A családon belüli erőszak témája – bármilyen eszközzel nyúljanak is hozzá – rendkívül nehezen feldolgozható: arra, hogy hogyan tudunk ezekről a nehéz emberi történetekről tapintattal vagy épp egészen méltatlanul beszélni, az elmúlt években számos példát láttunk, filmben pedig talán még nehezebb megtalálni a helyes arányt az igazság elbeszélése és a téma elemelése között. Püsök Botond rendező-operatőr most bemutatott, Túl közel című dokumentumfilmjében épp ez tetszett a legjobban: úgy tesz átélhetővé egy történetet, hogy egy pillanatig sem tapicskol az úgynevezett „történtekben”.

Túl közel

Püsök dokumentumfilmje egy háromfős család: Andrea, az édesanya, Pirkó a – film forgatása alatt kamasz – lánya és óvodáskorú kisfia, Bogyó történetét dolgozza fel. A rendkívül intim, a család mindennapi életterében forgó film szokatlanul közel visz a szereplőkhöz, és bár témája a bántalmazás, a feldolgozás iránya is eltér attól, amit eddig megszoktunk. A Túl közel ugyanis nem azzal foglalkozik, pontosan mi és hogyan történt, hanem azzal, hogy mit kezd egy zárt közösség a ténnyel, hogy megbecsült tagjáról derül ki rettentő dolog, hogy létezhet-e gyógyulás és megbocsátás, és egyáltalán: hogy mi van azután.

Amikor megismerjük őket, Andrea és a gyerekek Románia egy erdélyi, magyarlakta falvában szerény, de szeretetteljes körülmények között élnek. Hamar kiderül, hogy Andrea lányát kilencéves korában nevelőapja, Pika több alkalommal szexuálisan zaklatta. Amikor Andrea kérdőre vonta partnerét – akitől egyébként ebben az időszakban épp gyereket várt – a férfi mindent bevallott, később pedig, amikor az anya jogi tanácsra rögzített hívásban is elmesélteti vele a történetet, a férfi részletes vallomást tesz azzal kapcsolatban, hogy „Pirkóhoz is úgy nyúlt, mint ahogy Andreához szokott”. A Pika néven emlegetett férfit viszonylag zökkenőmentesen 5 éves szabadságvesztésre ítélik.

Mi ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy a bántalmazó jó magaviselet miatt csaknem két évvel korábban kiszabadul, és visszatér a faluba, ahol Andrea és gyerekei élnek. 

Bár a bizonyító erejű beismerés miatt maga a büntetőeljárás lényegesen gördülékenyebben zajlott, mint ahogy azt ezekben az esetekben a bántalmazottak legtöbbször megtapasztalják, és bár az ötéves ítélet „jónak” számít, a férfi korai szabadulása és falubéli fogadtatása tulajdonképpen a bántalmazás folytatásának tekinthető. Pikát ugyanis nemhogy kitaszítaná a közösség: a lelkészcsaládból származó férfi bűnösségéről (hiába ismerte el ő maga is a bántalmazást) nem vesznek tudomást, inkább Andreát és Pirkót hibáztatják, amiért szégyent hoztak a falura. Szerintük az – egyébként színészként dolgozó – nő számára ez is csak egy szerep, a kiskamasz lányt pedig „szépen betanították” arra, mit kell mondania. 
Püsök izgalmas módszert alkalmaz arra, hogy bemutassa, milyen is az, amikor nyelvére vesz a falu. A forgatás évei alatt a rendező-operatőr szinte titokban dolgozott, a forgatás azért is nyúlt egészen hosszúra (öt év alatt mintegy száz órányi anyagot rögzítettek), mert a családot korábbról már ismerő rendező igyekezett láthatatlanná válni a család otthonában és a faluban egyaránt. A forgatási időszak végén azonban visszatért a faluba, és házról-hátra járva végigkérdezte a helyieket, mit gondolnak arról, ami a falujukban történt. Ezeket a szövegeket aztán részleteikben, töredékesen használja narrációként egyes vágógépekhez, és ezek a kommentárok így egészen úgy működnek, mint a görög tragédiák karainak szövegei: hihetetlen feszültséget teremtenek és nagyon jól ellenpontozzák a szereplők belső vívódásait. Ezekben a kommentárokban nemcsak az megdöbbentő, hogy kivétel nélkül a bántalmazó pártján állnak, de az is, hogy mennyire ismerősen csengenek sok száz kilométerrel arrébb, eltérő kulturális közegben is.

Velünk ilyen nem történhet 

Az utóbbi években viszonylag sok bántalmazásos eset látott napvilágot (fontos a viszonylagosságot hangsúlyozni, mert szakemberek szerint a családon belül történt abúzus látenciája óriási, ezeknek az eseteknek kevesebb mint egytizedére derül fény), és egészen elképesztő, hogy mennyire azonos mintázatokból épülnek fel ezek a történetek, hogy mennyire azonosak az áldozatokat hibáztató mondatok is.
Mindegy, hogy a bántalmazó ismert, fővárosi edző, esetleg orvos, vagy épp egy falu lelkészcsaládjának tagja: a köréjük épült közösség képtelen szembenézni azzal, hogy valaki, egy közülük ilyet tett volna. „Én ezt biztosan nem hiszem el róla, hiszen a testvére a lelkész”, „Annyit segített a falunak, hát az aszfaltozást is ő intézte”, „Az, hogy színésznő, elég sokat elmond arról a nőről”, „A mai lányok olyan korán érnek, aztán mindent félreértnek”, „Andreának meg inkább el kellett volna menni a templomba ott a Jósieten útbaigazította volna!” – kommentálják a helyiek a történteket.

Kényelmetlenül ismerős, ahogy a falu közössége egy emberként zár össze, és az eset kapcsán nem a bántalmazót, hanem az áldozatot akarja kilökni magából, hiszen „az hozott szégyent a falura.” 

A film utáni kerekasztal-beszélgetés egyik fontos témája volt ez a bántalmazásos eseteket övező kognitív disszonancia, azaz, hogy miért olyan nehéz elhinni, hogy ilyesmi velünk, köztünk, hozzánk túl közel is megtörténhet. Az este egyik legmegrázóbb pontja számomra az volt, amikor Andrea arról beszélt, hogy ő is csak másodjára hitte el lányának, hogy mi történt: fülig szerelmesen (az, hogy a bántalmazóval való kapcsolatának indulása is mennyire nagykönyvi volt love bombinggal és más, manipulatív eszközökkel, szintén fontos része a történetnek), a bántalmazó gyerekét hordva, komoly munka volt magában lerombolni mindazt, amit partnerével kapcsolatban felépített. Az első pillanatban benne is az volt, amit a falusiak így fogalmaztak: „A gyerekbántalmazás, a molesztálás a legrettenetesebb bűn. Hála a jó istennek, hogy ilyen a mi falunkban nem történt. ”

Pedig nap mint nap megtörténik, és épp ott a leggyakrabban, ahol efelett egy zárt közösség: a család, az uszoda világa, egy nevelési intézmény, a gyermekvédelmi rendszer vagy egy kisebbségi falu próbál szemet hunyni. 

A Túl közel stábja a szarajevói premieren. A magyar bemutatón is részt vett a film két főszereplője, Andrea balról, Pirkó jobbról a második.

A bántalmazó szabadulása után elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Andreáéknak nem lehet maradásuk a faluban: buszon, boltban, temetőben összesúgnak a hátuk mögött, miközben Pika hazatérte után nem sokkal már fesztelenül kerékpározik el Andreáék kapuja előtt, és Pirkó is több alkalommal látja őt a faluban. A faluból eljönni viszont egyáltalán nem könnyű: nemcsak, mert a rossz állapotú ház árából máshol aligha futja élhető otthonra, de azért is, mert Bogyónak például nagyon sokat ad a házhoz tartozó hatalmas kert és udvar. Végül sikerül elhagyni a bántalmazás helyszínét, és városban új életet kezdeni. A filmbemutatón megjelenő Andrea és Pirkó ma már jól vannak, és missziójuknak tekintik, hogy azoknak is a hangjai lehessenek, akiknek a környezetében nincs olyan felnőtt, akihez segítségért fordulhatnának, és akiket a rendszer is tovább bántalmaz. 

A rendszer és mi

Mert hogy a rendszerről – aminek a feladata az áldozatok védelme lenne, mégsem tudja maradéktalanul teljesíteni a feladatát – szintén fontos lenne beszélnünk. A Túl közelből az is kiderül, hogy hiába fejlődött itthon és Romániában is a gyerekeket ért abúzussal kapcsolatos protokoll, a rendszer még ma is bántalmazó. Andreáék történetének van ugyanis egy másik, Pirkó ügyéhez hasonlóan megrázó vetülete is. Andrea kisfia, Bogyó biológiai apja a bántalmazó, aki a börtönből szabadulva pert indított a kisfiú láthatásáért. Bár a bíróság a kizárólagos felügyelet jogát Andreának ítélte, a láthatást megkapta az apa: Andreának heti rendszerességgel kell felügyelt találkozókra vinnie kilencéves kisfiát. Szülőként egészen megrázó az a helyzet, amiben a jog nemhogy segítené, de feloldhatatlan dilemmák elé állítja a szülőt. Adott egy kisgyerek, aki életkora miatt apja ügyéről csak annyit tud, hogy az „megszegett bizonyos szabályokat, bántott bennünket, ezért nem lehet velünk”, de aki ugyanakkor vágyik is az apjával való találkozásra, aki nem akar elutasítva lenni, és akinek édesanyja nem akar rosszat mondani az apjáról, mert azzal őt bántaná. És ott van egy anya, akinek minden héten találkoznia kell lánya bántalmazójával, és aki nem tud nem gondolni arra, hogy kisfia most épp annyi idős, mint lánya volt a bántalmazás idején.

Püsök Botond első egész estés dokumentumfilmje – ami egyébként az On the Spot alkotóinak koprodukciójában készült el – több szempontból is hiánypótló. Újszerű, amiért a bántalmazást nem játékfilmes eszközökkel, hanem egy megrázóan őszinte és hiteles dokumentumfilmben, az érintettek szereplésével dolgozza fel, és kiemelkedő azért is, mert nem az eddig megszokott módon közelít a témájához, a nézőnek is rengeteg munkát adva ezzel. Mert míg egy, a bántalmazást leíró/bemutató film kapcsán legfeljebb elborzadunk és még inkább megnyugszunk abban a kellemes érzésben, hogy velünk ilyesmi nem történhet, a környezet reakciójának bemutatása arra késztet bennünket, hogy nagyon kényelmetlen kérdéseket tegyünk fel magunknak. Vajon mit tennénk, ha egy általunk szeretett és becsült emberről hallanánk, hogy rettenetes dolgot tett? Hinnénk-e saját gyerekünknek, ha olyasvalamit mesélne, amiről azt gondoltuk, a mi közösségünkben nem történhet meg? És vajon van-e olyan bizalmi kapcsolatunk gyerekeinkkel, hogy el merjék mesélni nekünk, ami történt? 

A Túl közel nemzetközi premierje a Szarajevói Filmfesztiválon volt 2022-ben, az Astra Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjat.

Kiemelt kép: Getty Images