Miért kezd el valaki a közösségi médiában beszámolni a terhessége során átélt érzelmi hullámvasútról, és miért érdekel ez vadidegen embereket?
Ez a személyiségemből adódik, mindig is ilyen kifelé áradó, extrovertált típus voltam. Nekem az írás egyfajta terápia. Jólesik leírni a dolgaimat, és látni mások reakcióját, hogy velük is ez történt, ők is ezt élték át. De amikor először posztolni kezdtem, akkor még nem volt visszajelzés. Az egész abból indult, hogy nekem nagyon elmagányosító élmény volt a várandósság és ezzel párhuzamosan a barátaim lemorzsolódása. Én voltam az első a társaságban, akinek gyereke lett. A „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” érzése dolgozott bennem.

Milyen témák mozgatják meg legjobban a követőidet? Amiből az rajzolódik ki, hogy sokakat érintő problémáról van szó?
A tabutémák általában ilyenek. Volt egy posztom, ami a második gyermekágyi időszakomról szólt. Az első gyerekem születése után örömmámorban úsztam, minden könnyen ment. A második gyerek után viszont borzalmas volt, fájt a mellem, lázas voltam, aranyerem volt, szörnyen éreztem magam. Egyfolytában az járt a fejemben, nekem ezt miért nem mondták? Hogy például aranyere is lehet az embernek. Aztán utólag kiderült, hogy több barátnőmnek is volt, csak nem beszéltek róla. Ha a férfi hazatér a csatából, akkor bármilyen sérülése, gondja-baja lehet, de

ha egy nő túl van egy szülésen, akkor el kell sunnyognia az aranyeret és az inkontinenciát, mert „arról nem beszélünk”.

Erre a posztomra kommentáradat jött, sokan átélték ugyanezt.
Az inkontinencia is nagy tabu. Erről nem olvastam egy influenszernél sem, és az orvos sem szólt róla. Pedig természetes élettani dolog, hogy szülés után az izmok odalent meggyengülhetnek, és akkor bepisilsz. Kaptam olyan levelet, hogy valaki öt éve betéttel létezik, és a posztomból tudta meg, hogy ennek nem kell egy életen át így lennie, mert helyre lehet hozni. Van ugyanis egy medencefenékizom-erősítő eszköz, ami elektrostimulációval összehúzza az izmokat és gyönyörűen rendbe teszi a dolgokat. Ezt Franciaországban vagy Németországban például felírják neked TB-re, az utógondozás keretében. Ott teljesen alap, hogy ez a női egészség része. Itthon meg azt mondja az orvos, hogy „Eltelt hat hét, zárt a méhszáj, mehet apával a szex” – ez a nagy utókövetés. Agyrém.

Közhelyes bölcsességek pufogtatása helyett tehát a posztjaid konkrét helyzetek megoldásában is segítenek az embereknek.
Igazából ez az egésznek a motorja, ezért csinálom. Nagyon jó, amikor valaki azt írja, hogy régóta követ, egy csomó dolgot megtudott a szülésről, és így tanult meg kiállni magáért. Vagy a posztjaimat olvasva gyanúsak lettek a tünetei, elment kivizsgáltatni magát és kiderült, hogy policisztás petefészek szindrómája (PCOS) van, életmódot váltott, és sikerült teherbe esnie. Ez nyilván nem miattam van, csak végre megkapott egy jó infót, amin el tudott indulni. Egyébként valahol nonszensz, hogy egy influenszertől tud meg ilyen fontos információt, nem pedig az orvosától.

Visnyei Barbi (Fotó: Pakó Petra)

Neked is PCOS-ed van, sokat írsz erről és a saját életmódváltásodról.
A PCOS sajnos nagyon gyakori, sokszor ez áll a meddőség hátterében. Nem betegség, hanem egy állapot, amit sok esetben nagyon jól lehet korrigálni. Ez egy tünetegyüttes, és nagyon változó, kinél milyen „csomag” van. Néha évekig tart beazonosítani, és sokszor félre is kezelik, illetve megoldásként odadobják a 160 grammos szénhidrát-diétát, pedig ez ennél sokkal komplexebb. Számít a stresszmenedzsment, hogy mennyit alszol, hogyan étkezel, sportolsz-e. Amikor erről tettem ki tartalmakat, az is olyan hatású volt, mint a gyermekággyal vagy szoptatási nehézséggel kapcsolatos posztjaim – rengetegen írtak, hogy ők is érintettek.

Hogyan éled meg azt, hogy influenszer lettél?
Nem tudom, honnantól számít valaki influenszernek. Amikor kiteszi az első kuponkódot? Nekem vesszőparipám, hogy az influenszer egy jó szó, csak mint sok minden más, ami átlépi az országhatárt, ez is „elinflálódott”. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én viszem az intellektuális fáklyát az online térben, de engem tényleg frusztrál az ezzel járó jó nagy adag felelősség, és nekem fontos, hogy jól csináljam. Azzal pedig megtanultam együtt élni, hogy vannak kritikusaim, akik egyszerűen leősanyáznak.

Vajon miért éreznek sokan késztetést arra, hogy kritizálják a másikat?
Az anyaság mindenkiben olyan gombokat nyomkod, ami elképesztő érzelmeket vált ki. Hol esnek a legjobban egymásnak az emberek a közösségi médiában? Az anyacsoportokban. A nőknek nagyon sok pszichoedukációra lenne szüksége, hogy felismerjék: inkább össze kéne fogni. Ne bántsuk a másikat. Én rongyosra téptem már a számat ebben a témában és annyira unom, de akkor se hagyom abba. Szinte minden posztomhoz odaírom: ne árts.

Egy „custom size” szeletét látjuk az anyaságnak, ami szerintem úgy feloldható, ha sokkal többet és többen beszélünk róla.

Ha például valaki elmondja, hogy neki a gyermekágyas időszak átfordult szülés utáni depresszióba, akkor ne azt mondjuk, hogy „gyenge” és „rinyál”. Hanem lássuk azt, hogy az anyaság mindenkinek egyedi élmény, ami nagyon sokféle lehet.

Szerinted miről kellene beszélni az anyasággal kapcsolatban, ami nincs eléggé tematizálva?
Minden hirdetőtáblán ott virít a CSOK, a babaváró hitel, a babagenetika és a köldökzsinórból levett őssejt reklámok, nagyon sokat beszélünk a gyerekvállalásról és az anyaságról. De ez csak a felszín kapargatása, miközben egy csomó lényeges dologról nem esik szó. Beszéljünk például arról, hogy amikor megszületik egy gyerek, hogy néz ki a gyermekágy? Mert nem úgy, hogy mindenki elmegy fotózásra a három napos babával és beteszi egy helyes kis „virágládába”. Vagy vegyük a szülést.

Amikor a jogsit csinálod, akkor is tudni kell, hogyan működik a fék meg a gáz, ehhez képest emberek úgy mennek bele egy szülésbe, hogy egy csomó dologra egyáltalán nincsenek felkészülve.

És ez nem az ő hibájuk, csak keveset beszélünk a lényegről.

Mi az, amit a szüléssel kapcsolatban te fontosnak tartasz hangsúlyozni?
A jókislány-effektus tökéletesen előjön szülésnél. A lányokat óvodás koruktól arra kondicionálják, hogy ügyes vagy, ha szót fogadsz, és ennek a csúcsra járatása a szülőszoba, ahol engedelmesnek és együttműködőnek kell lenni. Mindig azt szoktam mondani – és ez nem otthonszülés-propaganda –, hogy minden nő menjen el egy bábai szülésfelkészítőre is. Nem azért, hogy otthon szüljön, hanem hogy halljon a szülésről ebben a szemléletben is: a szülés képessége belénk van programozva, működik, képesek vagyunk rá, van erőnk hozzá.

A szülés nem egy túlélendő, kibírandó valami, ahol felfektetnek az ágyra, és felvágnak, mint egy malacot, ha kell, ha nem. Nem kell kiszolgáltatott, engedelmeskedő bábnak lenni.

Lehet, hogy radikális vagyok, de rengeteg rémtörténetet hallok, hogy mi történik a szülőszobákon, ami nagyon elszomorít.

Mondasz néhány példát?
A szokásjogot, vagyis az „így szoktuk” alapelvet úgy nyomják át a nőkön, mintha az kötelező lenne. „Azt mondták, be kell mennem indításra, mert lejárt a terminus” – és a kismama bemegy. Pedig ha otthon marad, nem fogják elvinni a rendőrök! Egy egészséges terhesség akár 42-43 hétbe is belecsúszhat, és ha anya-baba jól van, akkor mégis miért kéne beindítani? Azért, mert így szokás. Ugyanilyen a rutinszerű gátmetszés, ami egy teljesen elavult dolog. Egy magyar lány mesélte, hogy szülési tervvel ment az osztrák kórházba, és kifejtette, hogy itt nem lesz gátmetszés, az osztrák orvosok meg csak néztek rá, hogy náluk már huszonéve nincs gátmetszés. Itthon egy nő a szülőszobán nem meri megkérdezni, hogy valamit miért csinálnak a testével.

Általában az a baj, hogy nem vonják be a nőket a döntésbe, akik így nem érzik kompetens szereplőnek magukat a saját szülésük során.

Ha azt mondanák az orvosok, hogy szeretnénk gátmetszést végezni, mert úgy gondoljuk, hogy ezért és ezért jobb lenne, tehát van egy tájékoztatás, kínálnak opciókat, elmondják az előnyöket-hátrányokat, és az anya azt mondja, hogy mehet, az egy teljesen más élmény, mint amikor csak azt érzed, hogy vágnak.

A szülés közben előforduló verbális erőszak is nagyon nagy károkat tud okozni az emberben.
„Anyuka ne nyavalyogjon, akkor kellett volna észnél lenni, amikor csinálták!” Az ember nem hiszi el, hogy ilyen elhangozhat. Vannak, akik évekig járnak terápiára azért, mert azt mondta az orvos császármetszés közben, hogy „Na, nem tudtad megszülni”. Egy ilyen mondat nagyon mélyre tud menni. Egyszer egy hetvenéves (!) nő írta le a szüléstörténetét, azon felbátorodva, hogy erről most már lehet beszélni, és nem kell örökre eltemetni magunkban. Ennyi év után is megmaradtak benne az orvos mondatai. Elmesélte, hogy vágott oda a szexuális életének a négy gátmetszés (négy gyereket szült), nem tudtak együtt lenni a férjével és emiatt elhidegültek egymástól, ő pedig egész eddig szégyellte magát.

A La Matriarcha szülészeti jogokról és szülészeti erőszakról szóló videójában közreműködők: Pleván Tímea, Visnyei Barbara Dr. Győrfy Judit és Keszler Viktória (Fotó: Fejér Bernadett)

Egy ideje dúla is vagy, mesélj erről!
A dúla egy asszonytársi segítő, aki azért van jelen a szülésnél, hogy megteremtse a szülő nőnek azt a mentális biztonságot, amiben ő jól érzi magát. Ha kell, masszíroz, ha kell, ordít veled együtt. Magyarországon sajnos a legtöbb helyen nem engedik be a dúlát a kórházi szülésekhez. Pedig egy dúla nagyon sokat tud segíteni. Nemrég voltam egy orvosok által szervezett előadáson a szülési fájdalomcsillapításról, amire meghívták a Magyarországi Dúlák Egyesületét is. Számadatokkal és statisztikákkal támasztották alá, hogy a dúla a leghatékonyabb „fájdalomcsillapító” és a legjobb szüléstámogató „eszköz”. Ezzel visszakanyarodunk a legősibb tudáshoz, ami a kórházi szülések általánossá válásával menet közben elveszett valahol.

Tudod, mi kell legjobban a szüléshez? Hogy az anya azt érezze, biztonságban van, tisztelve és szeretve van.

Ezt egy dúla nagyon jól tudja biztosítani, csak mivel nem egy gyógyszer, nem egy megfogható dolog, nem alkalmazzák, illetve sokszor ellenségesek vele.

Az elmúlt években összegyűjtött tapasztalataidat és élményeidet most belesűrítetted a La Matriarcha néven elindított projektbe. Miről szól ez?
A La Matriarcha nekem misszió. A szülés kiemelt pontja az anyaságnak, de nagyon fontos az is, amíg odaérsz, és ami utána van. Ezt az egész életszakaszt szeretném felölelni. Nekem mindent magamnak kellett megtapasztalnom és kijárnom, de így már tudom, hol mit lehet tenni és milyen segítséget – például pszichológust, gyógytornászt, bábát – lehet bevonni ahhoz, hogy az anyaság megélése ideális legyen. A blogon lehet olvasni a szülészeti jogokról és a szülészeti erőszakról, amiről egy ingyenes videót is készítettünk szakemberekkel, közreműködik benne Keszler Viktória egykori dúla, a Másállapotot a Szülészetben! alapító tagja, Pleván Tímea perinatális szaktanácsadó és Dr. Győrfy Judit jogász, mentálhigiénés segítő szakember. Ezekről nem akkor kellene először hallani a nőknek, amikor már megvan a baj, hanem előtte. Persze megértem, hogy ettől a témától sokan idegenkednek. Mégis ki akar hallani arról, milyen ártalmak vannak a szülőszobán? Csak sajnos Magyarországon ez annyira gyakori, hogy nem lehet róla nem beszélni. A célom az információátadás, hogy a nők a megfelelő tudás birtokában hozhassanak döntéseket bármilyen anyasággal kapcsolatos kérdésben, ideértve a tabutémákat is. A traumatikus szülésben és a perinatális gyászban érintettek is találnak segítséget az oldalon.
Nem mindegy, hogyan indul egy család élete. Sokszor az újdonsült anya egy meggyötört, saját erejének hitében megingatott nő, a „megszülni se tudtam” önvádjával, aki nem kap semmilyen segítséget, esetleg a környezete is azt mondja, hogy „mit rinyálsz, hát egészséges a baba”. Ha nem elvennénk a nők erejét, hanem támogatnánk őket, és a szülés mindenkinek egy megerősítő, boldog élmény lehetne, az óriási muníciót jelentene a családok számára.

Kiemelt kép: Visnyei Barbara egyik kislányával (Fotó: Korsós-Faragó Eszter)