Mary Shelley angol romantikus író 18 évesen, egy rémálom hatására írta meg Frankenstein – Avagy a modern Prométheusz című művét 1818-ban. Ahogyan Lugosi Béla a horrormozik egyik legmeghatározóbb alakjává vált, úgy fektette le alapjait Shelley a horrorirodalomnak – a siker azonban sokáig váratott magára, ami gyakran jellemezte később is a műfajban alkotó írónők munkásságát.
Amikor Shirley Jackson 1965-ben, 48 éves korában elhunyt, a gyászjelentések rémtörténetek népszerű írójaként jellemezték. Pedig valójában jóval több volt ennél – nem véletlenül emlegetik egy lapon Daphne du Maurier, Charlotte Riddel, Joyce Carol Oates és Octavia Butler írónőkkel, akik szintén maradandót alkottak a lélektani horror műfajában (ide kattintva még több lélektani izgalomról olvashatsz), és akikre szintén furcsa szemmel néztek eleinte a kritikusok. Ennek apropóján elolvastuk az 1916-ban született Shirley Jackson Hill House szelleme című történetét – amit végre méltán tartanak számon napjainkban a 20. század egyik legkiemelkedőbb alkotásaként.
Nem volt kenyere az olcsó rémisztgetés
Rendhagyónak számító írásai, valamint a boszorkányság, a szellemek és a kísértetházak iránti vonzalma miatt a kritikusok furcsa szemmel néztek akkoriban (az 1950-es, 60-as években) az írónőre; egyikük szerint toll helyett seprűnyéllel írt, míg másikuk azt állította, hogy ő volt az íróvilág megtestesült vérfarkasa („Virginia Werewolf” – a werewolf vérfarkast jelent, a névvel pedig Virginia Woolfra utalnak, a 20. századi modern irodalom egyik vezető alakjára) – ma pedig munkásságát már olyan írók dicsérik, mint Stephen King, a horror nagymestere. Sajátos érdeklődési köre miatt életében nagyrészt elutasították, pedig Jackson a boszorkányságra nem egyfajta természetvallásként tekintett. Úgy gondolta, a nőknek kevéssé van befolyásuk az életük felett, az emberi lélek nehézségeire, valamint a nők társadalmi helyzetére pedig a műveiben megjelenő természetfeletti elemekkel próbálta felhívni a figyelmet.
A különc írónőt már a szülei is furcsa szemmel méregették gyerekként. Édesanyja, Geraldine sosem rejtette véka alá, hogy vékonyabb, szebb és népszerűbb lányt képzelt el gyermekeként, és többször is Jackson fejéhez vágta, hogy létezése egy sikertelen abortusz eredményének köszönhető. Nem véletlen tehát, hogy Jackson felnőtt életét az anyja elleni lázadás jellemezte: rémtörténetek írója lett, meghízott, feleségül ment egy zsidó értelmiségihez, bohém háztartást vezetett, és ha úgy tartotta kedve, akkor a krumplipürét is zöldre festette. Anyja neheztelése azonban egy életre nyomot hagyott az írónő lelkén, a szülői bántalmazás öröklött mintái pedig Stanley Edgar Hyman íróval kötött házasságában is megismétlődtek: anyja kritikái arra ösztönözték, hogy elfogadja az életet egy olyan férfi mellett, aki féltékeny a sikereire, és tiszteletlenül bánik vele. A nyíltan hűtlen férfi elvárta, hogy felesége egyedül vezesse a háztartást, és egymaga nevelje a gyerekeket. Még jóval azután is, hogy Jackson lett a család első számú kenyérkeresője.
Az 1959-ben megjelent regényben a magányos nő elindul, hogy elmeneküljön a mérgező családi légkörből – ez visszatérő motívum az írónő műveiben. Eleanor biztonságos menedékhely reményében érkezik a Hill-házba, hogy új életet kezdjen anyja halála után – az új élet zegzugos sarkaiban azonban sötétség lapul, amivel újra farkasszemet kell néznie. Nincsenek éhes zombik, vérszomjas vámpírok és sikoltozó áldozatok után futkosó szörnyek – sokkal inkább a bennünk lakozó sötétség, a magány és a kitaszítottság érzése az, ami irtózatos súlyával nehezedik a vállunkra.
A történet igazi borzalma tehát a sorok között lapul, és a szavak mögül igyekszik becserkészni az olvasót.
A történet Dr. Montague tudományos kutatásaival kezdődik, aki vallja, hogy a megmagyarázhatatlan igenis megmagyarázható némi logika segítségével. Tesztelve elméletét úgy dönt, hogy beköltözik a kétes hírű Hill-házba, és magával viszi segítőit; a múltjától szabadulni képtelen, zárkózott Eleanort, a különleges képességekkel megáldott Theodorát, valamint a birtok örökösét, Luke-ot. Minden adott a nagybetűs kísértethistóriához: érdekes karakterek, egy ódon, dohos ház, az előző lakók tragikus sorsa, hideg falak, furcsa hangok, és maguktól ki-be csukódó ajtók.
De Shirley Jackson regényét mégis az teszi igazán nyugtalanítóvá, hogy a furcsa jelenségek racionális magyarázatát sem akarja teljesen kizárni – még annak ellenére sem, ha a természetfeletti felé billen a mérleg nyelve. A Hill House szelleme – Eleonor karaktere mögé bújva – az írónő anyja elöli meneküléséről is mesél, és egy eleinte biztonságosnak hitt új élet kezdetéről, ami végül kudarcba fullad. Ami főhősünket (és magát az írónőt is) ezen a szörnyű helyen tartja, az nem más, mint az otthontól való félelem, aminél talán még a Hill-ház is kellemesebb helynek bizonyulhat – pláne az olyan elveszett lelkek számára, akik képtelenek szembenézni a démonjaikkal.
„Még nem volt szerencsém ennél tökéletesebb kísértetházas horrorhoz”
– vallja a regényről Stephen King a könyv ajánlójában, mi pedig nem is szállnánk vitába ezzel. Shirley Jackson írói világlátása egyedi és különleges, érdeklődésemet pedig a kifejezetten lassú tempó ellenére is sikerül fenntartania. Az apránként adagolt feszültség, valamint a jelent beárnyékoló múlt kombinációja egészen biztos, hogy hatással volt a későbbi horrorirodalomra – no és persze a filmiparra is. Az azóta már klasszikusként számon tartott regényből két filmadaptáció, valamint egy tízrészes Netflix-sorozat is készült – utóbbi egészen izgalmasra sikeredett, bár csak nyomokban tartalmazza az eredeti történetet.
És hogy ki vagy mi kopogtat éjjel a Hill-ház szobáinak ajtaján? Azt a könyv elolvasása után mindenki eldöntheti saját maga…
Kiemelt kép: Kép A Hill-ház szelleme című Netflix-produkcióból – Netflix; és Shirley Jackson – Wikipedia