrített szimbólumok” is lehetnek, és ahogyan öregszünk, fontos kapcsot jelenthetnek számunkra másokkal, a múltunkkal és a jelenünkkel egyaránt. Érthető. A gyűjtögető emberek neurokognitív működésével kapcsolatos eddigi vizsgálatok azonban ellentmondásosak: egyes tanulmányok a végrehajtófunkciók hiányosságait fedtek fel (beleértve a döntéshozatalt, a kategorizálás és a szervezés nehézségeit, valamint a gátlások hiányát); más kutatások azonban csak a kategorizációs készségekben találtak károsodást (a döntéshozatalban, a gátlásokban, a memóriában, a mentális rugalmasságban és a figyelemben nem). Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy
a kényszeres gyűjtögetők agyi működésének rendellenességeire vonatkozóan továbbra sincsenek meggyőző bizonyítékaink.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy reménytelen helyzetben vannak a betegek: a Psychology Today honlapja szerint ugyan a gyűjtögetés egy életen át elkísérheti a beteget, de a kezelés hatékonyan segíthet csökkenteni a felesleges tárgyak megtartásának szükségességét, javíthatja a döntéshozatali, stresszcsökkentő és szervezési készségeket is. Napjainkban a gyűjtögetési zavar tüneteinek enyhítésére alkalmazott elsődleges kezelések közé tartozik a kognitív-viselkedésterápia, az együttérzésközpontú terápia, valamint az antidepresszáns gyógyszerek alkalmazása. Ezek a módszerek külön-külön és együtt is hatásosak lehetnek. Ha úgy érzed, hogy téged vagy valamelyik szerettedet érint a betegség, mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni segítségért.
Kiemelt kép: Illusztráció – kali9/Getty Images
